Sargentini vajon Sorosnak, vagy a Fidesznek dolgozik?

Szerző: Bakó Bea
2018.09.09. 18:06

A szokásos, sokszor minden alapot nélkülöző libnyaf mantrák benne vannak a Sargentini-jelentésben, miközben a jelentéstevő hatalmas ziccereket kihagyva szót sem fecsérel a haverokra és ellenségekre szabott jogalkotásra és a módszeres felülalkotmányozásra. Így sajnos a jelentést nehéz komolyan venni, pedig jó is lehetett volna, ha nézőpontot vált, és megpróbálja Orbánt a saját térfelén megverni. Megmondjuk, mi hülyeség a Sargentini-jelentésben, és mi nem, meg azt is, hogy mennyi az esélye ennek az egész 7-es cikkes izének.

Sargentini vajon Sorosnak, vagy a Fidesznek dolgozik?

„A demokrácia szempontjából a választás olyan, mint a hab a tortán. A demokráciának lényeges eleme, de önmagában nem egyenlő a demokráciával.”

A fenti demokráciaelméleti tételt Judith Sargentini, a Magyarországgal szemben az uniós alapértékek (demokrácia, jogállamiság, alapjogok) súlyos megsértését szankcionáló hetes cikkes eljárást sürgető jelentés szerzője nyilatkoztatta ki a hvg.hu-nak adott interjújában. A riporter azon felvetésére reagált így az EP-képviselő, miszerint a jelentésben az áll: az Európai Parlament tudomásul veszi a 2018. április 8-i magyarországi választás eredményét.

A Fidesz tapsolhat: Sargentini megcsinálta nekik a „Soros-jelentést”

Bennem már többször felmerült az a kósza ötlet, hogy direkt el akarják mismásolni a Magyarországgal szembeni 7-es cikkes eljárást, és ezért bízták pont a zöldpárti holland Sargentinire az ezt megalapozó jelentés kidolgozását.

Először akkor gondoltam erre, amikor végigolvastam a jelentést. Másodszor pedig akkor, mikor megnéztem, hogy milyen forrásokból szerzett hozzá információt a jelentéstevő:

az Amnesty Internationaltől a TASZ-on, a CEU-n át transzgender egyesületig és a 444-ig (sőt, a három éve bezárt Népszabadságig!) van a források közt minden, csak épp mondjuk az Alkotmánybíróság meg az Országos Bírói Tanács hiányzik, amelyek miatt nagyban aggódik a jelentés.

(Arról nem is beszélve, hogy a „Soros-jelentésről” szóló várható kormányzati propagandaszólamokat is szépen előre igazolja a forráslista.)

Harmadszor pedig akkor jutott eszembe a tekervényes szabotázsról szóló összeesküvés-elmélet, mikor a fent idézett mondatot elolvastam Sargentinitől. Hosszas demokráciaelméleti filozofálgatás nélkül is le lehet szűrni annyit, hogy bármennyire is a liberális demokrácia és a fékek és ellensúlyok ideáljából indul ki valaki; a választások jelentőségét ennyire lekicsinyelni egyszerűen marhaság. Pláne az, ha egy olyan politikus teszi mindezt, aki épp most készül kioktatni másokat a „jó demokráciából”.

Eszükbe sem jutott, hogy Orbánt a saját térfelén kéne megverni

Pontosan ebben áll a Sargentini-jelentés legnagyobb tévedése: ki akarja oktatni Orbánékat a szerinte (és a nyugati liberális mainstream szerint) jó demokráciából, ahelyett, hogy taktikusan megtenne egyetlen nagyvonalú engedményt, aminek köszönhetően aztán be tudna vinni egy, a nyafogás mantrázásánál mindenképp látványosabb huszárvágást.

Sargentini és az EU-s intézmények ugyanis görcsösen, és taktikailag nem éppen okos módon ragaszkodnak a „liberális demokrácia” modelljéhez, amelyben a jogállami intézményrendszernek köszönhetően korlátozott a parlamenti többség uralma. Orbán viszont már négy éve nyilvánvalóvá tette, hogy magasról tesz a liberális demokráciára, és ő illiberális államot épít, amiben az ő erős demokratikus felhatalmazáson nyugvó hatalmát nem zavarják holmi alkotmánybírók, civil szervezetek, meg ilyesmik.

Ebben a patthelyzetben lehet ugyan azt csinálni, hogy kötjük az ebet a karóhoz, miszerint „nekünk csak a liberális demokrácia az igazi demokrácia, és tiszteld az értékeinket, különben ejnyebejnye” – csak nem túl célravezető.

Ki lehetne próbálni egy másik stratégiát is, és azt mondani: „Oké, te azt mondod, hogy erős demokratikus legitimációval a hátad mögött jogszerűen csinálod mindezt. Tegyük fel, hogy elfogadjuk egy pillanatra a te nézőpontodat. Tegyük fel – még ha meg nem is engedjük –, hogy a demokrácia lehet illiberális is, és többségi felhatalmazással a háta mögött a parlament azt csinál, amit akar. Nézzük akkor meg ezt a legitimációt közelebbről!

Tényleg olyan makulátlan és gránitszilárd-e ez a demokratikus felhatalmazás, mikor egy csomó választási körzet határait a saját javatokra módosítottátok; megnehezítettétek az ellenzéki pártoknak a kampányolást, a választóknak pedig a kiegyensúlyozott közéleti információkhoz való hozzájutást; a szavazatleadás, és a szavazat értéke szempontjából is diszkrimináljátok a külföldről szavazó állampolgárok különböző csoportjait; a Számvevőszék pedig kontroll nélkül szabhat ki pártokra gigabírságot a választás előtt?” (Ez utóbbi egyébként mindig is így volt, csak eddig senki nem akart átsétálni a kiskapun, ahogy Schiffer András az Azonnalin azt már megírta.)

Ezen problémás pontok közül a Sargentini-jelentés csak kettőt érint, ráadásul azokat is más témák közt elszórtan, így teljesen elsikkad a lehetőség, hogy Orbán reformjait a saját legitimista logikája alapján támadja. Így sem biztos persze, hogy a 7. cikk szerinti súlyos sérelem szintjét elérnék a demokrácia elvének felsorolt sérelmei, de mindenképp érdemesebb lett volna ezen a vonalon próbálkozni, semmint az Orbán szemében ránk oktrojált (vagy oktrojálni szándékozott) liberális jogállami elvekkel jönni, amely érveket kapásból lesöpör az asztalról a magyar miniszterelnök.

Most akkor melyik értéket sérti meg Magyarország, és mennyire súlyosan?

A súlyosság kritériuma kapcsán pedig elérkeztünk a jelentés másik nagy hiányosságához. A hetes cikkes eljárást ugyanis akkor lehet megindítani, ha egy tagállamban fennáll az uniós alapértékek súlyos megsértésének az egyértelmű veszélye.

Nem ártott volna tehát egyértelműen tisztázni, hogy pontosan melyik értéknek a súlyos sérelméről szól az értekezés.

Végigolvasva a szöveget persze kiderül, hogy a jogállamiság-demokrácia-emberi jogok szentháromságából elsősorban a jogállamiság és az alapvető jogok sérelmére vonatkozik a jelentés. Előbbi körbe tartoznak például az alkotmánybíróság és a bíróságok működésével, illetve a korrupcióval kapcsolatos kritikák, utóbbi vonatkozásában pedig a szólás- és vallásszabadság sérelmétől kezdődően az oktatási szabadság (lex CEU) és az egyesülési szabadság korlátozásán (civiltörvény) át a romák diszkriminációjáig sok mindent kifogásol a jelentés.

Az első hiba után tehát – miszerint pont az Orbán által mindig büszkén hivatkozott, és számára legfontosabbnak tartott demokráciaérvnek nem megy neki a jelentés –, egy másodikba is befut Sargentini. Ugyanis a másik két területen sem igazán sikerül bizonyítani a jogsértések súlyosságát, és azt, hogy ezek az elemek átfogó mértékben aláásnák a jogállamiságot vagy az alapvető jogok általános védelmét Magyarországon.

Csak a felszínt kapargatja Sargentini

Az Alkotmánybíróság kapcsán legalább többé-kevésbé koherens, több aspektusra kiterjedő kritikát kapunk: a jelentés felsorolja, hogy az AB nem bírálhat felül pénzügyi tárgyú törvényeket, megtiltották neki a korábbi esetjogára való hivatkozást és az alkotmánymódosítások tartalmi felülvizsgálatát (érdemes hozzátenni, hogy az utóbbit ettől függetlenül korábban sem csinálta), és a kormány a testület összetételét is a maga számára kedvezően alakította ki a bírák létszámának a megemelésével és az új jelölési szabályokkal. (Korábban legalább a jelöléshez valamifajta kompromisszum kellett, mielőtt kétharmaddal szavazott a parlament az alkotmánybírákról, most viszont az őket jelölő bizottság már nem paritásos, hanem a parlamenti erőviszonyokat tükrözi, vagyis azt is a Fidesz dominálja.)

Alaposnak azért ezt a részt sem lehet nevezni, az pedig érthetetlen, hogy a korábban mindenki által kezdeményezhető actio popularis lecserélése az érintettek által indítható alkotmányjogi panaszra miért fáj annyira Sargentininek, amikor ez az egy dolog még az oly szigorú Velencei Bizottságot sem zavarta.

A rendesbíróságok, és pláne a korrupció terén viszont olyan felületes a jelentés, hogy ahhoz képest doktori értekezés, amit az Alkotmánybíróságról olvashattunk.

A Handó Tünde által elnökölt OBH és az Országos Bírói Tanács (OBT) egymáshoz való viszonyának lényegét, a testületek közti konfliktust például nem igazán sikerült tisztázni a jelentésben, pedig ezen a téren mind frissebb fejlemények vannak: bíróság mondta ki, hogy az OBH-elnök Handó jogszerűtlenül érvénytelenített bírói pályázatokat, az AB pedig az integritási utasításának egyes részeit kaszálta el.

Azt legalább még megemlíti a jelentés, hogy az alkotmányellenesen nyugdíjba küldött bírók jó része gyakorlatilag nem került vissza a pozíciójába, és a legfőbb ügyész nem kellene, hogy újraválasztható legyen, de ezzel együtt sem nevezhető az igazságszolgáltatási rendszer átfogó elemzésének a jelentés vonatkozó, mindösszesen hat pontja.

A legnagyobb poén viszont csak ezután jön, mégpedig a korrupcióról szóló részben, aminek kapcsán át is adom Schiffer Andrásnak a szót: „a magyar olvasó akár azt is hihetné, hogy a törvényhozási eszközökkel végrehajtott piacrablásokról, a statáriális és személyre szabott törvényalkotási gyakorlatokról, esetleg az OLAF-vizsgálatot érő Tiborcz-ügyről lesz szó, de nem: az anyag ezen a ponton önmaga paródiájába fordul. A jelentéstervezet korrupció címén olyan pótcselekvéseket reklamál, mint az országgyűlési képviselők magatartási kódexe, vagy a pontatlan vagyonnyilatkozatok benyújtásának szankcionálása.”

Taps, függöny.

A második felvonásban pedig – ha már eddig úgyis csak kritizáltam – jöjjön a konstruktivitás, és lássuk, hogy minek kellett volna mindezek helyett (de legalábbis mellett) szerepelnie a jelentésben.

A big picture, amit Sargentini nem vesz észre: személyre szabott jogalkotás és felülalkotmányozás

A jelentés alapjogi vonatkozású részei kétfélék. Vannak olyan pontok, amelyek kifejezett hazugságokat tartalmaznak, vagy konkrétumok nélküli elrettentő eseteket sorolnak fel. Például a valósággal ellentétesen állítja azt Sargentini, hogy a családon belüli erőszakot elszenvedő nők ne kapnának teljes védelmet a magyar Btk. alapján, és könnyelműen kiabál bele a nagyvilágba olyan alá nem támasztott állításokat, mint hogy a magyarországi antiszemitizmus a zsidó személyek és tulajdon elleni erőszakban nyilvánul meg; vagy hogy a melegek nem csak negatív előítéleteket, de erőszakot is elszenvednek a munkahelyeken és az oktatásban.

Hogy honnan veszi ezeket Sargentini asszony, azt sajnos nem találtam a lábjegyzetek között.

Az alapjogi kételyek másik részének már jócskán van alapja, még ha felületesen is tárgyalja a jelentés a lex CEU-t és a civiltörvényt. Sargentini szépen visszaböfögi a Bizottság által indított kötelezettségszegési eljárás érveit (amik egyébként is csak neccesen állnak meg, mert a lex CEU-ra például az EU-s jog nem is alkalmazandó), pedig sokkal célszerűbb lett volna a jogállamiság perspektívájából megközelíteni ezeket.

Mégpedig úgy, hogy ezek a törvények tökéletesen illeszkednek a Fidesz által évek óta rutinszerűen művelt, haverokra és ellenségekre szabott jogalkotás mintázatába. Hol korhatárokat vagy diploma-követelményeket törölnek el a kegyeltjeik és cimboráik előmenetele érdekében, hol azért alkotnak törvényt, hogy a kellemetlenkedő egyetemet és civileket eltüntessék az útból.

Kénytelen vagyok ismételni magam:

„Orbánék személyre szabott törvénygyárának rendre csak egy-két exkluzív terméke jut el Brüsszelbe, ahol észre se veszik, hogy ezen különleges sorozat darabjaival állnak szemben.

A konkrét törvények egyes előírásain húzzák fel magukat, ahelyett, hogy feltennék a kérdést: törvénynek lehet-e nevezni egy olyan szabályt, aminek pontosan egy, kettő, vagy akár huszonhét címzettje van?” Ilyen „lex ellenségek” a lex CEU, a civiltörvény, de a jelentésben még csak törvényjavaslatként hivatkozott Stop Soros csomag is.

A másik, big picture-höz tartozó, és Sargentini előtt észrevétlenül maradt módszer a felülalkotmányozás, amelynek legfrissebb – és részben sajátos módon iverzbe fordított – példája a június végén elfogadott hetedik alkotmánymódosítás. Ezt Sargentini már nem tudta beleírni az áprilisban véglegesített jelentésébe, de a felülalkotmányozás korábbi kirívó példáját, a negyedik alkotmánymódosítást sem emlegeti ebben az összefüggésben: annak csak néhány rendelkezését kifogásolja, de nem azonosítja, hogy a negyedik alkotmánymódosítás elsősorban a korábban az AB által elkaszált rendelkezések alkotmányba emeléséről szólt.

A hetedik alkotmánymódosítás egyébként tanulságos példát szolgáltat arra, hogy az Alkotmánybíróság összetételének és a fideszes parlamenti többség mértékének változásával párhuzamosan miként változott a Fidesz alkotmánymódosítási gyakorlata.

Bár a hetedik módosításban a visszatérő slágertéma, a hajléktalanság kriminalizálása még klasszikus felülalkotmányozási téma, a többi eleme már másról szól. Az idegen népesség betelepítésének tilalmát, az alkotmányos identitás tiszteletben tartásának követelményét, és azt írták vele az alkotmányba, hogy az EU-nak csak úgy adhatunk át hatásköröket, hogy az Alaptörvényben foglalt jogok és szabadságok ne sérüljenek. (Látható, hogy a kormány mennyire félti a magyar polgárok szabadságát a brüsszeli jogtiprástól, na! Ez a hatásköri kikötés mindenesetre ennél jóval bonyolultabb, született egy rakás bírói ítélet és könyvtárnyi szakirodalom a témában Európa-szerte.)

A vicces az, hogy mindezzel kivételesen nem egy AB-határozatot írtak felül, hanem pont egy AB-határozatot emeltek az alkotmányba. Biztos, ami biztos. 2016 őszén az eredménytelen kvótanépszavazás után ugyanis már megpróbálkoztak egy ugyanilyen tartalmú módosítással, csak aztán a Jobbik mégis kihátrált az alkotmánymódosítás mögül. Még szerencse, hogy az AB a segítségükre sietett, és hozott egy olyan döntést, hogy az uniós jogot „identitáskontrollnak” vethetik alá. Ez volt az az ominózus ítélet, ami után a miniszterelnök a kalapját dobálta örömében, de a megkönnyebbülése és AB iránti bizodalma eszerint csak odáig tartott, míg nem lett újra kétharmada.

Akárhogy is szavaz az EP, az egészben vastagon benne van a bukta

Szerdán fog az EU történetében először előfordulni, hogy az Európai Parlament arról dönt, kezdeményezze-e egy tagállam 7-es cikkes szankcionálását. Ugyan Lengyelországgal szemben már folyamatban van egy ilyen eljárás, de azt a Bizottság indította el. Magyarországgal ellentétben a lengyel ügyben nem sok helyen kapargatják a felszínt, hanem kevés ponton mélyre ásnak: csak az Alkotmánybíróság és a bírósági rendszer reformjára koncentrálnak.

Bár a lengyel eljárást 2017 decemberében élesítették, azóta néhány levélváltáson és meghallgatáson kívül nem sok előrelépés történt. Még látni sem lehet, hogy valamikor a Tanács elé kerülne az ügy, hogy egyáltalán egy előzetes figyelmeztető döntést hozzon. És még akkor is két jó nagy lépésre leszünk a szankcióktól, közben pedig szükség lesz az érintett tagállamon kívüli összes uniós állam- vagy kormányfő beleegyezésére, amire igencsak kicsi az esély: Magyarország és Lengyelország kölcsönösen ígéri, hogy nem szavazzák meg egymás ellen a dolgot. (Ha kíváncsi vagy a terjengős és bonyolult 7-es cikkes procedúra részleteire, böngészd át az Európai Parlament infografikáját itt.)

Ebből is látszik, hogy a 7-es cikktől nincs nagyon mit félni, ahogy nem is félnek tőle a Fideszben sem. Nem csak azért, mert hosszadalmas, macerás, és nagyon nehéz megszavazni. Hanem azért is, mert

a Fidesz ebből csak jól tud kijönni. Ha az EP megszavazza, akkor azzal a lehető legtökéletesebb muníciót szolgáltatja a Fidesz EP-kampányához a jövő májusi EP-választás előtt. Ha meg nem fogadják el, akkor a kormánynak papírja lesz arról, hogy rendes jogállam vagyunk

– ami amúgy nem vagyunk.

És hogy mégis mik az esélyei a szerdai szavazásnak? Annyi biztos, hogy a leadott szavazatokhoz viszonyított kétharmados többséggel kell az EP plenáris ülésének megszavaznia a Sargentini-jelentést, úgy, hogy ez egyszersmind a teljes képviselői létszám felét meghaladja. Ez azt jelenti, hogy minimálisan 376 szavazatra biztosan szükség lesz (nagyobb arányú jelenlét esetén pedig jóval többre).

Feltehetően kelleni fog a Fideszt is a soraiban tudó Néppárt minél több képviselőjének a szavazata is, hiszen az EU-szkeptikusok és a szélbalosok aligha szavazzák meg tömegesen az indítványt, a szocdem, a liberális és a zöld frakciónak pedig összesen 309 képviselője van. (De arra sem vennék mérget, hogy a román PSD vagy a szlovák SMER Orbán ellen szavazna, hiába ülnek az S&D-ben.)

A matekot az is bonyolítja, hogy felmerült a kérdés: leadott szavazatnak számít-e a tartózkodás? Ha igen, akkor nyilván nehezebb elfogadni az indítványt, mint akkor, ha nem.

A kérdésről az EP alkotmányügyi bizottsága dönt hétfőn, és ha a Fidesz számára hátrányos opciót választják, akkor már készülhetünk is „az EU rajtunk kéri számon a jogállamiságot, miközben maga is lábbal tiporja azt”-típusú nyilatkozatokra a kormánypárttól.

Miért csinálják ezt az egészet EP-választás előtt fél évvel, ha ennyire rizikós?

Teljes választ erre a kérdésre akkor tudnék adni, ha tudnám, hogy pontosan mik a tervei a Néppárt vezetésének a Fidesszel a jövőben. Valószínű, hogy ezt még ők se tudják, hanem majd az EP-választás eredményétől teszik függővé. Ráérnek akkor eldönteni, hogy szükségük-e van az olykor kínos, az asztal közepére szaró, de cserébe fegyelmezetten szavazó Fideszre.

A válasz másik része pedig az, hogy nincs jobb eszköz jelenleg arra az esetre, ha egy tagállam elkezdi lebontani a jogállami intézményrendszert. A kötelezettségszegési eljárások csak pontszerűen hatnak (már ha hatnak, és átültetik egyáltalán az ítéletet) az uniós alapértékek megvalósulását minden tagállamban objektíven monitorozó mechanizmus felállítását pedig – hiába dolgozott ki erről részletes javaslatot az EP két éve – pont a Bizottság utasította vissza, mondván, hogy nincs rá szükség.

Most egy olyan ötlet van a napirenden, hogy a 7-es cikktől függetlenül is lehessen EU-s pénzeket megvonni egy tagállamtól, ha az olyan jogállami deficittel küzd, amely veszélyezteti az EU gazdasági érdekeit – magyarul elmutyizzák az EU-s támogatásokat. Egyelőre ezt a javaslatot még nem fogadták el, döntenie kell majd róla az Európai Unió Tanácsának és az Európai Parlamentnek is.

Úgy tűnik mindenesetre, hogy

Brüsszelből ha nem is látják át a magyar jogrendszert átszövő rafinált trükkök minden részletét, azt azért kezdik kapizsgálni, hogy mivel lehet motiválni ezeket a csóró kelet-európai csávókat.

FOTÓ: Dominique Hommel / Európai Parlament

Bakó Bea
Bakó Bea az Azonnali alapító-főszerkesztője

EU-jogász. 2021 márciusa óta anyasági szabadságon.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek