+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Böcskei Balázs
2018. szeptember 5. szerda, 18:11
Kelet-Európában nem érezheted hosszú ideig jól magad, mindig kell egy dózis, ami visszaránt a NER Disneyland hibrid értetlenségébe és mitizálásába.

Manapság a legritkább esetben kerülnek emberek kezébe véletlenül könyvek, tehát a kényelmessége ellenére sem lenne értelme úgy kezdeni az írást, hogy egyszer csak „szembejött” velem Sopotnik Zoltán Moszkvics című, 2016-ban megjelent verseskötete.

 

Aki ismeri a könyvet, az pontosan tudja, hogy véletlenül nem köszön rá senkire. Igazából úgy volt, hogy kerestem, és pontosan tudtam, mit keresek. Szorongani akartam.

 

Mert olyan velünk, kelet-európai betűkkel dolgozókkal (talán jobb ez így, minthogy „értelmiségi”) nem történhet, hogy eltelik 2-3 nap, és még mindig jól vagyunk. Az nem lehet, hogy bár mindig közepében vagyunk dolgoknak – az elméletieskedésen túl, de a cselekvésen innen, a mindig köztes állapot felelősségvállalás nélküli helyzetében –, és 2-3 napja mégsem történik velünk semmi rossz.

 

Hogy jól érezzük magunkat, fakadhat abból, hogy sikerült tartanunk magunkat ahhoz a fegyelmezettséghez, hogy a politikai-közéleti diskurzusokat csak annyira vesszük figyelembe, hogy ne jelezzen a Facebook-értesítő, vagy amennyire az a munkánkhoz szükséges. Adódhat abból is, hogy az utóbbi időben szeretünk, és bennünket is szeretnek. Vagy akár abból is, hogy nincsen részünk semmiben, hogy nem veszünk részt semmiben. Hogy úgy gondolunk magunkra, mintha egyedül lennénk, és nem mint a világ közepére.

 

Mert azt nagyon szeretjük hinni. 

 

Mindenesetre túl sok nap telt már el úgy, hogy jó volt, kellett tehát valami dózis, ami „hazaránt” a poszt-posztkommunizmus és a NER Disneyland hibrid élhetetlenségébe és mitizálásába, az „ez lett a vége, tudtuk előre” izomtalan, vitalitás nélküli felsőbbrendűségébe, a „velünk itt Kelet-Európában csak megtörténnek a dolgok”, az „éljük az életet, de a mások (által ránk erőszakolt) életet” meddő hangulatába.

 

Ilyen pillanatokban tüdőre szívjuk a kelet-európai értelmiség nemzedékről nemzedékre átörökített melankóliafüstjét, amely a letüdőzést követően a legváratlanabb pillanatokban tör majd fel. Persze épp annyira lesz váratlan, mint amennyire tudatos: ha már túl sok napja jó volt, mi magunk várjuk, hogy jöjjön, hozza el a rosszat, hogy aztán másokat okolhassunk deprimáltságunkért. Tesszük mindezt úgy, mintha a mindig másokat hibáztatás szükségét is mások írnák nekünk elő.

 

Eközben az élet másokat nem karcol, hanem éppen vagdos, mégpedig ott, ahol csak éri őket.

 

Számomra és épp most Sopotnik tökéletes, létállapotra húzott sorai mutatták meg, hogy nem akarok többé úgy szorongani, ahogyan kelet-európai értelmiségiként szokás, mert akkor soha nem leszek boldog. Még annak ellenére is igaz ez, hogy a kétely meg a szorongás mindent összeroppant, ami ártatlanul rezonál rá, vagy aki kellően és naivan szenzitív*. Szóval van rá hajlamom. Sopotnik (megint) jól mondja, és csapja bele a kötet címadóversének nyitósoraiba: „vegyünk fel két tetszőleges pontot a világban: hogy melyik a kelet-európai, azt a hiányérzet mondja meg”. Hiány(én)gazdaságból felépített hétköznapok. Ezeket kell elhagyni, ha már olyan tehetségesek nem vagyunk, hogy regényeket írjunk belőlük.

 

Még akkor is meg kell tanulni élni a szorongó „életen” túl, ha tudjuk, hogy ez nem az az ország, melyben a dolgok fantáziától, moráltól vagy empátiától oldódnak meg. Néhanapján mégis úgy érezem, hogy errefelé mindent a morállal akarnak megoldani az erővel nem bírók. A morál lámpa, amelynek mindig égnie kell, de a morál nem minden. Az helyettesít be mindent morállal, aki megteheti, és az hagyja teljesen figyelmen kívül, aki megteheti.

 

Csak morálisan, ahogyan csak immorálisan gondolkodni és élni: privilégium.

 

Olvasom Sopotnikot, és érzem, ahogyan „a szorongás akár egy őrült szabó, mindig igazít, de eltúlozza szüntelen.” Ahogyan a szorongás egy ponton túl már nem elragadtat, hanem beleragadtat az időbe. Nincs okom évekre kiterjeszteni pillanatnyi boldogságom, de érzem, hogy érdemben már nem tudok táplálkozni a kelet-európai, „jó, hát akkor itt fogunk élni” íráspozíciójából. Pajor Tamás után, az rendszert csinált az idegeimből.

 

Emberi minőségekről gondolkodom. A kelet-európai, szorongó értelmiségi ezt gyakran teszi, de általában mindig mások minőségén gondolkodik. Mindig a másén, mert hát csakis az a bizonyos más lehet a hibás. Talán még időben érkeztem meg oda, hogy a vizsgálatot magamon folytassam, mielőtt még erényt csinálok abból, hogy örökké helytállok a következetlenségben.

 

Harmincöt évesen már nem akarok saját magam tudatalattija lenni.

 

Ez is csak egy olyan kelet-európai dolog a sok közül: öncenzúra politikában, szerelemben, gondolatban és tudatalattiság közéletiségben. Azaz amikor más beszél helyettünk, nem saját nevünket viseljük, nem saját gondolatainkat mondjuk, amikor nem magunkat adjuk, hanem aminek aktuálisan láttatni szeretnénk magunkat. Ennek eredménye nem lehet más, mint ritka találkozás az élettel.

 

Életet kell adni a gondolkodásnak, az érintésnek. Ez viszont egészen addig nem valósulhat meg, amíg arról gondolkodunk, kik nem vagyunk, mikor nem mondunk igazat magunknak - amíg tegnapi maradék mivoltunkon rágódunk. Azaz, hogy tegnap sem voltunk teljesek, megint nem koncentráltunk eléggé, ismét hagytuk, hogy kimozgasson bennünket saját lehetetlenségünk.


Éveink ebben a „sértődött és tanácstalan várakozásban” (Márai Sándor) telnek nemzedékek óta. Nekem már nincs erőm tovább menni ebben az erőtlenségben.

 

Épp ezért örülök, hogy élek, örülök annak, hogy máshogy akarok élni.

 

(A dőlt részek Sopotnik Zoltán verseiből idézettek, egy helyen* annak alapján.)

 

Böcskei Balázs többi írását az Azonnalin itt találod.

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

2020 nyarán még alig volt olyan EU-tagállam, amely rendelni akart volna azon oltásokból, amelyekkel december 27-e óta lényegében EU-szerte oltanak.

Aláírásgyűjtést indít a Mi Hazánk a járványügyi lezárások ellen, az oltásnál az önkéntességet hangsúlyozzák. Interjú!

A német törvényhozásban úgy kell berendezkedni a faxtalan életre, hogy a kormány még mindig 900 faxgépet használ.

Mark Rutte azonban jó eséllyel negyedszer is miniszterelnök lesz: pártja magasan vezet a közvélemény-kutatásokon.

A cégóriás elnöke és az egyik leányvállalat igazgatója is személyes okokra hivatkozott a cég közleményei szerint.

A baloldali ellenzék azzal vádolta, hogy soron kívül oltatja be magát, de péntektől Romániában már az állam működéséhez elengedhetetlen személyek hivatalosan is kaphatnak vakcinát.

Nem azért, mert ne értenének hozzá: a beoltatandó egészségügyi dolgozók nem jelentek meg az oltáson.

A hét kérdése

Még ugyan nem látni, mikor lesz vége a lockdownnak, de álmodozni azért lehet. A hét kérdésében pont ezt kell tenni!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Mennyire estek be az árak a fővárosban és vidéken? Érdemes várni a lakásvásárlással vagy eladással? Ingatlanpiaci szakértőkkel beszélgettünk a Helyzetben! Podcast.

A kormányra kerülő RMDSZ akár három minisztériumot is kaphat Romániában. A választáson meglepően jól szereplő szélsőjobboldal azonban a koalícióban is okozhat zavart.

A magyar kormánypárt egyre szorultabb helyzetben van a Néppártban, a vétó hatásait pedig elszámította Orbán Viktor. Helyzet Stefano Bottonival és Hegedűs Dániellel!

Leginkább úgy, hogy nem veszel semmit. A karácsonyi vásárlási láz beindulása előtt környezetvédelmi szakemberekkel jártunk utána, hogy lehetünk zöldebbek.

Milyen volt a jugoszláv néphadsereg katonájaként megélni a boszniai háború kitörését; miért éppen úgy születetett meg a béke, ahogy?

A Helyzet vendége Eric Weaver, a Debreceni Egyetem docense, akivel megbeszéltük, mit hozhat Magyarországnak, ha Joe Biden az USA elnöke.

Ahogy nő a koronavírus-fertőzöttek száma, úgy gyűjtenek egyre többen közvetlen tapasztalatot a járványügyi intézkedésekről. Ez alól az Azonnali szerkesztősége sem volt kivétel. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás