+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Bakó Bea
2018. szeptember 9. vasárnap, 18:06
A szokásos, sokszor minden alapot nélkülöző libnyaf mantrák benne vannak a Sargentini-jelentésben, miközben a jelentéstevő hatalmas ziccereket kihagyva szót sem fecsérel a haverokra és ellenségekre szabott jogalkotásra és a módszeres felülalkotmányozásra. Így sajnos a jelentést nehéz komolyan venni, pedig jó is lehetett volna, ha nézőpontot vált, és megpróbálja Orbánt a saját térfelén megverni. Megmondjuk, mi hülyeség a Sargentini-jelentésben, és mi nem, meg azt is, hogy mennyi az esélye ennek az egész 7-es cikkes izének.

„A demokrácia szempontjából a választás olyan, mint a hab a tortán. A demokráciának lényeges eleme, de önmagában nem egyenlő a demokráciával.”

 

A fenti demokráciaelméleti tételt Judith Sargentini, a Magyarországgal szemben az uniós alapértékek (demokrácia, jogállamiság, alapjogok) súlyos megsértését szankcionáló hetes cikkes eljárást sürgető jelentés szerzője nyilatkoztatta ki a hvg.hu-nak adott interjújában. A riporter azon felvetésére reagált így az EP-képviselő, miszerint a jelentésben az áll: az Európai Parlament tudomásul veszi a 2018. április 8-i magyarországi választás eredményét.

 

A Fidesz tapsolhat: Sargentini megcsinálta nekik a „Soros-jelentést”

 

Bennem már többször felmerült az a kósza ötlet, hogy direkt el akarják mismásolni a Magyarországgal szembeni 7-es cikkes eljárást, és ezért bízták pont a zöldpárti holland Sargentinire az ezt megalapozó jelentés kidolgozását.

 

Először akkor gondoltam erre, amikor végigolvastam a jelentést. Másodszor pedig akkor, mikor megnéztem, hogy milyen forrásokból szerzett hozzá információt a jelentéstevő:

 

az Amnesty Internationaltől a TASZ-on, a CEU-n át transzgender egyesületig és a 444-ig (sőt, a három éve bezárt Népszabadságig!) van a források közt minden, csak épp mondjuk az Alkotmánybíróság meg az Országos Bírói Tanács hiányzik, amelyek miatt nagyban aggódik a jelentés.

 

(Arról nem is beszélve, hogy a „Soros-jelentésről” szóló várható kormányzati propagandaszólamokat is szépen előre igazolja a forráslista.)

 

Harmadszor pedig akkor jutott eszembe a tekervényes szabotázsról szóló összeesküvés-elmélet, mikor a fent idézett mondatot elolvastam Sargentinitől. Hosszas demokráciaelméleti filozofálgatás nélkül is le lehet szűrni annyit, hogy bármennyire is a liberális demokrácia és a fékek és ellensúlyok ideáljából indul ki valaki; a választások jelentőségét ennyire lekicsinyelni egyszerűen marhaság. Pláne az, ha egy olyan politikus teszi mindezt, aki épp most készül kioktatni másokat a „jó demokráciából”.

 

Eszükbe sem jutott, hogy Orbánt a saját térfelén kéne megverni

 

Pontosan ebben áll a Sargentini-jelentés legnagyobb tévedése: ki akarja oktatni Orbánékat a szerinte (és a nyugati liberális mainstream szerint) jó demokráciából, ahelyett, hogy taktikusan megtenne egyetlen nagyvonalú engedményt, aminek köszönhetően aztán be tudna vinni egy, a nyafogás mantrázásánál mindenképp látványosabb huszárvágást.

 

Sargentini és az EU-s intézmények ugyanis görcsösen, és taktikailag nem éppen okos módon ragaszkodnak a „liberális demokrácia” modelljéhez, amelyben a jogállami intézményrendszernek köszönhetően korlátozott a parlamenti többség uralma. Orbán viszont már négy éve nyilvánvalóvá tette, hogy magasról tesz a liberális demokráciára, és ő illiberális államot épít, amiben az ő erős demokratikus felhatalmazáson nyugvó hatalmát nem zavarják holmi alkotmánybírók, civil szervezetek, meg ilyesmik.

 

Ebben a patthelyzetben lehet ugyan azt csinálni, hogy kötjük az ebet a karóhoz, miszerint „nekünk csak a liberális demokrácia az igazi demokrácia, és tiszteld az értékeinket, különben ejnyebejnye” – csak nem túl célravezető.

 

Ki lehetne próbálni egy másik stratégiát is, és azt mondani: „Oké, te azt mondod, hogy erős demokratikus legitimációval a hátad mögött jogszerűen csinálod mindezt. Tegyük fel, hogy elfogadjuk egy pillanatra a te nézőpontodat. Tegyük fel – még ha meg nem is engedjük –, hogy a demokrácia lehet illiberális is, és többségi felhatalmazással a háta mögött a parlament azt csinál, amit akar. Nézzük akkor meg ezt a legitimációt közelebbről!

 

Tényleg olyan makulátlan és gránitszilárd-e ez a demokratikus felhatalmazás, mikor egy csomó választási körzet határait a saját javatokra módosítottátok; megnehezítettétek az ellenzéki pártoknak a kampányolást, a választóknak pedig a kiegyensúlyozott közéleti információkhoz való hozzájutást; a szavazatleadás, és a szavazat értéke szempontjából is diszkrimináljátok a külföldről szavazó állampolgárok különböző csoportjait; a Számvevőszék pedig kontroll nélkül szabhat ki pártokra gigabírságot a választás előtt?” (Ez utóbbi egyébként mindig is így volt, csak eddig senki nem akart átsétálni a kiskapun, ahogy Schiffer András az Azonnalin azt már megírta.)

 

Ezen problémás pontok közül a Sargentini-jelentés csak kettőt érint, ráadásul azokat is más témák közt elszórtan, így teljesen elsikkad a lehetőség, hogy Orbán reformjait a saját legitimista logikája alapján támadja. Így sem biztos persze, hogy a 7. cikk szerinti súlyos sérelem szintjét elérnék a demokrácia elvének felsorolt sérelmei, de mindenképp érdemesebb lett volna ezen a vonalon próbálkozni, semmint az Orbán szemében ránk oktrojált (vagy oktrojálni szándékozott) liberális jogállami elvekkel jönni, amely érveket kapásból lesöpör az asztalról a magyar miniszterelnök.

 

Most akkor melyik értéket sérti meg Magyarország, és mennyire súlyosan?

 

A súlyosság kritériuma kapcsán pedig elérkeztünk a jelentés másik nagy hiányosságához. A hetes cikkes eljárást ugyanis akkor lehet megindítani, ha egy tagállamban fennáll az uniós alapértékek súlyos megsértésének az egyértelmű veszélye.

 

Nem ártott volna tehát egyértelműen tisztázni, hogy pontosan melyik értéknek a súlyos sérelméről szól az értekezés.

 

Végigolvasva a szöveget persze kiderül, hogy a jogállamiság-demokrácia-emberi jogok szentháromságából elsősorban a jogállamiság és az alapvető jogok sérelmére vonatkozik a jelentés. Előbbi körbe tartoznak például az alkotmánybíróság és a bíróságok működésével, illetve a korrupcióval kapcsolatos kritikák, utóbbi vonatkozásában pedig a szólás- és vallásszabadság sérelmétől kezdődően az oktatási szabadság (lex CEU) és az egyesülési szabadság korlátozásán (civiltörvény) át a romák diszkriminációjáig sok mindent kifogásol a jelentés.

 

Az első hiba után tehát – miszerint pont az Orbán által mindig büszkén hivatkozott, és számára legfontosabbnak tartott demokráciaérvnek nem megy neki a jelentés –, egy másodikba is befut Sargentini. Ugyanis a másik két területen sem igazán sikerül bizonyítani a jogsértések súlyosságát, és azt, hogy ezek az elemek átfogó mértékben aláásnák a jogállamiságot vagy az alapvető jogok általános védelmét Magyarországon.

 

Csak a felszínt kapargatja Sargentini

 

Az Alkotmánybíróság kapcsán legalább többé-kevésbé koherens, több aspektusra kiterjedő kritikát kapunk: a jelentés felsorolja, hogy az AB nem bírálhat felül pénzügyi tárgyú törvényeket, megtiltották neki a korábbi esetjogára való hivatkozást és az alkotmánymódosítások tartalmi felülvizsgálatát (érdemes hozzátenni, hogy az utóbbit ettől függetlenül korábban sem csinálta), és a kormány a testület összetételét is a maga számára kedvezően alakította ki a bírák létszámának a megemelésével és az új jelölési szabályokkal. (Korábban legalább a jelöléshez valamifajta kompromisszum kellett, mielőtt kétharmaddal szavazott a parlament az alkotmánybírákról, most viszont az őket jelölő bizottság már nem paritásos, hanem a parlamenti erőviszonyokat tükrözi, vagyis azt is a Fidesz dominálja.)

 

Alaposnak azért ezt a részt sem lehet nevezni, az pedig érthetetlen, hogy a korábban mindenki által kezdeményezhető actio popularis lecserélése az érintettek által indítható alkotmányjogi panaszra miért fáj annyira Sargentininek, amikor ez az egy dolog még az oly szigorú Velencei Bizottságot sem zavarta.

 

A rendesbíróságok, és pláne a korrupció terén viszont olyan felületes a jelentés, hogy ahhoz képest doktori értekezés, amit az Alkotmánybíróságról olvashattunk.

 

A Handó Tünde által elnökölt OBH és az Országos Bírói Tanács (OBT) egymáshoz való viszonyának lényegét, a testületek közti konfliktust például nem igazán sikerült tisztázni a jelentésben, pedig ezen a téren mind frissebb fejlemények vannak: bíróság mondta ki, hogy az OBH-elnök Handó jogszerűtlenül érvénytelenített bírói pályázatokat, az AB pedig az integritási utasításának egyes részeit kaszálta el.

 

Azt legalább még megemlíti a jelentés, hogy az alkotmányellenesen nyugdíjba küldött bírók jó része gyakorlatilag nem került vissza a pozíciójába, és a legfőbb ügyész nem kellene, hogy újraválasztható legyen, de ezzel együtt sem nevezhető az igazságszolgáltatási rendszer átfogó elemzésének a jelentés vonatkozó, mindösszesen hat pontja.

 

A legnagyobb poén viszont csak ezután jön, mégpedig a korrupcióról szóló részben, aminek kapcsán át is adom Schiffer Andrásnak a szót: „a magyar olvasó akár azt is hihetné, hogy a törvényhozási eszközökkel végrehajtott piacrablásokról, a statáriális és személyre szabott törvényalkotási gyakorlatokról, esetleg az OLAF-vizsgálatot érő Tiborcz-ügyről lesz szó, de nem: az anyag ezen a ponton önmaga paródiájába fordul. A jelentéstervezet korrupció címén olyan pótcselekvéseket reklamál, mint az országgyűlési képviselők magatartási kódexe, vagy a pontatlan vagyonnyilatkozatok benyújtásának szankcionálása.”

 

Taps, függöny.

 

A második felvonásban pedig – ha már eddig úgyis csak kritizáltam – jöjjön a konstruktivitás, és lássuk, hogy minek kellett volna mindezek helyett (de legalábbis mellett) szerepelnie a jelentésben.

 

A big picture, amit Sargentini nem vesz észre: személyre szabott jogalkotás és felülalkotmányozás

 

A jelentés alapjogi vonatkozású részei kétfélék. Vannak olyan pontok, amelyek kifejezett hazugságokat tartalmaznak, vagy konkrétumok nélküli elrettentő eseteket sorolnak fel. Például a valósággal ellentétesen állítja azt Sargentini, hogy a családon belüli erőszakot elszenvedő nők ne kapnának teljes védelmet a magyar Btk. alapján, és könnyelműen kiabál bele a nagyvilágba olyan alá nem támasztott állításokat, mint hogy a magyarországi antiszemitizmus a zsidó személyek és tulajdon elleni erőszakban nyilvánul meg; vagy hogy a melegek nem csak negatív előítéleteket, de erőszakot is elszenvednek a munkahelyeken és az oktatásban.

 

Hogy honnan veszi ezeket Sargentini asszony, azt sajnos nem találtam a lábjegyzetek között.

 

Az alapjogi kételyek másik részének már jócskán van alapja, még ha felületesen is tárgyalja a jelentés a lex CEU-t és a civiltörvényt. Sargentini szépen visszaböfögi a Bizottság által indított kötelezettségszegési eljárás érveit (amik egyébként is csak neccesen állnak meg, mert a lex CEU-ra például az EU-s jog nem is alkalmazandó), pedig sokkal célszerűbb lett volna a jogállamiság perspektívájából megközelíteni ezeket.

 

Mégpedig úgy, hogy ezek a törvények tökéletesen illeszkednek a Fidesz által évek óta rutinszerűen művelt, haverokra és ellenségekre szabott jogalkotás mintázatába. Hol korhatárokat vagy diploma-követelményeket törölnek el a kegyeltjeik és cimboráik előmenetele érdekében, hol azért alkotnak törvényt, hogy a kellemetlenkedő egyetemet és civileket eltüntessék az útból.

 

Kénytelen vagyok ismételni magam:

 

„Orbánék személyre szabott törvénygyárának rendre csak egy-két exkluzív terméke jut el Brüsszelbe, ahol észre se veszik, hogy ezen különleges sorozat darabjaival állnak szemben.

 

A konkrét törvények egyes előírásain húzzák fel magukat, ahelyett, hogy feltennék a kérdést: törvénynek lehet-e nevezni egy olyan szabályt, aminek pontosan egy, kettő, vagy akár huszonhét címzettje van?” Ilyen „lex ellenségek” a lex CEU, a civiltörvény, de a jelentésben még csak törvényjavaslatként hivatkozott Stop Soros csomag is.

 

A másik, big picture-höz tartozó, és Sargentini előtt észrevétlenül maradt módszer a felülalkotmányozás, amelynek legfrissebb – és részben sajátos módon iverzbe fordított – példája a június végén elfogadott hetedik alkotmánymódosítás. Ezt Sargentini már nem tudta beleírni az áprilisban véglegesített jelentésébe, de a felülalkotmányozás korábbi kirívó példáját, a negyedik alkotmánymódosítást sem emlegeti ebben az összefüggésben: annak csak néhány rendelkezését kifogásolja, de nem azonosítja, hogy a negyedik alkotmánymódosítás elsősorban a korábban az AB által elkaszált rendelkezések alkotmányba emeléséről szólt.

 

A hetedik alkotmánymódosítás egyébként tanulságos példát szolgáltat arra, hogy az Alkotmánybíróság összetételének és a fideszes parlamenti többség mértékének változásával párhuzamosan miként változott a Fidesz alkotmánymódosítási gyakorlata.

 

Bár a hetedik módosításban a visszatérő slágertéma, a hajléktalanság kriminalizálása még klasszikus felülalkotmányozási téma, a többi eleme már másról szól. Az idegen népesség betelepítésének tilalmát, az alkotmányos identitás tiszteletben tartásának követelményét, és azt írták vele az alkotmányba, hogy az EU-nak csak úgy adhatunk át hatásköröket, hogy az Alaptörvényben foglalt jogok és szabadságok ne sérüljenek. (Látható, hogy a kormány mennyire félti a magyar polgárok szabadságát a brüsszeli jogtiprástól, na! Ez a hatásköri kikötés mindenesetre ennél jóval bonyolultabb, született egy rakás bírói ítélet és könyvtárnyi szakirodalom a témában Európa-szerte.)

 

A vicces az, hogy mindezzel kivételesen nem egy AB-határozatot írtak felül, hanem pont egy AB-határozatot emeltek az alkotmányba. Biztos, ami biztos. 2016 őszén az eredménytelen kvótanépszavazás után ugyanis már megpróbálkoztak egy ugyanilyen tartalmú módosítással, csak aztán a Jobbik mégis kihátrált az alkotmánymódosítás mögül. Még szerencse, hogy az AB a segítségükre sietett, és hozott egy olyan döntést, hogy az uniós jogot „identitáskontrollnak” vethetik alá. Ez volt az az ominózus ítélet, ami után a miniszterelnök a kalapját dobálta örömében, de a megkönnyebbülése és AB iránti bizodalma eszerint csak odáig tartott, míg nem lett újra kétharmada.

 

Akárhogy is szavaz az EP, az egészben vastagon benne van a bukta

 

Szerdán fog az EU történetében először előfordulni, hogy az Európai Parlament arról dönt, kezdeményezze-e egy tagállam 7-es cikkes szankcionálását. Ugyan Lengyelországgal szemben már folyamatban van egy ilyen eljárás, de azt a Bizottság indította el. Magyarországgal ellentétben a lengyel ügyben nem sok helyen kapargatják a felszínt, hanem kevés ponton mélyre ásnak: csak az Alkotmánybíróság és a bírósági rendszer reformjára koncentrálnak.

 

Bár a lengyel eljárást 2017 decemberében élesítették, azóta néhány levélváltáson és meghallgatáson kívül nem sok előrelépés történt. Még látni sem lehet, hogy valamikor a Tanács elé kerülne az ügy, hogy egyáltalán egy előzetes figyelmeztető döntést hozzon. És még akkor is két jó nagy lépésre leszünk a szankcióktól, közben pedig szükség lesz az érintett tagállamon kívüli összes uniós állam- vagy kormányfő beleegyezésére, amire igencsak kicsi az esély: Magyarország és Lengyelország kölcsönösen ígéri, hogy nem szavazzák meg egymás ellen a dolgot. (Ha kíváncsi vagy a terjengős és bonyolult 7-es cikkes procedúra részleteire, böngészd át az Európai Parlament infografikáját itt.)

 

Ebből is látszik, hogy a 7-es cikktől nincs nagyon mit félni, ahogy nem is félnek tőle a Fideszben sem. Nem csak azért, mert hosszadalmas, macerás, és nagyon nehéz megszavazni. Hanem azért is, mert

 

a Fidesz ebből csak jól tud kijönni. Ha az EP megszavazza, akkor azzal a lehető legtökéletesebb muníciót szolgáltatja a Fidesz EP-kampányához a jövő májusi EP-választás előtt. Ha meg nem fogadják el, akkor a kormánynak papírja lesz arról, hogy rendes jogállam vagyunk

 

– ami amúgy nem vagyunk.

 

És hogy mégis mik az esélyei a szerdai szavazásnak? Annyi biztos, hogy a leadott szavazatokhoz viszonyított kétharmados többséggel kell az EP plenáris ülésének megszavaznia a Sargentini-jelentést, úgy, hogy ez egyszersmind a teljes képviselői létszám felét meghaladja. Ez azt jelenti, hogy minimálisan 376 szavazatra biztosan szükség lesz (nagyobb arányú jelenlét esetén pedig jóval többre).

 

Feltehetően kelleni fog a Fideszt is a soraiban tudó Néppárt minél több képviselőjének a szavazata is, hiszen az EU-szkeptikusok és a szélbalosok aligha szavazzák meg tömegesen az indítványt, a szocdem, a liberális és a zöld frakciónak pedig összesen 309 képviselője van. (De arra sem vennék mérget, hogy a román PSD vagy a szlovák SMER Orbán ellen szavazna, hiába ülnek az S&D-ben.)

 

A matekot az is bonyolítja, hogy felmerült a kérdés: leadott szavazatnak számít-e a tartózkodás? Ha igen, akkor nyilván nehezebb elfogadni az indítványt, mint akkor, ha nem.

 

A kérdésről az EP alkotmányügyi bizottsága dönt hétfőn, és ha a Fidesz számára hátrányos opciót választják, akkor már készülhetünk is „az EU rajtunk kéri számon a jogállamiságot, miközben maga is lábbal tiporja azt”-típusú nyilatkozatokra a kormánypárttól.

 

Miért csinálják ezt az egészet EP-választás előtt fél évvel, ha ennyire rizikós?

 

Teljes választ erre a kérdésre akkor tudnék adni, ha tudnám, hogy pontosan mik a tervei a Néppárt vezetésének a Fidesszel a jövőben. Valószínű, hogy ezt még ők se tudják, hanem majd az EP-választás eredményétől teszik függővé. Ráérnek akkor eldönteni, hogy szükségük-e van az olykor kínos, az asztal közepére szaró, de cserébe fegyelmezetten szavazó Fideszre.

 

A válasz másik része pedig az, hogy nincs jobb eszköz jelenleg arra az esetre, ha egy tagállam elkezdi lebontani a jogállami intézményrendszert. A kötelezettségszegési eljárások csak pontszerűen hatnak (már ha hatnak, és átültetik egyáltalán az ítéletet) az uniós alapértékek megvalósulását minden tagállamban objektíven monitorozó mechanizmus felállítását pedig – hiába dolgozott ki erről részletes javaslatot az EP két éve – pont a Bizottság utasította vissza, mondván, hogy nincs rá szükség.

 

Most egy olyan ötlet van a napirenden, hogy a 7-es cikktől függetlenül is lehessen EU-s pénzeket megvonni egy tagállamtól, ha az olyan jogállami deficittel küzd, amely veszélyezteti az EU gazdasági érdekeit – magyarul elmutyizzák az EU-s támogatásokat. Egyelőre ezt a javaslatot még nem fogadták el, döntenie kell majd róla az Európai Unió Tanácsának és az Európai Parlamentnek is.

 

Úgy tűnik mindenesetre, hogy

 

Brüsszelből ha nem is látják át a magyar jogrendszert átszövő rafinált trükkök minden részletét, azt azért kezdik kapizsgálni, hogy mivel lehet motiválni ezeket a csóró kelet-európai csávókat.

 

FOTÓ: Dominique Hommel / Európai Parlament

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A Hosszúlépés mozgalom kezdeményezése célba ért, a II. kerület már bevállalt egy női szobrot. Kerpel-Fronius Gábor azt ígéri, az új köztéri szobrokkal vége a tíz éve tartó vizuális környezetszennyezésnek.

A terhes nőre harmincöt esetet sikerült rábizonyítani, de valószínűleg több követőjéről is nagyon sok pénzt gombolt le.

Újabb óriási tüntetésen követelték Prágában az összeférhetetlenséggel vádolt miniszterelnök lemondását.

Az Azonnali megkérdezte a leköszönő elnök Nagy Károlytól, mit szól az eredményhez, és nem csalódott-e miatta.

Minden rettegés ellenére elképesztően jó stadion lett Magyarország új nemzeti stadionja, úgyhogy most már tényleg itt lenne az ideje focizni is. Riport a Puskás-avatóról!

De vajon médiahekk az egész, vagy tényleg visszatér a Savoyai-ház Olaszországba?

Mindezt azután, hogy kedden sikerült megbuktatni az előző, EU-barát kormányt.

A hét kérdése

„Támogasson téged a Momentum!” – hangozhatna a mondat azoktól, akiken megpróbáltak segíteni Fekete-Győrék az elmúlt napokban.

Azért ide elnéznénk

Jobbnál jobb európai filmeket vetítenek november 13-15. között, ráadásul még jegyet is lehet nyerni!

És mindegyiktől lehet kóstolni! Ráadásul Budapesten! És még finomak is a borok. Nov. 23.

Eljött a te időd! Ugyanis a szocialista párt szervezésében megnézhető Az ifjú Karl Marx című film november 14-én.

Fantasztikusirodalmi találkozó november 30-án!

Jávor Benedekkel, Stumpf Andrással és Bajomi-Lázár Péterrel december 12-ig.

Ezt is szerettétek

Miért nézik le egymást az értelmiségiek és a melósok? Három pályakezdő: egy büszke gázszerelő, egy egyetemista és egy self made man mondja el.

Romániának is valamiről illene szólnia. Most arról szól, hogy nagy, és még nagyobb akar lenni. Így nehéz lesz bármiféle autonómia, mert az nem mennyiségi, hanem inkább minőségi cél. Véleménycikk!

Az EU leendő éléskamrája lehetne a zöldségek tömegét termelő Észak-Macedónia, aminek az új nevét a lakói nagy része rühelli, de elviselik az olyannyira vágyott EU-tagság áraként. De lesz-e ebből valami?

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás