A szabadság korának vége van

Kardos Gábor

Szerző:
Kardos Gábor

2018.09.08. 18:01

Ideje, hogy elismerjük az emberi szabadság ökológiai korlátait. Fejezzük be a szabadságnak nevezett egotripet, és állítsuk helyre az emberi méltóságot!

„Az emberi méltóság még mindig megtalálja a maga elismerését a természetben; mert ha távol akarják tartani a madarakat a fáktól, akkor kitesznek valamit, ami egy emberhez hasonlít, és még az a távoli hasonlóság is, mely egy ember és egy madárijesztő között fedezhető fel, elegendő ahhoz, hogy tiszteletet keltsen.”

 

(Kierkagaard: Vagy-vagy, Diapszalmata, Bevált jó tanácsok írók számára)

Ha ma megkérdezzük a nyugati világban élő embereket, hogy a gyakorlatban mit értenek szabadság alatt, akkor kíméletlenül szembesülnünk kell azzal az evidenciával, hogy végső soron szabadságnak, szabad választásnak a jóléti, fogyasztói társadalmak azt az önkényt értik, hogy más, „fejletlenebb” térségektől, más kultúráktól és a földi élővilágtól, a Földtől elvett erőforrások által mesterségesen fenntartott jólétben élhetünk.

Ma a legszabadabb országoknak azokat tartjuk, akik leginkább haszonélvezői ennek a globális gyarmatosításnak, mely végső soron nemcsak a „fejlődő” országok, hanem az egész bioszféra lerablását jelenti.

Ezt szokás olykor globalizációnak, illetve globális kapitalizmusnak is hívni, de sajnos egyoldalúan csak a gazdasági egyenlőtlenségeket szokták bírálni azok is, akik szót emelnek ellene. Pedig létezik egy globális szabadság-ökonómia is a világban, mert a gazdasági egyenlőtlenségeken keresztül a mi nyugati jóléti szabadságunk ára valójában más emberek és megszámlálhatatlan élőlény rabszolgasorban tartása. Akár tetszik ez, akár nem, attól még gazdasági és etikai tény marad.

Azonban ez az egyenlőtlenség nemcsak morálisan elfogadhatatlan, de a világ mai állapota egyre drámaibban bizonyítja, hogy gazdaságilag sem fenntartható. Újabban már az egyenlőtlenség legnagyobb haszonélvezői, vezető bankok elemzői is elismerik, hogy nemcsak marginális ökohippik hisztériája az egész.


A jólét, a fogyasztói önkény korának bizony vége.

Mivel pedig valójában ezt a jóléti illúziót, ezt a fogyasztói önkényt neveztük szabadságnak (és modern „fejlődésnek”) a nyugati civilizációban, egyúttal a szabadság korának is vége. 

A Trump-Salvini-Orbán-Putyin-Erdoğan nyomulás végső okai és következményei

A saját végzetét mára belátni kénytelen gazdasági „elitek” ámokfutása globális politikai átrendeződéshez vezetett. A demokratikus látszatok egyre kevésbé fontosak, és egyre nyíltabb a gazdasági elitek önkényuralma a világ legdemokratikusabbnak, legszabadabbnak tartott országaiban is. Trumphoz kísértetiesen hasonló csúcsvezetők és népvezérek az új korszak kulcsfigurái, akik immár nyílt cinizmussal veszik semmibe akár a globális felmelegedéssel kapcsolatos legnyilvánvalóbb tudományos tényeket is, csak hogy pár évvel meghosszabbítsák a jóléti-bolygófogyasztói önkény (leánykori nevén a „szabadság”) korát.

Ennek a posztmodern populizmusnak, a válsággal kufárkodó politikai tömegmanipulációnak jellemző módszere, hogy a jólét elfogyásának valódi ökogazdasági okai helyett bűnbakokat keresnek.

Természetesen nem a kialakult helyzetért leginkább felelős cégvezetőkre és politikai „döntéshozókra” vagy netán a rendszer alapvető hibáira terelik a gyanút. Épp ellenkezőleg.

Leginkább ezért válhatott a politika központi motívumává a migráció. A nyugati jólétünkkel azonosított szabadságunk első számű közellensége a „migráns” lett, aki ugyan a valóságban a mi globális gyarmatgazdasági rendszerünk áldozataként kerül olyan helyzetbe, hogy elindul az utolsó jóléti oázisoknak tartott délibáb-országokba, de ennek belátásánál sokkal egyszerűbb azt hazudni, hogy a bevándorló gonoszul el akarja venni tőlünk a mi jóléti szabadságunkat.

Valójában már sem ő, sem az ő „fejlődő” országa nem képes többé kitermelni a jóléti illúziónk fenntartsához szükséges növekedést, és ezért nem képesek ott élni az emberek – meg a nyugati civilizáció „áldásaként” exportált demográfiai robbanás miatt.

A globális fasizálódás azért tűnik ma megállíthatatlannak, mert a nyugati világ (feltehetőleg a több évtizedes jólét által ellustulva és idiotizálódva)  nem képes valós helyzetével szembenézni és felismerni a válság valódi okait, hanem az önvizsgálat és bátor továbblépés helyett a társadalom egyre nagyobb tömegei inkább másokat okolnak.

Könnyű kitalálni, miért nem old meg ez a fasizáló bűnbakképzés semmit, sőt: még inkább lehetetlenné teszi a megoldáshoz szükséges kollektív önkritikát,

valós helyzetünk és választási lehetőségeink felismerését és a kiutat jelentő konzekvenciák levonását, a fogyasztói civilizáció gyökeres reformját.


A baloldali, liberális politikafilozófia éppúgy a szabadság eszményére tett fel mindent, mint a jobboldali, konzervatív vagy akár fasizáló politikai rendszerek és ideológiáik, legfeljebb ennek értelmezésében, a célok, illetve a szabadság mibenlétének megfogalmazásában, hangsúlyaikban és stilárisan térnek el egymástól.

Alapjaikban ökopolitikai szempontból nem különböznek a tekintetben, hogy a legfőbb dolognak mind az egyéni, illetve kollektív emberi szabadságot (avagy szuverenitást) tartják, mint az ember önkényének lehetőleg minél korlátlanabb uralmát a többi emberrel (például más, netán ellenséges államok polgáraival szemben) és főként minden más élőlénnyel szemben.

A baloldali mainstream politikák éppúgy a fogyasztáselvű önkény uralmaként értelmezik a szabadságot, mint a jobboldaliak, legfeljebb a legitimációját nem valláserkölcsileg fogalmazzák meg, és nem a hagyományra hivatkoznak, de az eredmény a bolygó szempontjából nagyjából ugyanaz.

Mert egy tengerpartnak vagy egy ökoszisztémának tökmindegy, hogy a haladás vagy a hagyományok nevében teszik tönkre, hogy balról vagy jobbról jönnek a dinamikus természetes egyensúlyt fenyegető csapások. Az ökopolitikai fordulat tehát a baloldali és jobboldali ideológiákat egyaránt evolúciós zsákutcaként leplezi le, de tulajdonképpen az összes szabadságelvű politikát alapjaiban kérdőjelezi meg. Ez benne a legradikálisabb újdonság.


„Kinek van joga a világhoz?”

Abban a pillanatban, hogy a többi élőlény alapvető jogaira is gondolunk, és megpróbáljuk ezeket elismerni, logikusan kiderül, hogy amit a nyugati jog- és politikafilozófia (a nyugati etika) máig szabadságnak nevezett, és kizárólag az ember sajátjának tartott, tulajdonképpen a világhoz való jogunk olyan kizárólagos értelmezése, mintha csak az embernek lenne joga a világhoz (csak ő lehet szuverén és szabad), a többi élőlénynek nem. Ökopolitikailag ez nyilvánvalóan nem fenntartható, fogalmi nonszensz és a gyakorlatban végső soron életfeltételeink elpusztításához vezet.

A XX.század végével eljött az ideje, hogy elismerjük az emberi jogok és az emberi szabadság ökológiai korlátait,

belátva, hogy a demokratikus jogfelfogás alapelve egyetemesebbnek bizonyul, mint eddig gondoltuk: mindenkinek (minden egyénnek vagy közösségnek) a jogai addig terjednek, ahol másoké kezdődik, és fogalmi nonszensz akár az emberi jogokat is korlátlan jogokként kezelni, mert az zsarnoki, önkényes és nem demokratikus jogrendhez vezet. Az ember szabadsága, az ember jogai tehát nyilvánvalóan addig terjedhetnek csak, ahol a többi élőlény jogai és szabadsága (világhoz való joga) kezdődik.


Egy új, fenntartható (vagy legalább kevésbé önkényes) jogrendhez hosszú út vezet. A Védegylettel és Sólyom László fővédnökségével tartott „Kinek van joga a világhoz?” nemzetközi konferencián világjogi fordulatként határoztuk meg azt a gyökeres ökopolitikai szemléletváltást, aminek első lépése lenne csupán a többi élő és a világ legalapvetőbb jogainak körülírása és elismerése.

A kor legjelentősebb szemléletváltása a többi élőhöz való viszonyunk gyökeres megváltozásában érhető tetten, ami tíz-húsz éve teljesen elképzelhetetlen volt. Például Indiában a delfinek személyiségi jogaira hivatkozó rendelettel zárják be a delfináriumokat, vagy Új-Zélandon egy folyót mint ökoszisztémát külön törvénnyel önálló jogalanyként ismertek el. Ugyanígy nemrég kezdeményeztük, hogy Európában először a Balaton önálló jogalanyi státusát ismerjék el, illetve az Európai Unióban más országok legfontosabb vizei esetében is hasonló jogi szemléletváltás szükségességére hívtuk fel a figyelmet a téma legismertebb hazai képviselőivel.

A kor legfontosabb, leggyökeresebb szemléltváltásának hátterében mindvégig azt ismerhetjük fel, hogy az emberi szabadság ökológiai korlátai egyre nyilvánvalóbbá válnak, így

egyre fenntarthatatlanabb az illúzió, hogy az emberi szabadság korlátlan lehetne, ami a nyugati modernizáció-filozófia alapvető előfeltevése volt. Ez a hipotézis mára ökológiailag megdőlt.

Logikailag elvben ki lehetne terjeszteni a szabadság fogalmát az embereken túl az állatokra, sőt a növényekre és az egész kozmoszra is (mint minden lény világhoz való jogát), de ennél jobb megoldás lehet inkább zárójelbe tenni a szabadságelvűséget és kivezetni mint a politika és a jogrend alapfogalmát.

Helyette tisztább lappal építhetnénk fel az emberi, illetve élőlényi méltóság fogalmát mint az új világjog alapfogalmát. Mert

mi is történt valójában etikailag a modernitásban? Ha az ember szabadságával önkényesen visszaélt, akkor mit veszített el ezzel? A méltóságát.

Minek a helyreállítása válik ezáltal fő prioritásunkká? Az emberi méltóságé

Az ember nem az oroszlánok vagy a sasok méltóságát veszítette el azzal, hogy a többi élőlény jogait semmibe vette (miközben ezt tekintette a fejlődés netovábbjának). Nem elsősorban a majmokhoz vált méltatlanná az ember, hanem ahhoz, hogy homo sapiensként betöltse a helyét a világban. Se többet, se kevesebbet nem téve mint amennyi járna, amennyit a Föld erőforrásai megengednek.

Hiába mutogatnánk ujjal más fajokra, melyek szintén terjeszkedni próbálnak, mert az emberi expanzió mind léptékét, mind módjait és ideológiáját tekintve alapvetően különbözik minden más állat- vagy növényfaj expanziójától. Ugyanis egyetlen csúcsragadozó vagy mindenevő faj sem tekint annyira mindent zsákmánynak a világban mint a fogyasztói társadalom embere.

Tudományunk vívmányának tartjuk, hogy az ismert világ legelemibb részeiből is energiát sajtoljunk ki, és a legtávolibb elérhető területeket is azonnal kolonizálnánk, amennyiben ez technikailag lehetséges, akár a Föld mélyében, akár lakatlan vidékeken, vagy akár másik égitesten fedezzük fel ennek a lehetőségét. Nem minden emberi kultúra ilyen, de a ma globálisan uralkodóvá vált civilizáció biztosan ilyen.

Ha csak a szabadságunkon múlna, semmilyen korlátot nem ismerne ez a terjeszkedés. A méltóság filozófiájában viszont mindenkor első a világ és aztán jöhetünk mi.

Talán megfeledkeztünk róla, de éthosz görögül eredetileg lakozást jelent, vagyis azt az alapvető viszonyt fejezi ki etikumunk, ahogyan a világban lakunk, ahogy beleállunk, ahogy alapvetően viszonyulunk hozzá és benne magunkhoz, illetve egymáshoz. Eddig a modernitásban, sőt már a nyugati kereszténység kezdeteitől a szabadság fogalmával írtuk le éthoszunkat, de olyan önkényes lett az eredmény, hogy célszerűbb egy új alapfogalmat bevezetni, és a szabadságot a méltóság fogalmával felváltani, mert abban benne van egy egyetemesebb elvárásnak való megfelelés szükségessége is.

Szabad lehetek, ha csak azt teszem, amit épp akarok, amihez kedvem van, de a többi emberhez és a világhoz méltó életet ilyen önkényes és önző módon nyilván nem élhetek, hanem csak úgy, ha a többiek jogait is tiszteletben tartom. Átfogóbb, egyetemesebb és kozmikusan, illetve ökológiailag megalapozottabb tehát a méltóságelvű jogrend és politika, mint a szabadságelvű.

A mai (nem fenntartható) jogfelfogásban az emberi szabadság járulékaként, derivátumaként írják le az emberi méltóságot, pedig a viszony inkább fordított: a szabadságjogokat kellene levezetni egy fenntartható új jogrendben az emberi és élőlényi méltóság alapelvéből, illetve fő elveiből. Ugyanakkor ma még annyira új a méltóságelvű ökohumanista szemléletmód, hogy még csak nagy vonalakban tudjuk körülírni, amit a következő évtizedekben lehetne megtölteni konkrét jogi, politikai és etikai tartalommal.


A Föld „megmentése” helyett ésszerűbb méltóságunk helyreállításával foglalkozni

Ismerjük a szakállas viccet, hogy milyen kár, hogy az utolsó liba is megdöglött, pedig még lett volna pár ötletünk a megmentésükre. Sajnos ez globális szinten sincs másként a modern ember és az ökoszisztémák viszonyát illetően. Nem csak más fajok megmentésére bizonyult képtelennek a nyugati civilizáció, de – nagyon finoman szólva – az emberiség sorsát sem igazán tartja meggyőzően a kezében. 

Kultúránk szempontjából a tét etikailag már jó ideje nem a homo sapiens túlélése, hanem az emberi méltóság visszaszerzése. A szabadságalapú ideológiák közös illúziója, hogy az emberiség, sőt a világ sorsa is a mi kezünkben volna, ami tulajdonképpen sosem volt ökológiailag reális feltevés. Életünk mindig is a minket napról napra életben tartó Föld hatalmában volt.

Súlyos aránytévesztésről, hübriszről és a minimális valóságérzék hiányáról árulkodik, mikor az emberiség és a világ megmentőinek szerepében tetszelgünk, ami különösen a zöld aktivistákra jellemző hamis tudat.

Ma már kezd általánossá válni az ezzel kapcsolatos önáltatás, hogy elég, ha a gyorséttermekben nem kérünk szívószálat és már úgy érezhetjük: megmentjük a bolygót. Pedig dehogy. Nem áll módunkban, így szabadságunkban sem, hogy  a Föld megmentői legyünk, sőt: valószínűleg már az emberiség megmentése sem rajtunk embereken múlik – sokkal inkább a Föld tűrőképességén és irántunk eddig is túl kegyesnek tűnő „jóindulatán”.

Van viszont ezeknél az etikai szabadságillúzióknál sokkal fontosabb, alapvetőbb és egyetemesebb kötelességünk: az emberi méltóság helyreállítása. Az emberi méltóság minden elvi és gyakorlati szempontból alapvetőbb és fontosabb az emberi szabadságnál. Az emberi méltóság voltaképpeni alapja és értelme a világgal, a természeti és társadalmi környezettel való harmónia képessége és egyetemes kötelessége. A biológia nyelvére lefordítva ez például azt jelentené, hogy

nagyobb bölcsesség az alkalmazkodás a természethez, a környezetünkhöz, mint ezek önkényes („szabad”) átalakítása a lelkünket épp eluraló vágyképzeteknek megfelelően.

Az emberi méltóság megőrzése, pontosabban visszaszerzése olyannyira fontosabb a szabadságnál, hogy akkor is egyetemes kötelességünk marad, ha netán az emberiség a jóléti-bolygófogyasztói civilizáció hibái miatt nem élné túl a XXI.századot.

Akkor is alapvető kötelességünk lenne méltósággal fogadni az egyébként cseppet sem igazságtalan vagy véletlenszerűen bekövetkező végzetet, ha már semmit sem tehetünk ennek elkerülésére. Ugyanakkor a váltáshoz, a balvégzet esetleges elkerüléséhez szükséges bátorságot és inspirációt is sokkal inkább meríthetjük emberi méltóság eszméjéből, mint a szabadság illúziójából! 

Tehát az emberi méltóság elismerése abszolút prioritásként mindenképpen a legjobb választás számunkra, akár azért, mert segít a kiút megtalálásában és a jó irányba való elindulásban, akár azért, mert méltósággal tudjuk fogadni azt is, ha netán már nincs esély a végzet elkerülésére. Ahhoz hasonló ez a helyzet, mint mikor Pascal azzal érvelt, hogy mindenképp jobban járunk, ha Istenre fogadunk – csak itt a méltóságra kell tennünk a legfőbb tétet.

A szabadság ideológiája azáltal is bizonyította önkényes jellegét, hogy a nyugati civilizáción kívüli emberi kultúrák szabadságát sem tudta megóvni, a többi élőlénytől pedig legelemibb szabadságjogaikat is megtagadta mind a mai napig ez a magát nagyon fejlettnek tartó mai jogrend, mivel máig egyetlen élőlény alapvető jogait nem ismerik el a „legfejlettebb” és legszabadabb országokban, miközben olyan elvont képződmények mint például a cégek a magánembereknél is sokkal erősebb jogérvényesítő képességgel rendelkező jogalanyok lehetnek.

Az emberi méltóság viszont a szabadság illúziójával ellentétben nem egotrip, sőt: erendedően a világban elfoglalt helyünkre és helyzetünkre irányítja figyelmünket, illetve az ezzel való harmóniát jelenti.

Az emberi méltóság helyreállításának nem első, hanem nulladik lépése a többi élőlény és a Föld legalapvetőbb jogainak elismerése.

Újra meg kéne tanulnunk őslakosként élni a Földön

A kihaló őslakosok (állatok, növények, emberek) mindenütt saját sorsunkat vetítik előre. Ahol az evolúció szempontjából, pontosabban ökológiailag legfejlettebb (legjobb önálló túlélési képességekkel rendelkező) életközösségek kihalnak a fogyasztói civilizáció környezetromboló hatásai miatt,

ott valójában már megszűntek az életfeltételek, és csak mesterséges élet lehetséges, globális gazdasági vastüdővel, mesterséges táplálással és más földterületek még durvább lerablásával, elpusztításával.

Ez a modern urbanizáció nagy evolúciós csapdája.

A valódi vízválasztó nem az „ember kontra természet” nevű vélt szembenállás, ami alapjaiban téves, mivel az ember is a természet része. A ma divatos öko-apokaliptikában terjed egy durván diszkriminatív elképzelés, miszerint a bolygófogyasztói civilizációval azonosított emberiség velejéig gonosz volna, ami pusztulásra predesztinál minket.

Rémesen igazságtalan ez a nézet mindazokkal az emberekkel és sokszor „primitívnek” minősített kultúrákkal, természeti népekkel szemben, akik globálisan nem vettek részt a nyugati típusú bolygógyarmatosításban és az életfeltételek ipari módszerekkel eszkalált elfogyasztásában, sőt: lényegében ugyanúgy áldozatai voltak ennek a folyamatnak, mint a vadon élő állatok és az egész élővilág.

A valódi vízválasztó nem az ember és a többi élőlény közti „biológiai” vagy faji határvonal, hanem sokkal inkább a földlakókhoz méltó életforma, a Földdel és a többi élőlénnyel együttélni képes bennszülött életforma és az ettől elidegenedett, ezt kizsákmányolni próbáló fogyasztói életforma között van.

Ha még messzebb megyünk, az egyéni felelősség nagyobb szerepét kell felismernünk: nem csak az emberek között. Akár egyes állatfajok bizonyos egyedeinél is megtalálhatunk olyan méltatlanul önkényes, közösségellenes (szabados) magatartásformákat, amilyeneket az emberek esetében elfogadhatatlannak és az egyetemes közérdek szempontjából fenntarthatatlannak tartunk.

Akárhogy lesz is, az egészen bizonyos, hogy a globális ökológiai válság fogja átformálni a világunkat nemcsak gazdaságilag, de etikailag, kulturálisan, politikailag is a következő években.

A bolygófogyasztói (jóléti) szabadsággal azonosított önkény egyre inkább illúziónak bizonyul, és a világgal harmóniára kötelező méltóság kérdésköre egyre sürgetőbb lesz. A szükség szorításában az ökohumanizmus válasza az emberi méltóság helyreállítása lehet a kor legnagyobb kihívásaira.

Nem mondhatjuk tehát azt, amit ma legtöbb helyről hallunk, hogy nagyon nagy a baj, de senki sem ismeri a válaszokat. Az emberi méltóság ugyanis minden esetben az egyéni és közösségi felelősség vállalására, a túl sokáig túl önkényesen értelmezett emberi szabadság miatt felmerülő súlyos kérdések azonnali megválaszolására kötelez minket.

Ebben nem valami szörnyű sorscsapást vagy nyomorúságot illene látnunk, hanem épp ellenkezőleg: az etikai nyomorúság vállalhatatlan kora az volt, ami eddig tartott, és ahogy eddig csináltunk, amikor a szabadság és a „fejlődés” nevében  homo sapienshez méltatlanul viselkedtünk ezen a bolygón. A méltóság helyreállítása minden szempontból a legjobb, amit tehetünk és ami történhet velünk – a sok negativizmus és katasztrófizmus után végre pozitív tartalommal töltheti meg azt, ami a jövő politikáját egyre inkább meghatározza: az ökopolitikát.

Kardos Gábor többi cikkét az Azonnalin itt tudod elovasni.

Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől
Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek