Miért nem fogadja el az ellenzék, hogy Orbántól kellene tanulnia?

Komoly konfliktusokat eredményez, ha valaki az ellenzéki oldalon fel meri vetni, hogy Orbán Viktortól kéne tanulni, vagy hogy nem szégyen valamiben egyetérteni a Fidesszel. De miért szül ez olyan nagy indulatokat? Miért utasítja el az ellenzéki mainstream csípőből az ilyen javaslatokat?

A harmadik kétharmaddal megválasztott Orbán-kormány után el kell gondolkodni azon, hogy mit csinál ennyire jól a Fidesz. Valóban csak a lopást, a korrupciót, a választási szabályok, az intézményi környezet és végsősoron a választók manipulálását? Vagy esetleg a közösségszervezésben, a politikai üzenetek felépítésében, netalán a migrációban képviselt álláspont terén is lehetne mit tanulni a kormánytól, akár egyenesen Orbán Viktortól?

Ezeket a kérdéseket teszi fel még fél évvel a parlamenti választást követően is az ellenzéki és értelmiségi politikai közösség egy része, látva az ellenzéki pártok mély és egyes esetekben – mint az LMP vagy a Jobbik – most is mélyülő válságát. Az ilyesfajta elmélkedések, gondolatkísérletek viszont nem éppen a kívánt hatást látszanak elérni, épp ellenkezőleg: azokat az ellenzéki mainstream hevesen elutasítja. Miért történik ez?

A társadalmat az tartja egyben, hogy egyet gondolunk

Ennek egyik magyarázatát adja a társadalmi képzelet koncepciója, amit Claude Lefort francia politikai filozófus dolgozott ki. Az elmélet szerint a társadalmat az egyének közösen osztott képzelete tartja össze: egy gondolati mag arról, hogy kik vagyunk. Ez a társadalmi lét kiindulópontja, amit – akár tudattalanul is – a társadalom tagjai adottnak vesznek. Ezt nevezi a szerző végsősoron társadalmi képzeletnek.

Hogy ez konkrétan mit jelent, arra ad választ Manfred Steger, a Hawaii-i Manoa Egyetem professzora. Steger szerint elképzelhetjük magunkat mondjuk egy vallási közösség tagjaként. Ekkor az egyén ilyen kijelentéseket fog tenni: „A katolikus egyház tagja vagyok!” Vagy: „Az Iszlám Állam tagja vagyok!” De nem muszáj ennyire szélsőséges példában gondolkodni, elhelyezhetjük magunkat egy nemzet alkotóelemként is: „Magyar vagyok!” Ha belegondolunk, a reformkor értelmiségi, politikai elitje éppen ezt a magyar nemzeti képzeletet alkotta meg, mégha ennek nem is volt tudatában.

A társadalmi képzelet azonban többet feltételez annál, minthogy az egyének pusztán eldöntik, mely közösség tagjaiként definiálják magukat.

Például én mint magyar ember akkor tudom elérni a céljaimat, ha a magyar nemzet sora jól megy.

A Fidesz megalkotta a maga társadalmi képzeletét, a nemzeti szabadságharcot

A regnáló kormány sikereit annak is köszönheti, hogy képes volt konstruálni ezt a társadalmi képzeletet. Alkotott az egyik oldalról egy erős nemzeti karaktert, ami nem egyszerűen arról szól, hogy magyarok, hanem hogy büszke, erős nemzet vagyunk, ami képes hatalmas kollektív teljesítményt elérni. Ezt egészíti ki a globális horizont, az a szemlélet, hogy a világ egy nagy sakktábla, és az egyes emberek, csoportok, nemzetek, nemzetközi szervezetek a bábuk.

Ebben az össznépi  játékban a magyar bábu feladata, hogy másokkal szövetkezve a megfelelő szereplőket kiüsse a nyeregből, így tartva játékban magát és erősítve a magyar pozíciót. Ebben az értelemben

hiszen a magyarok sikere, boldogsága a nemzetközi játszmák aktuális helyzetétől is függ.

A kormány maga alkotta meg ennek a két síkon mozgó gondolatnak a tökéletes leírását: a magyar politikai vezetés már hosszú ideje nemzeti szabadságharcot vív.

És éppen emiatt nem elégedhetünk meg annyival, hogy a Fidesz csupán a politika alaplogikája, a „mi” és az „ők” kategóriái mentén politizál. Mert itt ennél többről, arról van szó, hogy Orbán Viktor a társadalmi képzelet alapjává a szabadságharcot vívó nemzetet igyekszik tenni.

Ez lényegileg több, más, mint a nemzeti alapon történő politizálás. A regnáló hatalom pedig az elmúlt évek szívós munkájával elérte azt, hogy a társadalom – vagy legalábbis annak jelentős része – így gondolkodjon magáról és a nemzeti közösségéről.

Nem véletlenül az az egyik legfőbb törésvonal nem csupán a kormány és ellenzék viszonylatában, hanem a kormánypárti és az ellenzéki szavazók között is, hogy mit gondolnak ennek a szabadságharcnak a formájáról és jogosságáról. „Nem éppen azt érjük el, hogy elszigetelődünk azoktól, akik képesek lennének felemelni minket?” „Valóban indokolt minden konfliktusos helyzetben akkora vehemenciával felszólalni, ahogyan azt a kormány teszi?” Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket szül a magyarok társadalmi képzeletének átalakulása.

A reflex az ellenzéki oldalon az elutasítás

Mit tehet az ellenzék? Vagy egy teljesen másfajta, a társadalmi képzeletet alakítani tudó gondolattal rukkol elő, vagy az egyes, már meglévő, akár fideszes gondolatok, gyakorlatok egy részét használja ugródeszkaként, hogy abból merítkezve hozzon létre valami újat.

Voltak ugyan próbálkozások ennek megteremtésére: a 2014-es kampány hajrájában Gyurcsány Ferenc például egy szabadságon, méltóságon és tiszteleten alapuló nemzeti közösséget álmodott meg. 2018-ban sem bővelkedett az ellenzéki oldal nem hogy világot, pusztán társadalmat megváltó gondolatokkal sem. Karácsony Gergely tett mindössze egy halovány kísérletet arra, hogy a szociális demokrácia koncepciójával versenybe szálljon a Fidesz nemzeti szabadságharcával.

Addig viszont, amíg nincs a Fidesz társadalmi képzeletétől gyökeresen eltérő, azzal versengő gondolat, vagy amíg az össze nem omlik magától,

Ezzel próbálkozik az, aki kimondja, hogy például Orbán Viktor központosított vezetési módszereit kell követni, vagy hogy nem szégyen a migráció kérdésében egyetérteni a Fidesszel. Ez pedig nem egyenértékű azzal, hogy az ellenzéknek át kellene vennie a kormány társadalmi képzeletének magját, a nemzeti szabadságharc gondolatát és a politika sakkjátszmaszerű felfogását.

A jellemző reakció az ilyesfajta felvetésekre mégis az elutasítás. Olyanok például, hogy „mi demokratikusan működő párt vagyunk, és nem fogjuk a Fidesz diktatórikus működését követni”. Vagy, hogy „aki a Fidesz képviselte állításokkal ért egyet, az káros és veszélyes állításokat fogalmaz meg”.

A reflexszerű elutasítás mögött egyrészt a politikai egó áll: nagyon nehéz lenyelni és elismerni, hogy egyelőre a magunk intellektuális teljesítménye kevés a sikerhez. Másrészt pedig, 

Ez utóbbi mentalitás nem csoda egy olyan végtelenül polarizálódott politikai klímában, egy olyan Fidesz-központú pártversenyben, amiben mindenki a kormányhoz méri magát, és azt elutasítva, ahhoz képest igyekszik meghatározni magát. Így a konszenzust megtörő javaslatokra, gondolatkísérletekre a csípőből adott válasz az elutasítás lesz.

A probléma ezzel az, hogy amíg az ellenzék azon lamentál és vitatkozik, hogy ki lehet-e egyezni a Fidesszel és az egyes ügyekben képviselt álláspontjával, addig sem olyan önálló, sem más forrásból merítkező gondolat nem fog megszületni, ami a társadalomnak választ adhatna arra a kérdésre:

A cikk kiinduló gondolatait köszönöm Kiss Viktornak, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatójának.