Miért sérülékeny az Orbán-rezsim?

Orbán mozgatja a struktúrákat. Ami döntő: a változások semmilyen elvet nem követnek. Addig áll tehát ez a rezsim, amíg Orbán aktív. Egy jövőbeni visszavonulásával a struktúra összeomlik.

A hibridrezsim-gondolkodás a magyar politikatudomány után immáron a hazai közéleti-politikai zsurnalizmusban is mind nagyobb teret hódít. Ez a megközelítés az intézményes, a formális (de)formációkra és (in)stabilitásokra fókuszál, ezzel pedig figyelmen kívül hagy számos, a politikum természetéből következő kevésbé látványos, nem intézményi szempontokat. A hibridrezsim-gondolkodás a 2000-es évekre már bőven válságba került tranzitológia(-elmélet) részbeni megmentőjének szerepét is betölti.

A hibrid rezsim és a liberális demokrácia

A tranzitológia a rendszerváltó átmenetek bevett elmélete volt, eszerint a diktatórikus rendszerek jellemzőitől távolodva az érintett országok a demokratikus átmenet szakaszába lépnek, végcél pedig a demokrácia. A folyamat három szakaszra bontható: politikai nyitás, a korábbi rezsim összeomlása, majd az új konszolidálódása. Hasonlóan Steven Levitsky és Daniel Ziblatt napokban magyarul is megjelent könyvében írottakhoz, ez a demokrácia jelző nélküli, mely azt is jelzi, hogy

Régi politikaelméleti vita, és leginkább csak a szakmát érdekli a liberalizmus és a demokrácia viszonyának kérdése, viszont az megemlítendő, hogy magának a hibrid rezsimnek is annyi altípusa van, hogy azt még a tudósközösség sem tudja követni: ahogyan egy-egy rezsim változik, ahogyan azok mozognak, úgy születnek új alkategóriák.

A hibridrezsim-gondolkodás bár elsősorban tudományos, de (célorientáltsága okán, miszerint a végcél a liberális demokrácia) valamennyire ideológiai irány is – ahogyan a tranzitológia korabeli hívei is azok voltak. Ennek megfelelően a valóságnak (a rezsimnek) nem tud kizárólagos leírása lenni – ezt a politológusok tudják is. Intézményi szempontok mentén összehasonlíthatók rezsimek, de leginkább csak akkor, ha eltekintünk olyan további szempontoktól, mint a társadalom(történet), a politika informális rendszere, a személyek primátusa, a demokráciaelméleti problematikák, stb.

Tehát az összehasonlításra csak annyiban nyílik így lehetőségünk, amennyiben egy ideális rezsim (jelen esetben a liberális demokrácia) normarendszere felől vizsgálódunk. Kétségkívül gazdagabb tartalmilag, mint a maffiaállam „paradigmája”, ami egyértelműen a politikai gondolkodás kategóriája alá esik, hiszen nem egy tudományos leírása a rezsimnek (a „maffiaállam” műfaji sajátosságáról írt Schlett István egy korábbi Bukszban), hanem a politikai cselekvés programja. Magyar Bálint munkáiban ugyanis nem egy rezsimet, hanem egy politikai ellenséget ír le.

Ez utóbbi nem igaz tehát a hibridrezsim-gondolkodásra, melyet a továbbiakban nem felülírni kívánok, hanem további megközelítések behozatalát javaslom, amely aztán azoknak számára, akik rezsimdöntő politikai ambíciókkal bírnak, további szempontokat adhat a rezsim instabilitását illetően. 

Miért veszélyes az autokratikus hatalomszervezés?

Az, hogy az Orbán-rezsim mennyire törékeny, azt leginkább G. Fodor Gábort olvasva érthetjük meg, aki egy hosszabb tanulmányának egyikében Tilo Schabert német politikatudóst interpretálja. Érdemes a kormányzati filozófust hosszabban idézni:

„Az alkotmányos kormányzat tehát az egyes intézményekben megtestesülő hatalmak szétszórtsága mellett és azzal szemben monokratikus hatalmat, autokráciát hoz létre, de nem a demokrácia lerombolásával, hanem a demokratikus intézményrendszeren belül.

A kormányzás világa ugyanis korántsem a nyilvános, hanem a rejtett birodalom, maga a titok. (…) Ez az autokrácia a kormányzat konfúziójából ered, amit csak ő, az autokrata tart kontroll alatt – azáltal, hogy megvannak az ehhez szükséges képességei, azaz létrehozza az emberek fluid konfigurációját és az intézmények hasonlóképpen fluid struktúráját. Mindez azt is jelenti, hogy az autokrácia a kormányzaton belül és egyúttal a kormányzat által érvényesül.”

Talán ebből az idézetből is kitűnik, hogy a hatalom aggregálását a fejedelem (jelen esetben Orbán) végzi: ő mozgatja a struktúrákat. Ami döntő: a változások semmilyen elvet nem követnek, csak a hatalom összpontosításának, majd szétszórásának kizárólag Orbán által meghatározott szempontjait. Külső elmélet tehát ennek a hatalomgyakorlásai módnak a megértésére kevésbé alkalmas, a fejedelem egyszerre egyesíti ugyanis a láthatatlant és a láthatót, a káoszt és a rendet (erre tökéletes példa a mai napig megfejthetetlen személyzeti politikája).

S ezen a ponton egyértelművé válhat, hogy

Anélkül, hogy belemennék abba az ahistorikus – és kevéssé tudományos – összehasonlításba, minthogy a Horthy- vagy a Kádár-rendszerhez viszonyítva mennyire stabil az Orbán-rezsim, egyet lehet érteni Török Gáborral: Orbán aktivitásának alábbhagyásával politikai rendszere is dőlni kezd. A kormányzatot és azon belüli struktúrát ő kontrollálja: az autokrata (Orbán) ért(het)i csak azt, hogy mi történik.

Így lehet egyszerre a rezsim a „Nemzeti Együttműködés Rendszere”, „illiberális demokrácia”, „kereszténydemokrácia” – mert végül is mindegy, mi is a pontos elnevezés, és minden kétséget kizáróan azt sem tudni, mire is használja ezeket a fogalmakat (nincs messze az idő, amikor Orbán a „hibrid rezsim” kifejezést is kifordíthatja).

A jobboldali szavazótábort is csak ő tudja egyben tartani.

Legalábbis egy Lázár sem tudna soha olyan vezére lenni a jobboldalnak, hogy egy poszt-orbáni helyzetben fenntarthatná magát a rezsimet, nemhogy még működtetni is tudná azt.

A rezsim titka tehát kevésbé az intézményekben lakozik, kevésbé az intézményelvű megközelítések abszolutizálása lehet megoldókulcs a válaszhoz arra a kérdésre, hogy „mi a teendő?”

A titok Orbán maga.

A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet vezetője