Negyven éve provokál a német taz

Húszezer fős olvasói szövetkezet tartja el a lapot, amely óriáspéniszt helyezett el saját szerkesztőségének épületére, a szomszédot bosszantandó. A ma 40. születésnapját ünneplő taz, noha mára már se stílusa, se tartalma nem meglepő vagy újszerű, a német médiapiac fontos szereplője.

A Die Tageszeitung (magyarul: A Napilap, németül taz, így, kisbetűvel, mivel a lap az írott német nyelv főneves nagybetűinek eltörlésének pártján áll) gyakorlatilag a hatvannyolcas mozgalom napilapja lett – a mai napig a zöldes, vöröses olvasók tartják el és fogyasztják.

A ma negyven évvel ezelőtti szám, amelyet a csürtörtöki tazhoz mindenki megkapott, valójában szeptember 22-i dátumozást visel, de a nehézkes, például kezdetben majdnem teljesen bázisdemokratikus szerkesztés (magyarul: káosz) miatt a nulladiknak tervezett szám csak majdnem egy héttel később, szeptember 27-én tudott kijönni.

Az újságot kezdetben báziscsoportok írták, amelyek Münchenben, Bochumban vagy Frankfurtban ültek, voltak külön tematikus csoportok, például Nicaraguával vagy a nőjogokkal foglalkozó, és a többi, hasonló francia, olasz, dél-amerikai „hatvannyolcas“ lappal is erős volt az átfedés. Az egészet pedig egyrészről az olvasók finanszírozták – a taz-t a mai napig, egy mára majdnem húszezresre duzzadt olvasói szövetkezet tulajdonolja –, másrészről Frankfurtból, a német „hatvannyolc“ talán legfontosabb városából fogták össze.

Az első szám beköszöntője arról írt, hogy „álmaink lapja“ született meg. A mai szám vezércikke azt írja:

Az a fajta jóemberkedés (Gutmenschentum), amin liberálisok és konzervatívok általában kicsit mosolyogni, egyenesen röhögni szoktak, a Die Tageszeitungnál felvállalt program. A lap nem akar független lenni, bevallottan baloldali, „jóemberkedő“.

Az újság a későbbi Zöldek környezetéből jött létre: egyik alapítója az a Hans-Christian Ströbele, aki tavalyig a Zöldek egyetlen egyéni mandátumot szerző politikusaként képviselte Berlin Kreuzberg negyedét a Bundestagban. Ströbele mindvégig vörös-zöld maradt, holott pártja, amely soha nem látott népszerűségi rekordokat döntöget manapság, inkább már egy fiatalos, urbánus, polgári középpárt kezd lenni.

Talán az is jelzésértékű, hogy a mai jubileumi taz-szám címlapján, persze hirdetésként – de jelentősége akkor is van – nem a Zöldek, hanem a kommunista Die Linke gratulál a lapnak a szülinaphoz. Azt írják, hogy a Tageszeitungot és Linkét az köti össze, hogy „mindkettőnek elvtársakra van szüksége”. (A reklám persze inkább egy szóvicc, mert a német Genoss*innen egyszerre jelent munkásmozgalmi elvtársat és szövetkezeti tagot – márpedig a tazot tényleg a mai napig egy szövetkezet adja ki, amibe alsó hangon 500 euró befizetését követően bárki szabadon beléphet.)

A hatvannyolcas mozgalomból szerteágazó különféle csoportok, izmusok és főleg azok egymással is folytatott éles vitája a Die Tageszeitunggal egy országos fórumot nyert. A német baloldalnak addig főleg a Spiegel, a Stern, a Süddeutsche Zeitung és a Frankfurter Rundschau voltak a fő lapjai – de ezek is mind vagy egyfajta elitizmust képviseltek (mint például a Spiegel), vagy egy párthoz kötődtek (mint például az SPD-hez köthető Frankfurter Rundschau).

Az egykori hatvannyolcasok többsége ma jól szituált nyugdíjas, aki élvezi a nyugatnémet felhalmozás eredményét – és mellé szeret sokat utazni Délkelet-Ázsiába jógakurzusra és otthon is szójatejet iszik a fair trade kávéjához. A taz mára tehát legfeljebb tematikailag lázadó lap, de a lap készítői és olvasói a mai berlini köztársaság elitjét alkotják – még ha a fizetések alacsonyak még mindig, amiért még a baloldali Ver.di szakszervezet is bírálta egykoron a lapot.

Legendás címlapok

A taz csak 1979 áprilisától lett véglegesen napilap, holott nevében eleve kezdettől ezt ígérte. Az első tényleg napilapos címlapon egy bohóc volt látható, aki egy egy taz feliratú követ hajít el – ezzel köszöntötték a közvéleményt.

ami a cikkekben is megjelent, a nyolcvanas évekre címlapon történt meg a szakítás: egy 1986-os címlapon, amely egy RAF-áldozat rokonának levelét hozta, nyíltan gyilkosnak nevezték a RAF-osokat.

A lap politikai ellenfele a CDU és a CSU volt. Helmut Kohl 1998-as vereségét a taz, amely akkor még egyértelműen a Zöldek mellett állt, egy hatalmas „Végre!“ felirattal köszöntötte.

Merkel 2005-ös váratlan győzelmét pedig egy „Kislány lett!“ felkiáltással kommentálta a lap – Merkelt ugyanis Kohl hívta kislánynak (Mädchen) egykoron.

A lap sokszor került összetűzésbe a katolikus egyházzal. Több címlapját is blaszfémikusnak tartották egyesek – például keresztre feszítve ábrázolták a Bayern München egyik trénerjét –, Joseph Ratzinger megválasztását pedig egyszerűen annyival tudták le, hogy „ó, Istenem”. Mikor pedig XVI. Benedek lemondott, ezt írták ki az első oldalra: „Istennek legyen hála.”

Volt olyan címlap azonban, amiért utólag elnézést kért az újság. Helmut Kohl tavalyi halálakor a taz azt írta a címlapján – halom halotti koszorú és virág fölé –, hogy „virágzó vidékek“. Ezzel arra az elhíresült Kohl-mondatra utaltak, amiben a volt kancellár a keletnémeteknek „virágzó vidékeket“ ígért, a taz címlapja azonban valamiféle, a kancellár halála feletti örömködésnek is volt érthető – ezért bocsánatot kértek.

A három kedvenc taz-címlapjáról Bukovics Martin, az Azonnali főszerkesztője már 2005-ben megemlékezett, további emlékezetes címlapok pedig itt és itt csodálhatóak meg.

Pedofília a sorok között

A lap talán egyik legmélyebb válsága, amely az utóbbi időben kezdett előtörni, a pedofíliához kapcsolódik.

Ennek értelmében az idős bácsi vagy néni nem megrontani, hanem felszabadítani akarja a kisgyereket a polgári társadalom béklyóiból.

Pedofíliavádat Daniel Cohn-Bendittel kapcsolatban is megfogalmaztak, mert egy könyvében leírja, hogy amikor óvóbácsi volt egy alternatív frankfurti óvodában, azt tapasztalta: kislányok élvezték, ha a sliccét húzogathatták. A pedofília vádja ugyan Cohn-Bendittel szemben semmiképpen nem áll meg (részletes cáfolat itt olvasható), a taz és a kezdeti Zöldek valóban teli volt pedofíliát propagáló, szorgalmazó személyekkel. A lapban rendszeresen jelentek meg különféle radikálbalos csoportok kiáltványai, amelyek a gyerekekkel létesítendő szex legalizálását követelték.

A Zöldek pártprogramja egészen 1993-ig tartalmazta azt a részt, miszerint a gyerekekkel való közösülés csak erőszak alkalmazása esetén legyen tilos. 2013-ban az ökopárt egy független tudományos testületet kért fel arra, hogy a párt pedofilgyanús, múltbeli tetteit, nyilatkozatait kritikusan megvizsgálja. 2015-ben pedig már az első áldozatok valamiféle jóvátételt kaphattak a párttól.

A Zöldek vitái értelemszerűen elérték a taz-ot is. A konzervatív Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung 2011-ben már kiderítette, hogy az egyik taz-alapító, a neves pedagógus Dietrich Willier korábban a híres-hírhedt elitiskolában, az Odenwaldschulében több gyereket is megrontott. Ezt végül a taz is elismerte. Az Odenwaldschuléban, amely sok tekintetben a balliberális nagypolgárság gyerekeinek bentlakásos iskolája volt és igen korán számos reformpedagógiai módszert bevezett, számos gyerekmegrontás történt.

Pénisz a falon

A lapnak többször volt konfliktusa a jobboldali Bild bulvárnapilappal, meg eleve a női és pletykalapokkal, és viszonylag gyakran figurázták ki ezeket. Többször utánozták is a Bild címlapjait, például itt.

Kai Diekmann-nal, a Bild egykori főszerkesztőjével olyannyira rosszban voltak, hogy

A vita onnan indult, hogy a taz azt állította – persze ironikusan –, hogy Diekmann pénisznagyobbító műtéten esett volna át. A Bild-főszerkesztő erre válaszul hiába perelte a lapot, az nem csak nyert vele szemben, de még egy hatalmas péniszt is az irodája elé tolt, amelyre az azt megalkotó művész rászögelte a Bild legundorítóbb, legközönségesebb szalagcímeit.

Az installáció ma is látható – noha a taz szerkesztősége nemsokára költözik. A Bild-főszerkesztő Diekmannt se kellett persze félteni: a per mellett bosszúból bevásárolta magát a tazot kiadó szövetkezetbe, és rendszeresen eljárt trollkodni ennek üléseire, mi több, volt, hogy a Bild nevében hirdetést jelentetett meg a taz-ban azzal a szöveggel, hogy nincs nála toleránsabb lap: még egy tazos szövetkezeti tag is főszerkesztő lehet.

A taz amúgy azt is kiharcolta, hogy az utcát, ahol a szerkesztősége van (azaz eddig volt) – és amely merőleges a Bild-alapító Axel Springerről elnevezett utcával – Rudi Dutschkéra nevezzék át, aki hatvannyolcasként többek között a Springer-tulajdon államosítását szorgalmazta. Újabb fricska a szomszédos Springeréknek.

A taz, noha mára már se stílusa, se tartalma nem meglepő és újszerű, a német médiapiac fontos szereplője. Országos napilap, bár a hagyományos lapoknál jóval kisebb számokkal: ötvenezer példány körül van a napi eladottság.

A másik két radikálbalos napilaptól, a szocialista Neues Deutschlandtól és a leninista Junge Welt-től azonban a tazot nem csak az erős nyugatnémet hangulata különbözteti meg (a másik két lap az NDK-ból jön, és olyan is), hanem a mára világos liberális demokrata, sokszor már-már atlantista, antimoszkovita szemléletmódja is.

Tematikája ma is zöld: környezetvédelem, fenntartható fejlődés, feminizmus, biciklizés – nem véletlen, hogy a gazdasági rovatát Gazdaság és környezetnek hívják. Nemrég teljes koncepcióváltáson estek át: bár hírügynökségi anyagokat eddig sem közöltek szívesen (az Azonnalihoz hasonlóan a saját anyagokban hisznek ők is), szinte teljesen elhagyták a hírlapfunkciót, a tördelést radikálisan átszabták, így a taz ma szinte csak hosszú riportokat, interjúkat, háttércikkeket közöl,

A lap nem csak Bukovics Martin asztaláról nem hiányozhat, aki e sorok írójával ellentétben sokra tartja a tazot és szívesen előfizeti/olvassa, de a nyugatnémet városok értelmiségi, baloldali kávézóiból, könyvesboltjaiból se. A francia Libération napilaphoz képest, amely szintén a hatvannyolcasok újságjaként alakult, a taz ma is zöld-alternatív maradt; a római hatvannyolcasok kötelező olvasmányától, a mára borzasztóan színvonaltalan Il Manifesto napilaptól eltérően pedig nem lett sohasem kommunista.

FENTI FOTÓ: Marlene Weck / Azonnali

LENTI FOTÓ: Bukovics Martin / Azonnali