Budapest mint önimádat

Talán azért szeretjük a Budapest-történeteket, mert rólunk mesélnek, bennünket beszélnek el – lakjunk bárhol, a kapcsolat és az érintkezés lehetőségével kecsegtetnek.

Miért szeretik a budapestiek a Budapestről szóló vagy Budapestet háttérként „szerepeltető” regényeket, verseket, filmeket? Talán azért, mert azt érezzük, hogy egy kicsit rólunk is mesélnek.

vagy éppen egy olyan esemény, amit legszívesebben már elfelejtettünk volna. A város és annak képeihez való viszonyunk az önmagukhoz való viszony aktuális megnyilvánulása (is lehet).

A Budapest Noir megtekintése során az egyik jelenetről egy évekkel ezelőtti, Dob utcai esti órában hozott rossz döntésem jutott eszembe. Nem részletezem a történéseket: annyira szeretettem volna elfelejteni azt az estét, hogy sokáig kerültem az utcának azt a részét. Hiába vezetett arrafelé a legrövidebb út, inkább vállaltam a kockázatot, hogy elkések. Logisztikai túlszervezésekbe bonyolódtam, hogy még véletlenül se keveredjek arra.

Alakulhatott volna másként is, de megtörtént, hagyjuk hát, hogy kiélje magát az egónkban és az emlékezetünkben. Az önmagukban is rossz emlékek hamarabb elfáradnak, mint a jók. Ugyanis utóbbiak tudnak csak igazán sokáig maradni, amikor is azok, vagy akikhez kötődtek, csak távoli emlékek lesznek. Azok fájnak csak igazán, azok nem mennek el, és nem csak egy adott utcában, hanem mindegyikben szembe fognak jönni beláthatatlan ideig.

Hullámzó a viszonyom a fővároshoz (így magam megítéléséhez is), amely nekem sokáig – serdülőkorban egy rendszeresen a Sas-hegyen „nyaraló” vidékinek – a Népstadiont jelentette. Akkoriban még fociztam, és maga lett volna az álom, egyszer ott pályára lépni. Nem voltam komplett hülye tizenkét évesen sem, tudtam, ennek az esélye nagyjából épp ugyanannyi, mint hogy Óbuda leválik Budapestről. Mégis kellemes feszültségmentességgel tölt el még most is, ha visszagondolok a mára átkeresztelkedett Puskás Ferenc Stadionra. Akkoriban volt csak igazán jó álmodozni.

Azóta állandó veszekedésben vagyok a várossal és kerületeivel. Sok mindent kaptam és hoztam egy győri lakótelepről – ez jóval később állt bennem össze identitássá, amikor már nem ott éltem: amikorra rájöttem, mi is voltam én akkor –, de mostanra majdnem épp annyi évet éltem a főváros különböző kerületeiben, mint Győr Adyvárosában.

Így aztán megbékéltem Budapesttel, még akkor is, ha jobb-rosszabb pillanataimban nem jelent többet egy közlekedési hálózatnál.

Ez utóbbi szikárságot tudja megszüntetni a Tilos az Á könyvek gondozásában megjelent Budapest OFF című kötet, amely tizenhárom író (Berg Judit, Dániel András, Gévai Csilla, Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Kalapos Éva Veronika, Kemény Zsófi, Kertész Erzsi, Kiss Tibor Noé, Mészöly Ágnes, Molnár T. Eszter, Tasnádi István, Totth Benedek) a város különböző kerületeiben játszódó története. Kamaszok szemein keresztül látjuk a várost, járunk Budafokon, a Bródy Sándor utcában, a Wekerletelepen, Ferencvárosban, az Astoria forgatagában vagy éppen Újpalotán.

Ritkán fordul elő velem, hogy ha azt mondják, csupán egyet ajánlhatok egy kötet történetei közül, akkor nem tudom, melyiket válasszam. Most mégis ez történt.

A kötetet nehéz szívvel olvassák azok a felnőtt suhancok, akiket elhagyott első szerelmük, és még ma sem tudják annak okát, vagy akik a Városligetbe lépve egy múltbeli sétát kezdenek újralépdelni. Fiatalon idősödők könyve ez, akik háztetőkről kívánják pásztázni a várost, és ismerős lehet egy-egy városrésznyi „mese” azoknak is, akik nemcsak kivesznek a térből, hanem hozzá is raknak. 

Ahogyan Gévai Csilla lefesti Budafokot vagy Tasnádi István a VR-valóságot is bekeverve megírja Újpalotát, az olvasónak azonnal kedve támad odaköltözni. Budafok például Budapest azon része, „hol kopottabbak a házak, viszont nagyobbak a játszóterek” és „semmi nincs kiírva angolul”, egy véletlenből mégis idegennyelvű szerelem szövődik.

Nem minden történet vidámkodó: Gimesi Dóra írásának előnye, hogy a szerző meg sem próbálta Józsefváros valamely kriminalizált-zsiványkodó toposza köré írni történetét, de kellő – nem kerületspecifikus – melankóliát azért benne hagy a csattanóban. Újlipótváros nélkül nincs (ma már) Budapest-könyv. A lassan makettszerűvé alakuló intellektuális tojásokon óvatosan közlekedők kerülete hiába van tele pszichológusokkal és pszichiáterekkel, Kemény Zsófi története után rájövünk, hogy

Kertész Erzsi idősíkokat összetorlasztó (hiszen a város a tér és az idő sűrűsödése) Astoria-kalandjából idézett párbeszéd az egész kötet mottója lehetne: „Pesti vagy? // Ja – mondom, bár nem tudom, hogy ugyanarról a Pestről beszélünk-e.” Kiss Tibor Noé wekerlei hőse egy telefon eladása kapcsán meditál többek között arról, hogy Csepelre érvényes-e még a BKV-jegy. Valóban, zavarban vagyunk saját városunk (így énünk) határaival kapcsolatban (is). Molnár T. Eszter Pasarét-története üzeni: „Buda nem szűnt meg. Túl fog élni minket”. Totth Benedek Óbudája pedig meghozza a kedvet a Flórián tér és az óbudai panelek űrbéli „tájaihoz”.

Príma kötet, melynek fikciós-valós sztorijai közelebb hozzák a város távolinak gondolt részeit, összerendezik bennünk a fontos és kevésbé fontos dolgokat, és felidézik bennünk a felnőttkorban is szükséges kamaszkort. Talán tényleg azért szeretjük a Budapest-történeteket, mert rólunk mesélnek, bennünket beszélnek el – lakjunk bárhol, a kapcsolat és az érintkezés lehetőségével kecsegtetnek. 

Ha egyszer hiányozni fog Budapest – ami leginkább Budapesten élve történhet meg az emberrel –, akkor a Budapest OFF-kötetet kell leemelni a polcról. Mert hát imádjuk magunkat: mind azt, akik egykor voltunk, és azt is, akik még lehetünk.

Böcskei Balázs többi cikkét itt olvashatod az Azonnalin!