+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Bakó Bea
2018. szeptember 25. kedd, 16:24
Az Európai Uniót elvileg nem csak arra tartjuk, hogy küldjenek jó sok pénzt, aminek a felét el lehet mutyizni a közbeszerzéseken, de arra is, hogy szabadon áramoljon egy csomó jó dolog, például a munkaerő. Vagyis, hogy az átlagosnál ne legyen macerásabb foglalkoztatni egy másik EU-tagállamból érkező munkavállalót. Az Azonnali az Erdélyből leigazolt Kulcsár Árpáddal tesztelte a helyzetet: majdnem a Bevándorlási Hivatalban kötöttünk ki. Ennyit az EU-konform magyar közigazgatásról.

Augusztus végén már elújságoltuk nektek, hogy korábbi főszerkesztőt igazoltunk újságírónak az Azonnalihoz a Transindexet korábban vezető Kulcsár Árpád személyében. Korai volt azonban az örömünk, hiszen naivan hittünk a határok nélküli Európában, és meg sem fordult a fejünkben, hogy csaknem legyűrhetetlen akadályokat gördít majd elénk az élet. Aztán kiderült:

 

a TAJ szám igénylése az egyik legbonyolultabb dolog ami a magyar közigazgatás sötét bugyraiban előfordulhat, legalábbis akkor, ha külföldi állampolgárnak akar az ember szerezni ilyet.

 

Rögtön az elején meg kell jegyeznünk, hogy Árpád kollégánk nem élt az egyszerűsített honosítás lehetőségével, így továbbra is egyetlen állampolgársága van, az pedig a román. Az indok: szerinte nem túl etikus, hogy valaki szinte semmiben nem ért egyet a Fidesszel, de az általa ajánlott előnyöket meg kihasználja. Azért sem akart magyar állampolgárságot kérni, mert úgy látja: azt többnyire azok szerzik be, akik vagy túlideologizált pozitív érzelmeket társítanak hozzá, vagy a nyerészkedés motiválja őket (a magyar útlevél ugyanis jóval erősebb a románnál, és sokan pusztán emiatt „honosodnak”).

 

Szavazni magyarországi választásokon sosem akart, hiszen nem itt élt, nem tartotta volna helyénvalónak. Ő magyarnak érzi magát ettől függetlenül is, és amúgy van már egy állampolgársága, minek még egy? Ráadásul nem tudja elképzelni azt a szürreális ünnepélyes jelenetet a honosítási procedúra végén, hogy együtt pezsgőzzön és Himnuszt énekeljen egy magyar diplomatával és vagy harminc másik emberrel.

 

Érthető – gondoltuk mi is, és

 

már előre örültünk,  hogy végre közvetlenül valami kézzelfogható hasznát tapasztaljuk annak, hogy Románia csatlakozott az EU-hoz.

 

Hiszen így román állampolgárként felesleges engedélyezési körök lefutása és hosszas hivatali ügyintézés nélkül is foglalkoztathatjuk őt, úgy, mintha magyar állampolgár lenne.

 

Na persze, ahogy mi azt a rózsaszín álmainkban elképzeltük.

 

Első hét: jóhiszemű jogkövetési kísérlet

 

A dolog úgy kezdődött, hogy az első napon be se jutottunk az illetékes vidéki hivatalba, mert nem volt ügyfélfogadás. De oké, ez még eléggé hétköznapi dolognak számít Magyarországon. Sebaj, eltelt egy hétvége, és a következő hétfőn ügyvezetőnknek sikerült a kompetens ügyintéző színe elé járulnia, aki persze rögtön kért tőle vagy háromféle olyan mellékletet, ami kapásból nem volt nála. Sebaj, ezeket nem volt olyan nehéz beszerezni, hiszen munkaszerződést, személyi igazolvány-másolatot, és hasonlókat kértek.

 

A meglepetés akkor érte ügyvezetőnket, amikor mindezeket beszerezte, és harmadszor is elzarándokolt a hivatalba, ahol közölték vele, hogy ja, a múltkor elfelejtettük mondani, hogy kell egy regisztrációs kártya a Bevándorlási Hivataltól is, amit újabb komplikált, és mellékletekkel megspékelt nyomtatványon kell kérni.

 

Itt azért már gyanús lett a dolog: miért kéne azért a Bevándorlási Hivatal engedélye, hogy foglalkoztassunk egy uniós állampolgárt?

 

Ennyi erővel tömegesen kellene, hogy a menedékkérőkkel elvegyülve sorbaálljanak Budafokon a különféle multivállalatok által épp ideközvetített német, francia, meg holland expatek. 

 

Hogy a jogkövetési szándékunkhoz kétség se férjen, megpróbáltuk telefonon elérni a BÁH-ot – ekkor már kerek egy hete tartott a TAJ-beszerzési hadművelet –, hogy megkérdezzük, ezt akkor is komolyan gondolják-e, ha nem Afrikából hozunk be mindenféle gyanús migránsokat a foglalkoztatás álcája alatt. Sajnos azonban egyik telefonszámukon sem vették fel a telefont, az ügyfélszolgálaton pedig akkora sor volt, hogy az a munkavágytól leginkább túlfűtött román vendégmunkást is elriasztotta volna, nem is beszélve a maradék huszonhárommillióról.

 

Ezen a ponton önkéntelenül is eszébe jut az embernek, hogy

 

még a magyar konzullal pezsgőt inni és himnuszt énekelni is jobb lehet egy hajszálnyival, mint ezt a sort kivárni.

 

Második hét: párhuzamos letámadás

 

Eltelt egy újabb hétvége, az Azonnali pedig a makacs közigazgatási ellenellás hatására pedig két táborra szakadt. Az együttműködés taktikáját zászlóra tűző, ezáltal gyors sikerben bízó ügyvezető elkezdte futni a köröket az úgynevezett foglalkoztatási hivatalnál, ami majd kiad egy papírt, ami majd jó lesz a regisztrációs kártyához – már ha a BÁH-ban egyáltalán szóba állnak velünk. 

 

Az időpontok ugyanis a honlap foglalási rendszere alapján hónapokra előre be vannak telve. Szúrópróbaszerű próbálkozásaink közepette egyszer sikerült ugyan 2020 februárjára egy foglalható időpontot találnunk, de ez megint egy olyan opció, amivel eléggé versenyképes a konzul, a pezsgő meg a Himnusz.

 

A lázadók eközben nem voltak hajlandók feladni az európai gondolatot, és ennek jegyében az OEP különböző irodáit kezdték ostromolni, hogy kiderüljön: tényleg komolyan gondolják ezt az egész bevándorlási hivatalos felhajtást, vagy Mári néni csak a hasára ütött, mikor ezt benyögte nekünk. Rögtön taktikai trükkel kezdtünk, és nem az illetékes vidéki kormányhivatalt hívtuk, hanem az egyik budapestit. 

 

Ezen a ponton hangzott el az alábbi beszélgetés, ami után nem tudtuk, hogy elégtételt érezzünk-e vagy dühöt, netán legyintsünk az egészre, és csak röhögjünk:

 

– EU-s állampolgárnak? Regisztrációs kártya? Ezt ki mondta önnek?

– Hát ez az! Az illetékes vidéki OEP-irodában mondták.

– Ja, hogy vidéken. Hát, mi nem vidéki OEP vagyunk.

– Ezek szerint csak hülyeséget mondtak!

– Én nem minősítek senkit és semmit. 

 

Hiába nyertük azonban el egy budapesti ügyintéző egyetértését, ezzel nem sokra mentünk, mert mi a vidéki hivatal alá dolgozunk, és azt kell beadnunk, amit ők kérnek. Budapestről nem adhatják ki nekik az ukázt, ilyenkor bezzeg szabadság van helyi szinten: még csak az kéne, hogy véletlenül egységesen működjön a közigazgatás. Úgyhogy következett a következő telefonálási kör a vidéki hivatallal, ahol ismét kötötték az ebet a karóhoz, hogy de bizony kell a regisztrációs kártya, és azt a BÁH-tól kell  kérni.

 

– De a budapestiek meg azt mondták, hogy nem kell!

– De, kell.

– És most honnan tudjam, hogy kinek van igaza?

– Nem tudom.

– Azt legalább megmondja, hogy milyen törvény mely paragrafusa alapján kéri ezt tőlünk?

– ... Ezt most így nem tudom. De utánanézek. Felírom a telefonszámát, és visszahívom.

 

Egy ilyen elköszönés után a közigazgatási ügyekben járatos magyar állampolgár valószínűleg habitustól függően felvágja az ereit, vagy elmegy a kocsmába.

 

Mi egyiket sem tettük, hanem türelmesen vártunk, és reménykedtünk. És meg is lett az eredménye: olyan történt, amire legnaivabb álmodozásainkban sem számítottunk, ugyanis még aznap visszahívtak, hogy közöljék: ami előírja az egész regisztrációs kártyás mizériát, az nem törvény, nem rendelet, hanem a helyi kormányhivatal belső eljárási szabályzata.

 

Az egésznek magyarul tényleg nincs semmi törvényi alapja, hanem az van a háttérben, ami kezdettől fogva gyanús volt, nevezetesen, hogy Mari néni a vidéki hivatalban hasára csapott,

 

mondván: Erzsikém, ugyan kérjünk már regisztrációs kártyát is, biztos, ami biztos, mégiscsak ezek a külföldiek, na!

 

Lehetetlen felidézni a naugyemegmondtam-szóáradatot, amit erre az információra válaszul az ügyintézőnek végig kellett hallgatnia, és amire szerényen csak annyit mondott: „szerintem mi ezt elkérhetjük jogszabályi alap nélkül is”. Nem röhögtem ki.

 

A tizennyolcadik és a huszonhetedik napon: csendes, majd harsány diadal

 

A telefonon megszerzett infók komoly fegyvertényt jelentettek, ez pedig újra egyesítette az Azonnali erőit: az eddigi együttműködők is áttértek a lázadás stratégiájára. Az ügyvezető a tizennyolcadik napon sokadik alkalommal ismét az illetékes vidéki hivatal ügyintézője elé járult, aki ezúttal – láss csodát! – zokszó nélkül befogadta az iratokat regisztrációs kártya hiányában is.

 

A huszonhetedik napon pedig végre valahára kaptunk egy tértivevényes levelet, amiben a hivatal a legszebb veretes bikkfamagyarjával köszölte, hogy Kulcsár Árpád részére

 

a TAJ szám „megképzésre került”.

 

Győzött az Azonnali, győzött Románia, győzött Erdély, győzött Európa! Legalábbis most az egyszer. De vajon Mari néni hivatalnokok hasraütésszerű szabályzatai miatt hányszor esnek el mások az uniós tagság előnyeitől?

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A flamand nacionalisták kiléptek a kormányból, mert a belga parlament támogatta a migrációs csomagot. Így a miniszterelnök kisebbségi kormányzásra kényszerül.

Ha tovább növekszik a szén-dioxid koncentrációja, az hatással lehet a memóriánkra, koncentrációs-és döntéshozatali képességeinkre.

A német viccpárt leszállította a megoldást arra, hogyan gyűlölheti tovább a fideszes média, illetve az AfD az egyik kedvenc ellenségét!

Kiderült, hogy az öt éve még a Janukovics ellen tüntető, ám mostanra a forradalomban csalódott ukrán szerepét egy fehérorosz férfi játszotta el.

Tényleg megtörténik, a Lehet Más a Politika kongresszusa simán megszavazta a kritikus főpolgármesteri jelöltségét.

A hét kérdése

Szakszervezetek, diákok, pártok vonulnak utcára Budapesten szombaton a rabszolgatörvény ellen. Mi lehet ebből? Csak egy sima tünti? Sárgamellény-import? Kormányváltás?

Azért ide elnéznénk

Beszélgetés december 11-én a Nyitott Műhelyben.

Művészeti vásár megnyitó december 12-én.

Fidesz vs. LMP vs. Jobbik vs. MSZP vs. DK vita az EU-ról december 12-én.

December 17-én a főszerepben: Ady karácsonyi versei és Kosztolányi eddig nem
ismert szövegei.

Kömlődi Ferenc és Tamás Veronika vezet be a látszat-ellentétek világába december 19-én a Múzeum körúton!

Ezt is szerettétek

A szélsőjobboldali befolyás azonban töretlen a párton belül.

A zöldpolitikus Karácsony Gergely miért épp az olcsóbb autózásért tüntetők mellett állt ki a sárga mellénnyel?

Nem az a kérdés, hogy jöjjön-e a vasút privatizációja, hanem az, hogy mikor.

Twitter megosztás Google+ megosztás