Talpra állítani ezeket az embereket, az külön tudomány. És pénzbe kerül. Sok pénzbe. Na, ehelyett van az, hogy vigye el a rendőr... valahova. Aizé, tudod, arra a hajlékony izére, szállásra. Maradjanak ott, ne legyenek már szem előtt, érted.
Ne legyünk képmutatók. Burnout és stressz ide vagy oda, nagyon szerencsés ember vagyok. Az a munkám, hogy különböző budapesti belvárosi épületekbe bemegyek és ott okosakat mondok, esetleg okosakat írok. Szép ruhában.
Közben baromira zavar a román koldusmaffia, a kéregetők, és messzire kikerülöm a hajléktalanok húgyszagú helyeit. És igen, átfut az agyamon, hogy el kéne ezeket vinni valahova innen, bűzölögjenek máshol.
A társadalmi szolidaritás tanult dolog, csak nálunk nem tanítják. Így aztán bármennyire is zavar, adok nekik pénzt, viszem a ruhákat meg karácsonykor egy csomagtartónyi tartós élelmiszert Iványi Gáboréknak. Mert ez nagyon fontos dolog.
De igazából nem erről akarok írni. Hanem arról, hogy vajon helyes-e bírsággal sújtani a hajléktalanságot? Nem helyes.
Büntetőjogi (szabálysértési jogi) szankcióval olyan magatartásokat szokás sújtani, amelyeket vagy szándékosan elkövetnek, vagy kellő gondossággal elkerülhettek volna. A társadalom peremén való lét nem ilyen.
Nyilván van valahol egy pillanat, amelyhez igazán csak egy időgép kell (ha van valakinek szóljon, megveszem), hogy megtaláljuk. Ha akkor jobban figyelt volna az iskolában, nem veszi el azt a cédát, nem fojtja alkoholba a bánatát, akkor biza' el se kezdődött volna a lecsúszás. Bár, az ilyen mondatokat mondókat elvinném egy kültelki általános iskolába, hogy na tessék, innen törjél ki, nagyokos.
A társadalom szélén élők azért élnek ott, és nem kapaszkodnak vissza, mert képességeket veszítettek el, ideiglenesen vagy véglegesen. Nem tudnak visszakapaszkodni, képtelenek rá.
Mint ahogy láb nélkül nem lehet maratont futni. Ezeknek az embereknek a társadalmi lábát vitte le a vonat, tőből.
Visszahozni úgy lehet őket, hogy iszonyat sok munkával visszavezetik őket a társadalomba. Abba a társadalomba, amelytől megtanultak félni. Amellyel jó ideje a legfontosabb érintkezési felületük a rendőr bakancsa. Újra kell tanulniuk dolgukat.
A hajléktalanok a túlélésért küzdenek, mint a természetfilmben az oroszlán meg a gazella. Aki nem próbálta, nem tudja, milyen.
Én se tudom, csak olvastam róla. Egy ilyen világból kell visszatérniük abba a világba, ahol az együttélés alapja a bizalom.
Ahol nem az a tiéd, amit erőszakkal meg tudsz védeni. Ezek az emberek gyakran függők, mert érzéstelenítés nélkül ez a lét elviselhetetlen. Nem azért nem hagyja abba, mert nem tudja, hogy rossz. Tudja. Csak pia nélkül még rosszabb. És közben sorban mállanak le a civilizáció egyéb követelményei. Ruha, tisztaság, ápoltság. A végállomás az a hajléktalan, akit nagy ívben kerülünk.
A szocmunkások tudják az alapszabályt. Nem adunk a segítség mellé lelki fröccsöt. Nem hiányzik neki, nem lesz semmi hatása, csak még jobban megalázod, állati sorba taszítod vele.
Talpra állítani ezeket az embereket, az külön tudomány. És pénzbe kerül. Sok pénzbe. Na, ehelyett van az, hogy vigye el a rendőr... valahova. Aizé, tudod, arra a hajlékony izére, szállásra. Maradjanak ott, ne legyenek már szem előtt, érted.
Még egyszer mondom: ezek az emberek nem bűnösök. Nem követtek el bűncselekményt azzal, hogy az utcára kerültek.
Ha a törvény ezt mondja, akkor az a törvény rossz törvény, és meg kell változtatni.
Ésik Sándor írása a Diétás Magyar Múzsán is megjelent, lájkold be őket!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
