Bosznia: jól szerepelt a baloldal, de a nacionalisták tudnak diktálni

Vasárnap választott Bosznia-Hercegovina. A bonyolult alkotmányjogi rendszer miatt egyszerre újultak meg a háromtagú konföderatív elnökség mellett a két rész, a Szerb Köztársaság, illetve a Bosnyák-Horvát Föderáció vezetői testületei. Az eredményt tovább bonyolítja, hogy a rendszer lényegét adó etnikai elem mindenféle közös gondolkodást lényegében blokkol. Ezen pedig a mostani választás se változtatott. Mi történt? És mi várható?

Bosznia-Hercegovinában valamivel több mint hárommillió embert vártak vasárnap az urnákhoz. Már maga a szám is vitatott, ugyanis a jelenlegi választási névjegyzékben annyi választópolgár szerepel, mintha összesen csak kétszázezer ember lenne tizennyolc évnél fiatalabb a balkáni országban. Egyértelmű tehát, hogy a választási névjegyzék – amint az a szeptember végi macedóniai népszavazáson is már téma volt – pontatlan.

A választásokat meghatározza, hogy az országot két entitás – a főleg szerbek lakta Szerb Köztársaság és a bosnyák többségű, de horvátok által is lakott Föderáció – alkotja. Nemzetiségileg pedig a boszniai alkotmány összesen három államalkotó nemzetet ismer el: a bosnyákokat, a szerbeket és a horvátokat.

Az Európai Emberi Jogok Bírósága már két ítéletben foglalkozott a problémával, de nem találta diszkriminatívnak a szabályozást.

A jelenlegi rendszerben tehát szigorúan elkülönített etnikai tömbök szerint van számos poszt, így éppen az államelnökség is felosztva. Az államelnökség szerb tagját csak a Szerb Köztársaságban élő szerbek választhatják, a horvát és a bosnyák tagról pedig a Föderációban élő horvátok és bosnyákok dönthetnek. Egy bosnyák a Szerb Köztársaságban vagy egy szerb a Föderációban, vagy esetleg egy cigány vagy albán vagy zsidó bármely entitásban eszerint nem rendelkezik szavazati joggal – hiába maga is az ország állampolgára.

Nacionalista logika érvényesült

A választásokon számos párt eleve etnikai színezettel indul csak.

Mindazonáltal vannak olyan pártok, mint például az Azonnali által vasárnap már bemutatott Naša Stranka (Mi Pártunk) vagy a szociáldemokraták, amelyek minden etnikum felé nyitottak. De mivel etnikailag zártak a jelöltek listái, ezt nekik is el kell fogadniuk.

Például a balliberális Naša Stranka ezért a közös államelnökség horvát tagjának pozíciójáért harcolt, hasonlóan a szintén balliberális Demokratikus Fronthoz, míg a szocdemek a közös államelnökség bosnyák posztjáért szálltak versenybe. A szerb oldalon gyakorlatilag csak a nacionalizmus mértékében volt különbség az induló pártok között.

Milorad Dodik, aki eddig a Szerb Köztársaság államfője volt, de most a közös boszniai államelnökségbe ült át. Ő ötvenhárom százalékot szerzett a Szerb Köztársaságban élő szerbek között.

Már a választások másnapján közölte, hogy ő nem Boszniát, hanem kizárólag a szerbeket és a Szerb Köztársaságot akarja majd Bosznia társ-államelnökeként is képviselni. Dodik régóta játszik a szeparatizmus vágyával, amiben Vlagyimir Putyin támogatja. Aleksandar Vučić szerb elnök ugyan megpróbálja mérsékelni az ilyen törekvéseket, de amúgy – legalábbis a boszniai belső konfliktusokban – feltétel nélkül Dodik mögött áll.

A bosnyák és a horvát társ-államelnöki posztért folyó verseny azért kicsit izgalmasabb volt.

A bosnyákok között végül Šefik Džaferović, a muzulmán-nacionalista, törökbarát Demokratikus Akció (SDA) jelöltje győzött harminchét százalékkal. Csupán négy százalékkal maradt le tőle az etnikai logikát elutasító, egy összboszniai identitást hirdető Szociáldemokra Párt (SDP) fiatal jelöltje, Denis Bećirović.

A Mozgalom egy Jobb Jövőért (SBB) nevű pártot vezető multimilliárdos vállalkozó „Bosznia Trumpjaként“ is ismert, már csak azért is, mert övé a Balkán legmagasabb irodaháza. Hiába övé a legolvasottabb napilap is, nem sikerült tizenkét százaléknál többet elérnie a bosnyák szavazók között.

Dodik és Džaferović győzelme a szerb és a bosnyák társ-államelnöki posztokért alapvetően papírforma szerinti: e két nemzetiséget eddig is mindig egy-egy etnikailag szerveződött párt politikusa képviselte.

Ki az igazi horvát?

Egyedül a horvátoknál történt meg eddig többször is, hogy nem a nacionalista jelölt jött be.

Ez a bravúr idén is megismétlődött: hiába hozta el a hercegovinai horvátok között a voksok sokszor hetven-nyolcvan százalékát is a zágrábi kormánypárt helyi lerakataként működö HDZ BiH párt jelöltje, Dragan Čović, mégsem ő lett a horvát társ-államelnök.

Ennek az az oka, hogy a Föderációban ugyan vagy horvátnak, vagy bosnyáknak kell lenni, hogy valaki szavazhasson – de ez esetben rá van bízva, hogy a bosnyák jelöltek vagy a horvátok közül választ-e.

Komšić tehát főleg a szarajevói balliberális, elsősorban bosnyák nemzetiségű szavazók voksaival ismét megszerezte az elsőséget a horvát társ-államelnökségért folyó harcban: ő ötvenkét százalékot kapott, a hercegovinai „igazi“ horvátok jelöltje, a HDZ-s Čović meg csak harminchat százalékra volt jó – a bosnyákok átszavazásai miatt is.

Čović azonnal vádaskodásba kezdett, mondván: a bosnyákok elrabolták a horvátok elől a jussukat, azaz azt, hogy egy „igazi“ horvát is ülhessen a közös államelnökségben. A politikus rögtön azzal fenyegetőzött, hogy Zágrábhoz szalad, mert reméli, majd ott segítenek neki. Eleve még szorosabbra vonná az etnikai gettósodást, mondván: csak horvát nemzetiségű választhasson a horvát jelöltek közül.

A nyertes Komšić maga is horvát, de közismert, hogy nincs jó viszonyban Zágrábbal. Eleve számos horvát már azért árulónak tartja, mert a háborúban gyakorlatilag a bosnyákok hadseregében harcolt. Először a szocdemeknél kezdett el politizálni, majd megalapította a balliberális Demokratikus Frontot. Kezdettől fogva azt hirdette: nyelvre, nemzetiségre, vallásra tekintet nélkül mindenki boszniai. Az etnikai narratíva helyett az állampolgárságra alapozna, megszüntetné például, hogy az államelnökség tagjait egy-egy etnikum adja.

Mindig is elutasította, hogy akár Belgrád, akár Zágráb, akár Ankara atyáskodjék bármelyik nemzetiség felett. A mostani választási kampányban sokszor élesen visszaüzent a horvát államelnöknek, hogy tartsa magát távol a boszniai polikától. Kolinda Grabar-Kitarovićnak még idén májusban azt mondta: ne ártsa bele magát a boszniai ügyekbe, „nem 1993-ban élünk“.

A vádakra, hogy bosnyákok voksaival szerezte meg a horvátoknak járó társ-államelnökséget, még a választás estéjén – kissé fenyegetve – annyit mondott a horvátoknak címezve: „én vagyok most az államfőtök“. Komšić megválasztását azonban azonnal bírálta Andrej Plenković horvát kormányfő is.

– ahogy azt a két ország egykori diktátorai, Slobodan Milošević és Franjo Tuđman a háború alatt valóban tervezték is. Komšić szerint a HDZ boszniai lerakata most a szerb ultranacionalista Dodikkal akarna kiegyezni – egyrészről a muzulmánok ellen, másrészről egy még tovább etnikailag gettósított Bosznia érdekében.

Nacionalista többség

Hiába szerepelt a bosnyákok között jól a szocdem párt, és lett egy balliberális politikus a horvát társ-államelnök, a pártok versenyében egyértelmű a nacionalista győzelem.

A parlamenti választásokat – tehát a közös konföderatív parlamentét, a szerb köztársaságét és a bosnyák-horvát föderációét – a nacionalisták nyerték, ahogy a bosnyák-horvát kantonok többségében is vagy a muzulmán-nacionalista SDA, vagy a horvát nacionalista HDZ győzött. (A bonyolult választásokról jól kereshető – a gyakorlatilag ugyanazon horvát, bosnyák és szerb nyelven természetesen egyaránt elérhető – választási honlapon érhetőek el a további eredmények.)

A Föderáció Képviselőházában például a bosnyák nacionalista SDA és a horvát nacionalista HDZ lesz a két legerősebb frakció huszonhárom és tizenhat hellyel. A szocdemek tizenkét helyet, a balliberális Demokratikus Front pedig hatot szereztek. Bejutott a parlamentbe négy mandátummal az etnikai logikát legkeményebben elutasító Naša Stranka is.

A Szerb Köztársaságban pedig maradt az eddigi irányvonal: Milorad Dodik nacionalistái, akik magukat Független Szociáldemokratáknak nevezik, megőrizték az országrész uralását. A parlamenti választásokon harminckét százalékot kaptak.

Ha valakit közelebbről is érdekel, milyen világ uralkodik a Szerb Köztársaságban – amelyet, ahogy azt Ulf Brunnbauer regensburgi Balkán-szakértő jellemezte, a „világosabb elmék már elhagytak“ – annak a Magyar Narancs főszerkesztőjének, Bojtár B. Endrének tizenöt évvel ezelőtti, de ma is érvényes, felettébb szellemes útbeszámolóját tudjuk ajánlani; itt elérhető.

Moszkva és Ankara között

Noha a közös boszniai identitást hangsúlyozó erők azért jól szerepeltek, és baloldali bosnyákok átszavazásának köszönhetően legalább egy balliberális, nem etnonacionalista tagja is lesz az államelnökségnek – az együttműködés elsősorban a nacionalista pártok között várható, mégpedig az „ellenségem ellensége a barátom” elve alapján. Emiatt állnak közel egymáshoz horvát és szerb nacionalisták például.

Bosznia-Hercegovina emellett geopolitikai érdekeknek is kiszolgáltatott, az egyes nemzetiségek egy-egy külső hatalomhoz dörgölőznek inkább.

Mivel az Európai Unió, és főleg Berlin és Bécs, mint a Balkán iránt mindig is érdeklődő fővárosok, nem képesek jövőképet adni számos boszniainak, a horvát nacionalisták, akik katolicizmusuk miatt úgymond a „nyugati“ érdekek képviselőinek számítottak, az orosz-török geopolitikai meccsben megelégszenek azzal, hogy Zágrábtól várják a boszniai horvátok további függetlenedését.

A boszniai HDZ a daytoni egyezményt tárgyalná újra, és azt szeretné, ha a horvátok kiszállhatnának a bosnyákokkal közös föderációból, és a szerbekhez hasonlóan egy önálló tagköztársaságot alkothatnának.

Ami várható, az a szerb és a horvát szeparatista törekvések erősödése – amivel szemben az összboszniai baloldal és a muzulmán nacionalisták szokták a közös, boszniai identitást hangsúlyozni, különösebb siker nélkül.

Amikor az elnöki tévévitában szóba került az ország jövője, közös identitása, az egyik horvát nacionalista párt azzal érvelt, hogy „Belgium is így [mármint szigorúan elkülönített etnikai gettókban] működik”. Mire a baloldali Komšić azzal vágott vissza, hogy

Apropó királyság: a zágrábi konzervatív napilap, a Večernji List már két éve megállapította: „Boszniát csak két József tudta irányítani: Ferenc József és Broz József [Josip Broz, azaz Tito].”

FOTÓK: Bukovics Martin / Azonnali