Ha bárkit kitilthatnak az utcáról, a demokrácia válik hajléktalanná

Az állam a mi pénzünkből nem hajlandó megoldani a hajléktalanság problémáját, így maga szegi meg a társadalmi szerződést. Ha pedig ezt a polgárok nem veszik észre, a demokrácia lesz hajléktalan.

Sok alapjában jogos és szociálisan érzékeny kritikát lehet a napokban olvasni a hajléktalanság kriminalizálása kapcsán, de egy nagyon is közérdekű szempont mintha elkerülné a bírálók figyelmét: az új jogszabállyal nemcsak a hajléktalanok joga sérül, hogy az utcán, közterületen lehessenek csak úgy, azaz szabadon, hanem mindenkinek korlátozzák ezt a szabadságát.

Akár életvitelszerűen, hiszen egész népek, európai régiók élnek gyakorlatilag az utcán (főleg a mediterrán vidékeken) és Pesten is talán a legjobb trend volt az utóbbi években, hogy sokkal több terasz nyílt, és az emberek végre kezdtek jobban kimenni a szabadba akár enni-inni, piknikezni. Ami az új jogszabály egyik kitétele alapján immár törvényen kívüli tevékenységnek minősülhet, hiszen a jogszabály szerint a hajléktalankodás egyik ismérve, hogy az utcán, közterületen eszik valaki. Vagy mondjuk kutyával tartózkodik ott.

aki épp közterületen tartózkodik. Egyedül a hatalom, a jogalkalmazó „jóindulatára” bízzák, hogy mennyire szabadon, mennyire önkényesen értelmeznek egy ilyen törvényt.

Dehogy csak a hajléktalanok szabadságát korlátozza egy ilyen jogszabály!

Magát az utcát veszi el tőlünk (mindenkitől!) mint szabadon használható közterületet, mint a szabadság életterét. Formálisan még nem kijárási tilalom, de a hatalom már egyre szabadabban (pontosabban egyre önkényesebben) döntheti el, hogy éppen kit vigyen el az utcáról, ami egy ponton ugyebár mindig csak jogalkalmazás kérdése.

Most még csak a legforgalmasabb aluljárókban kezdődtek a tisztogatások, és egyelőre csak hajléktalanokat visznek el, mert először mindig azokat viszik el, akik a legvédtelenebbek, akikért a legkevesebben próbálnak fellépni: az elmebetegeket (emlékszünk még a Lipót felszámolására, amikor szélnek eresztették őket?), az ország nyelvét és szokásait nem ismerő, rokonokkal és barátokkal ott nem rendelkező menekülteket, az úgynevezett migránsokat… Ismerős a képlet?

Aztán jöhetnek más, a hatalom által éppen kipécézett csoportok. A konkrét kiindulási peremfeltételek változhatnak ugyan, de

Ja igen: és mindez pontosan azért szokott lépésről lépésre bekövetkezni, mert a nagy többség (ó, demokrácia!) eleinte mindig kész tagadni, hogy megint erről van itt szó, illetve ez a tendencia.

Vagy mikor már a többség is rájön, hogy mire megy ki a dolog, akkor már fél nyíltan fellépni ellene – fél attól, hogy őt is elviszik, vagy elveszti az állását és ő is az utcára kerül, ahonnan elvihetik –, amivel az ördögi kör bezárul. Igazából értjük ezt sokan már az elején is, csak nem akarjuk megérteni, de legfőképp kimondani. Mert akkor tennünk kéne valamit, amit nem merünk vállalni.

Ezeknek Kádár az új Jézus? Miféle kereszténységet akarnak így megvédeni, és kitől?

Kisgyerekkoromban nem voltak hajléktalanok az utcán, mert Kádár rendőrei elvitték őket mint „közveszélyes munkakerülőket”. Most más jogi ürüggyel, de újra „szabálysértőkként” viszik el őket.

Mert elvitték őket. Nem az utcára került emberek látványa vagy szaga sokkolt, hanem az, hogy előtte egy hazugságban kellett élnem, mert elhazudták előlem ennek – és általában minden társadalmi problémának – a létét is. Most tehát számomra a Kádár-rendszer legsokkolóbb jellegzetessége tér vissza, annak éktelen jeleként, hogy mekkora illúzió volt az egész rendszerváltás és mennyire a régi moslékot szervírozzák újra a népnek.

Amúgy szeretném tájékoztatni mindazokat, akik a kereszténység megvédésében látják az ország fő történelmi misszióját, hogy a názáreti Jézus az Újszövetségben elmondott egyértelmű tanúsága szerint tudatosan, mintegy missziós jelleggel hajléktalanként határozta meg magát: „Amint mentek az úton, valaki megszólította: »Követlek, bárhová mész is.« Jézus azonban ezt mondta: »A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.«” (Lk. 9,57-58.) Így

De erősen barna bőre, közel-keleti vonásai és viselkedése miatt amúgy is eleve gyanús elemnek, kb. szír migránsnak tűnne ma egy magyar utcán.

Hát így teljesül a választási ígéret, hogy „senkit sem hagynak az út szélén.”

A szállónál a börtön is jobb – mi következik ebből?

Mivel a hajléktalanszállások többségében rettenetes állapotok uralkodnak, aminél a börtön sokkal jobb, ezzel az új jogszabállyal arra motiválják a hajléktalanokat, hogy mindent elkövessenek (ideértve garázda viselkedést), amivel minél előbb börtönbe kerülnek. Vagyis a jogszabály a kitűzött célnak pont az ellenkezőjét érheti el.

Nemcsak az embertelenség itt a gond és nemcsak az a mélyen szabadág- és jogellenes elképzelés a probléma, hogy a hatalom szerint bűncselekményként vagy szabálysértésként büntetni lehetne a szegénységet, illetve azokat az élethelyzetet, melyekben emberek hajléktalanná válnak.

Az elzárás és kriminalizálás olyan elmaradott és kontraproduktív álmegoldás mint mikor régen verték és leláncolták az elmebetegeket, vagy később elektrosokkal akarták őket „észre téríteni”.

Micsoda sötétség, milyen durva visszalépés az adott probléma kezelésében!

Ha az állam leszoktatott a személyes szolidaritásról, legyen szolidáris ő!

Páran azzal jönnek, hogy miért nem fogadják be azok a hajléktalanokat, akik most bírálják az új intézkedéseket. Érdekes felvetés, de nézzük meg alaposabban, miért demagóg. Évtizedek óta az állam azon a címen (is) szed egy rakás adót az emberektől, hogy megoldja helyettünk az egészségügy, közlekedés, kultúra problémái mellett a hajléktalanságot is, amennyire lehet.

Ez persze alapjában

a modern nyugati típusú államokban.

Nem volt itt se mindig így, és ma sincs így más civilizációkban (például az arab világban, illetve a muszlim országokban), ahol elsősorban az emberek, a civil társadalom dolga máig a szolidaritás, nem állami szerveké.

Viszont ne tájololódjunk el: ha egy állam gyakorlatilag elsikkasztja a közpénz tetemes részét, és utána nem végez el ilyen alapfeladatokat, ez esetben nem mi állampolgárok szegjük meg az állammal és képviselőivel kötött társadalmi szerződést. Itt leginkább a másik fél:

Egy úgynevezett demokráciában ennek világosnak kéne lennie minden polgár számára.

Itt van a dolog politikailag legérzékenyebb (neuralgikus) pontja.

Ki fogadja be a hajléktalanná vált demokráciát?

Felháborító, hogy az otthonainkból kiebrudalt demokrácia az utcán kódorogva várja, hátha végül mégis megkegyelmezünk neki, és visszahívjuk magunk közé. Elég mosdatlan és büdös is már. Szemérmetlenül odapiszkít az ingerküszöbünk elé, és figyelmet koldul mindnyájunktól.

Mégis, mit képzel ez magáról és rólunk? Semmi közünk hozzá! Elviselhetetlen már a látványa is! Nem is értem, miért nem ítélték még mindig elzárásra.

A hajléktalanság maga a megtestesült, megszemélyesült, de egyben tőlünk elidegenült és elidegenített, személytelenné vált közügy (res publica).

Az a bizonyos politika ő, amiről a nagy többség e „demokráciában” már hallani se akar, látni se akarja, tudni se akar róla, és már a létjogosultságát is kész letagadni. Akkor pedig ez az ördögi kör bezárul, pontosabban: körénk zárul. Egyre szorosabban.

Olvasd el Kardos Gábor többi írását is az Azonnalin!