Fejezzük be a demokráciasiratást és a moralizálást!

Ungár Péter

Szerző:
Ungár Péter

2018.08.27. 08:13

Az ellenzéki politika Magyarországon megbukott. Fejezzük be a kudarc magyarázását, inkább húzzunk valami váratlant, és legyünk mértékletesek!

A választók joggal gondolják, hogy az ellenzéki pártok nem alkalmasak a képviseletükre, hiszen nem tudtak jelentős politikai sikert elérni az elmúlt nyolc évben. Nem találták meg a Fidesz politikájának ellenszerét. Márpedig ez lenne a dolguk. Vagyis dolgunk. És mivel ezt nem tudtuk teljesíteni, ezért minden düh és bírálat, ami bennünket ér, jogos. 

Semmit nem tanultunk a választási kudarcból

Az igazi probléma, hogy

az ellenzék még mindig nem a kudarc okait keresi, hanem a kudarcot magyarázza.

A Fidesz-ügynöközéstől a kollaboráción át, az egységes ellenzéki EP-lista turbóösszefogásán keresztül a bojkottig minden arról szól, hogy mutassuk meg, nem is járunk rossz úton, csak valami hiba csúszott a kivitelezésbe. Hogy márpedig sikerült volna, ha a másik nem rontja el, ha egyik kicsit jobban összefogunk, ha nem is indulunk, ha még megtartjuk azt az egy sajtótájékoztatót. Ha még egyszer elmondjuk, hogy Mészáros Lőrinc pontosan kinek az érdekében, hogyan alakítja át a közpénzt. Hogyha hangosan kiabáljuk, hogy a kormány nem európai.

Pedig Magyarországon nagyjából mindenki tudja, hogy Mészáros Lőrinc kicsoda, és kinek mit csinál. Hogy milyen az egészségügy. Hogy rossz az oktatás. Hogy mennyibe kerül egy kisebb albérlet Győrben, Debrecenben, Pécsett vagy Budapesten.

Ennek ellenére szavaznak az emberek a kormányra. Mert mindezek ellenére azt gondolják, hogy a Fidesz jobb választás.

A kormány rendet és határozottságot, az ellenzék káoszt mutatott.

Az ellenzék válságának talán legszembetűnőbb bizonyítéka, hogy a választások óta eltelt négy hónapban pontosan azt csinálta, mint április 8. előtt. A Fidesz így minden gond nélkül folytathatja azt a politikát, ami kétharmadot hozott nekik. Orbán Viktor Tusnádfürdőn el is mondta, hogy az EP-választáson és a következő évben a kormányoldalnak a bevándorlásellenes és a bevándorláspárti politikai erők szembeállítása lesz a központi állítása a kampányában. Ami működik, azon nem érdemes változtatni.

Ezzel szemben milyen szembeállítást gondolt ki az ellenzék? Azt, hogy vagy Orbán vagy Európa. Vagyis egy olyan állításra akarja felfűzni az EP-kampányt, ami csak az egyre nagyobb arányú vereségre alkalmas.

Megint.

Márpedig ki kell mondani, hogy a 2018-at megelőző mondások már nem működnek. Ahogy a jelenlegi ellenzéki pártstruktúra sem.

Újat kell mondani, akár úgy is, hogy szembemegyünk saját média-értelmiségünk, a duruzsoló osztály elvárásaival.

A legrosszabb, ami történhet, az az, hogy nem lesz sokkal jobb. Rosszabb ugyanis már nehezen lesz.

Itt az ideje tehát bebizonyítani, hogy vannak olyan viták, amelyek Magyarország számára fontosak, de amelyekbe a Fidesz nem akar belemenni. Ehhez azonban először néhány dolgot tisztázni kell.

Migrációügyben nem szégyen a Fidesszel egyetérteni

A Fidesz leginkább a migrációs válságnak köszönheti a harmadik kétharmadot. A bevándorlás ma az egész euroatlanti világban meghatározó kérdés. Hogy ez Magyarországon is így van, nem provincializmusunkat mutatja, pont ellenkezőleg. Talán nálunk hamarabb kezdődött az a vita, ami azóta már máshol is folyik.

Az, hogy a korlátlan bevándorlás nem jó dolog, az, hogy a menekültválság egyben bevándorlási válság is, ma már ténykérdés. Bármit is állít a Fidesz, ezt az állítást a Jobbik és az LMP soha nem vitatta. Mindkét párt álláspontja közelített ahhoz, amit Bill Clinton állított 1995-ben. Ez szükséges alap, de nem lesz elégséges a Fidesz migrációs politikájával szemben.

Egyik párt sem tudta azonban elérni, hogy ne alakuljon ki politikai ellentét a kormánnyal ott, ahol valójában nincs is.

Mi, akik nemmel szavaztunk a kvótanépszavazáson, sokszor sokat gondolkodtunk azon, hogy ezt az ügyet miért nem lehetett akkor és ott lezárni. Miért lett az országgyűlési kampány központi témája? Miért érezték honfitársaink százezrei, hogy emiatt kell elmenni szavazni, miközben annyi választ igénylő kérdés maradt azóta is nyitva?

A válasz többrétű. A kudarc okainak feltárásához meg kell érteni, hogy mit hibáztunk a migráció ügyében, és mit

hibáztunk akkor, amikor a magunk módján partnerek voltunk abban, hogy a migráció kérdésére szűküljön le a magyar politika.

Máshogy fogalmazva: egyszerre kell megnézni, hogy miért engedtük, hogy a Fidesz narratívája uralja az egész magyar politikát, de meg kell nézni azt is, hogy mit rontottunk el a Fidesz által szabott kereteken belül. Mert egy ilyen kormányzás utáni újabb kétharmados vereség csak úgy történhetett meg, hogy mind a két hibát elkövettük.

Meg kellett volna mutatni, hogyan függ össze a migráció és a globalizáció

A migráció kérdésében szerintem az ellenzék abban tévedett, hogy nem értette meg, hogy ez a vita nem elsősorban a migrációról, hanem a fejlett demokráciák általános válságáról szólt. A bevándorlás és az etnikai homogenitás kérdése, pontosabban ennek felértékelődése valójában a demokratikus kontrollvesztettség jele.

A nemzeti kultúra védelme, a nemzeti önrendelkezés elvesztése elleni harc abból a felismerésből fakad, hogy a magyar állampolgárok úgy érzik, saját életük alakításáról egyre kevesebb döntést tudnak saját maguk meghozni.

Ma állampolgárok tömegei azt érzik, hogy nincs demokratikus kontroll olyan folyamatok felett, amiknek a következményeivel ők élnek együtt.

Ez annak a globalizációnak az árnyoldala, amelybe feltartóztathatatlanul bekapcsolódott hazánk, és amelyről nem hoztunk és nem is tudunk hozni kollektív, demokratikus döntéseket.

A globalizáció teljesen körbeér ma, a helyhez kötöttség pedig azok szerint, akik csak előnyeit látják és láttatják ennek a folyamatnak, már régimódi dolog. Pedig igazából nem, a hely, a lokális érdek az utolsó, ami bástyaként meg tud maradni.

Az a kontrollvesztettség lényege, hogy

nem mindenki és minden globalizálódik egyformán és egyszerre.

A tőke globális, a munkaerő sok szempontból nem. Az információáramlás globális, az információértelmezés nem. A médiatulajdon struktúrája nem globalizált, de a médiafogyasztási szokások igen.

Az életmódok terjedése az, de az eredetük nem. Az a brit belvárosi nyugdíjas – írja Massey –, aki a helyi kínai étteremből étkezik, amerikai filmet néz egy japán tévén, és nem mer este kimenni az utcára, mert nincs közbiztonság, nappal pedig nem tud elmenni messzire, mert folyamatosan megszorítják a tömegközlekedés költségvetését, az nem alakítója, hanem csak elszenvedője annak, amit globalizációnak nevezünk.

Ő, amikor a brexitre szavazott – amin persze lehet nyenyeregni, hogy az öregek így meg úgy –, azt azért tette, mert

vissza akarta szerezni a kontrollt a világ fölött, amiben élt. A kontroll gyakorlásának a létező módja a jóléti és a nemzetállam, a képviseleti demokrácián keresztül.

John Gray azt írja, hogy három dolog egyszerre soha nem tud megvalósulni: jóléti állam, liberális demokrácia és nyílt határok. Lehet persze azon ironizálni, hogy nálunk egyik sincs jelenleg, de tény, hogy a három követelés ellentmondásban áll egymással. A tömeges bevándorlás támogatását ezért követelésként sem lehet megfogalmazni.

Ma az etnikai-kulturális homogenitás azért válhat értékké, mert sokak számára ez a garanciája annak, hogy a globalizáció nem ér el mindent,

nem zökkent ki minden már meglévő társadalmi intézményt, kulturális színteret. A globalizációt persze nem tudjuk megállítani, de igenis kötelességünk megérteni, hogy milyen károkat tud okozni közösségi és egyéni szinten, hogy enyhíthessünk ezeken a károkon. Lehet persze makroadatokkal jönni, lehet moralizálni és kinyilatkoztatni, csak az – ahogy a választási eredmények is mutatják – képviseleti demokráciában nem annyira szokott működni.

Így annak az igazságnak a kimondása elengedhetetlen feltétele minden politikai sikernek, hogy

az EU néppárti vezetése nem kezelte a migrációs válságot, nem értette meg a saját polgárainak többségét.

Az európai elit szembement az európai emberekkel. Ha politikailag sikeresek akarunk lenni, ki kell mondanunk, amit régóta tudunk: az EU vezetésének nem volt igaza, és ezért büntetést érdemel a magyar állampolgároktól.

A Fidesz politizál, az ellenzék moralizál

Az ellenzék másik problémája azonban sokkal súlyosabb, mert az nem 2010-ben kezdődött, hanem sokkal korábban. A magyar politika kereteit lassan húsz éve a Fidesz és Orbán Viktor határozza meg. A másik oldal pedig néhány nagyon rövid szakasztól eltekintve – legyen akár kormányon, akár ellenzékben – reagál.

A jelenlegi ellenzék többsége lassan húsz éve nem tud mást mondani, mint azt, hogy le kell győzni Orbánt. Ez az egyetlen mondat a politikai ajánlat. Nem is akarja elmondani, hogy miért, nem is akar érvelni mellette, mert meggyőződése, hogy erre nincs is szükség. Amíg a Fidesz és Orbán Viktor ugyanis – sok minden más mellett – politizál, addig az ellenzék évek óta mást sem tesz, csak moralizál.

Az ellenzék legnagyobb problémája, hogy a folyamatos moralizálással és kinyilatkoztatással valójában nem csak a Fideszt, hanem a szavazóit is minősíti.

Senki nem tesz többet az ellenzéknél a Fidesz most már szinte hárommilliós táborának egyben tartása érdekében, mert folyamatosan stigmatizál mindenkit, aki nem az ő oldalán van.

Minden „ez itt az új Kádár-rendszer!” témájú cikk, minden újabb európázás a Hunnia versus Pannónia fejlődésparadigmába csomagolva, minden „elcsalták, és vonuljanak ki” azt az egyetlen állítást hivatott elfedni, amit Vona Gábor fogalmazott meg: „Orbán jobban ismeri a magyar társadalmat, mint mi.”

Ugyanis, ha beismerjük azt, hogy volt, amiben nem volt igazunk, hogy volt, amiben nem voltunk elég kemények, és volt, amit elrontottunk; akkor annak következményei vannak.

Az egyik következmény az, hogy a pártok eddigi működése, az eddigi szövetségi politika, az eddigi módszer, ahogyan politizáltunk, nem maradhat továbbra is így.

Elég volt azokból, akik nem a demokráciát védik, hanem az önéletrajzukat

De nem is ez a lényeg. Mert lehet és könnyű újra meg újra a balliberális konszenzus dinoszauruszain nevetgélni és egy újabb publicisztikát írni arról, mennyire kiestek a mából ezek az emberek. Könnyű azon nevetni, hogy vannak olyanok, akikben annyi önkritika sem található, hogy ismételten le tudta írni azokat a mondatokat, hogy „ha jelet akarunk küldeni a világnak, hogy a magyarok nem vesztek el végleg, hogy létezik egy demokratikus Magyarország reménye, akkor ezt a 2019 tavaszi európai parlamenti választásokon tehetjük meg. Alacsony részvételi aránynál, közös indulással és erős fővárosi, nagyvárosi kampánnyal az európai Magyarország mellett, van esélye a demokratikus erőknek.”

Könnyű lenne most annyit mondani lakonikusan, hogy a libák meg ugye döglenek. El lehet mondani, hogy Józsefváros időközi, Borsod 2-es egyéni választókerület országgyűlési, és hogy az EP-választáson csak lista van.

A lényegi kérdés az, hogy a dinoszauruszokhoz kapcsolódó médiaértelmiségi kör miért akarja magát újra és újra lenyomni magát a balliberális oldalt olyan emberek torkán, akik ezt nem szeretnék?

És itt most nem azt a vitát szeretném kinyitni, hogy kell-e, vagy mennyi visszalépés kell. Ez technikai kérdés, amiben én pragmatikus álláspontot foglalok el. A kérdés, hogy

miért kell egy nagy szövetség azokkal, akik szerint 2010 előtt jó volt, akik szerint létezik olyan, hogy „az euroatlanti demokráciák értékrendje”, akik szerint az, hogy 2018 van, érv bármire is a világon?

Egy korábbi írásomban egy lengyel barátomat idézve azt írtam, hogy azokkal az emberekkel, akik ma Magyarországon az ellenzék-kormánypárt felosztáson kívül más felosztást nem ismernek, „az a baj (…), hogy nem a demokráciát védik, hanem az életrajzukat.”  Vagyis az egységes ellenzék-mantra, a bojkott-mantra, a „mi mondjuk meg, hogy a Jobbikkal mikortól lehet összefogni, de mikor van, hogy vitázni sem szabad velük” típusú kinyilatkoztatások egy valamiről szólnak: a hatalomról.

Arról, hogy ha már ez a kör a kormányzásból kiszorult, ha már nem is képes még csak városvezetési szinten sem részt venni az ország sorsának alakításában, akkor az ellenzéket legalább ők irányítsak.

Váratlanokat húzó új ellenzék kell

Két dolgot nehéz vitatni az elmúlt négy hónapot vizsgálva. Egyrészt az ellenzék rossz úton járt az elmúlt években. Nem csak az elmúlt nyolcban, hanem már előtte is. Ha sikeresek akarunk lenni, változtatni kell.

Másrészt az is látszik, hogy azok, akik az elmúlt húsz évben meghatározták az ellenzéki politizálás alapjait a pártoktól és a véleményformálókon keresztül a médiáig, nem akarnak változtatni.

Semmi mással nem töltötték az elmúlt négy hónapot, mint azt bizonygatták, hogy igazuk volt. Csakúgy, mint eddig is, mint mindig is.

Ha le akarjuk győzni a Fideszt, új ellenzékre van szükség. Nem feltétlenül új pártokra, mert abból már van bőven elég, de új politikára. Be kell látni, hogy a Fidesz legyőzéséhez elsősorban nem több összefogásra, hanem több szavazóra lett volna szükség.

Az én meglátásom szerint az ellenzék akkor lesz sikeres, ha ki tud lépni a Fidesz által felállított narratívából. Ha végre nem pontosan azt a szerepet fogjuk eljátszani, amit a Fidesz és Orbán Viktor szánt nekünk.

Ha rájövünk végre arra, hogy a mindennapos rettegéssel és diktatúra kiáltásával valójában senki nem tesz nálunk többet azért, hogy a Fideszt félelmetesnek és hatalmasnak láttassuk. Ha rájövünk, hogy azzal, hogy napi négyszer elmondjuk, hogy a Fidesz mindent ellopott, ami mozdítható, csak azt segítünk elmagyarázni, hogy minden erőforrás és hatalom azon az oldalon van.

Ha belátjuk, hogy

azzal, hogy nagyon hangosan mondjuk az ellenkezőjét annak, amit Orbán Viktor állít, csak elérjük, hogy mindig arról kelljen vitázni, amit a Fidesz akar.

Meg kell lepnünk a Fideszt. Váratlant kell húznunk.

Az ellenzék akkor lesz sikeres, ha ebben a keretben fog gondolkodni. Ha végre nem ott fogunk marakodni, ahova a Fidesz rúgta nekünk a labdát. Ha végre felnézünk és látjuk az egész pályát.

Onnan lehet majd tudni, hogy eljutottunk ide, hogy az összefogás nem szimbolikus, hanem technikai kérdés lesz. Ha nem ez lesz az ellenzék egyetlen politikai terméke, ha nem mindenki – pro vagy kontra – ehhez képest határozza majd meg magát. Mert akik megértik az új ellenzéki politizálás mibenlétét, azok között magától értetődő lesz az együttműködés, akik nem, azok ártanak a kormányváltás ügyének.

A kulcsszó: mértékletesség

Elismerem: odáig eljutni, hogy meg kell újítani az ellenzéki politizálást, nem nagy teljesítmény, bár megjegyzem, ez is kevés ellenzéki politikusnak sikerült. Ezért megpróbálok továbblépni, és arra is választ adni, hogy mivel lehet kitörni a Fidesz szabta keretekből, mivel lehet meglepni a Fideszt.

A válasz a mértékletesség. Abbahagyni azt, hogy az ellenzéki pártok évek óta egyszerre próbálják túlüvölteni a Fideszt és egymást is. Nem beleesni abba a csapdába, hogy egyre kevésbé a Fideszt, és egyre inkább a szavazóit támadjuk.

Ha ugyanis mindegyik szavazóról elmondjuk, hogy egy rosszerkölcsű idióta, aki buta és megvezették, akkor ez nem fog sikerülni. Éppen ezért,

ha az ellenzék a következő négy évet is azzal a versennyel tölti, hogy ki tudja hangosabban és többször mondani, hogy Orbán Viktor diktátor, szintén nem jutunk sokra.

Talán érdemes megpróbálni valami mást, mert ez már jóval több éve nem működik, mint ahány évig jó ötletnek tűnhetett egyesek számára. Talán érdemes azon elgondolkodni, hogy a Fidesz-féle harsányságra valóban a harsányság-e a válasz, nem pedig a mértékletesség.

Ez utóbbira ugyanis a Fidesz egyáltalán nem képes, ennek megfelelően kezelni sem tudja. Legalább a szocialisták tudhatnák: 2002-ben a mértékletesség győzte le az ereje teljében lévő Fideszt.

Hogy a 2002-es hasonlat mennyiben áll meg 2018-ban, az persze kérdéses, hiszen azóta már romlott Magyarország alkotmányos berendezkedésének minősége. Így ahhoz, hogy átgondoljuk, mit kell, illetve mit lehet tenni, el kell mondani, minek tartjuk a rendszert, amelyben élünk.

Vitázni kellene, nem kiabálni

A rendszer jellegéről szóló talán a legkomolyabb írás nemrég jelent meg Filippov Gábortól, aki a következő végkövetkeztetésre jut: „a jó hír az, hogy a hibrid rendszerek fő erőssége egyben fő gyengeségük is. Mindaddig, amíg választásokat tartanak, le is válthatók békés úton. Ha pedig ezt úgy akarnák megelőzni, hogy betiltják vagy látványosan elcsalják a választásokat, legitimitásuk alapját ássák alá.” Ha ezt elfogadjuk, akkor a legfőbb mód az, hogy a lehető legtöbb embert meg kell győzni, hogy békésen leváltható és békésen le kell váltani a Fideszt. De ehhez amellett, hogy változtatni kell a jelenlegi médiastruktúrán, az erőforrásbéli fölényen, mégiscsak alapvetően békésnek kell lenni.

A gond ugyanis az, hogy ellenzék már a Nemzeti Együttműködés Rendszerének első évében elhasználta a jelzőket: nem tud már fokozni, ezért évek óta csak önmagát ismétli egyre hisztérikusabban.

Magunkból csinálunk bohócot, amikor hónapról hónapra újra és újra eltemetjük a demokráciát.

Az ellenzék szerint Orbán Viktor többször lépte át a Rubicont, mint az országhatárt. Esélyünk sincs már fontos problémákra felhívni a figyelmet, mert olyan hangzavart vertünk, hogy nem tudunk különbséget tenni ügy és ügy között.

Az ellenzék kiabálása többnyire a saját maga morális igazságának bizonyításáról szól. Csakhogy nem is akartuk bebizonyítani, hogy igazunk van. Nem is akartunk politikai vitákat folytatni. Hogy egy példát mondjak: az ellenzék semmilyen energiát nem ölt abba, hogy elmagyarázza, miért is jó és fontos dolog a sajtószabadság. Nem is akartunk érvelni mellette.

Azt gondoltuk, hogy igazunk van, és ha nagyon hangosan mondjuk, hogy mindez veszélyben van, akkor majd mindenki ránk szavaz.

Akik a képviseleti demokráciában részt vesznek, azoknak el kell fogadniuk, hogy a politikában nincs olyan vita, amit egyszer és mindenkorra le lehet zárni. A politika dinamikus, változó, tele van kompromisszummal és meggyőzéssel.

A politika nem annak a terepe, hogy az ember a lehető legjobb embernek képzelje magát,

nem szolgáltat személyes megváltást, és nincsenek is politikai megváltók. A politikai önmagában nem tud egy jó világot teremteni, nem egy mindent átölelő recept a boldogságra. A politika engedheti az emberi tehetséget kibontakozni, de sohasem tudja bepótolni azt.

Ha a politika szent háború, akkor sosem lesz kompromisszum

A kormányoldalon sokan – de egyre többen az ellenzékben is – a politikát szent háborúnak képzelik el, amelyben a népet mentik meg a tragédiától. Világok harca, ahol minden egyes nap sorsfordító, ahol minden egyes nap az ország pusztulása vagy felvirágzása a tét.

Ettől minden sorskérdés lesz, és semmiben sem megengedett a kompromisszum. A kompromisszum démonizálásából lesz a szellemi polgárháború, amiben az SZDSZ kihűlt tetemén taposók köpködik a hatalomból a felsőbbrendűségbe csomagolt, teljesen védtelen és fegyvertelen maradék pár embert. Nem tesz ez jót Magyarországnak. Amire ma hazánknak szüksége van, az egy kis mértékletesség.

Nem kiszolgálni kell a Fideszt abban, hogy minden nap a nemzet sorsa a tét, hanem ellenállni ennek a narratívának.

Nem partnernek kell lenni a hiszterizálásban, hanem kinevetni azt. Ilyen ellenzék kell, ha már a kormánytól ez nem elvárható. A jövő a mértékletes ellenzéké.

Nem akarom természetesen azt állítani, hogy a mértékletesség önmagában elegendő. Sőt. A Fidesz legyőzéséhez erőre is szükség van. A mértékletes ellenzéknek erősnek kell lennie: ki kell mondani, hogy ebben a választási rendszerben csak az a kezdeményezés lehet sikeres, ami először el tudja foglalni az ellenzéki térfelet, majd így tud megmérkőzni a Fidesszel.

Mivel ma önmagában erre egyik ellenzéki párt sem képes, ezért együttműködésre szükség van. De nagyon nem mindegy, hogy milyen együttműködésre.

Azoknak az ellenzéki pártoknak, akik nem akarják újra és újra elkövetni a múlt hibáit, együtt kell gondolkodniuk. Nem 2022-ben, hanem már a 2019-es önkormányzati választás előtt. Ez pedig önmagában próbája lesz annak, hogy képesek vagyunk-e a mértékletes politikának: ha igen, akkor az együttműködés pragmatikus kérdéssé válik; ha nem, akkor viszont furkósbot marad, amivel jó hangosan lehet ütlegelni egymást, mint az tettük az elmúlt nyolc évben, akár pro, akár kontra. Másként mondva:

aki továbbra is morális alapon összefogást követel és kinyilatkoztat, az semmit nem tanult az elmúlt évek hibáiból. Akik nem ezt teszik, nekik kell együttműködniük.

Egy dologban biztos vagyok: könnyű lesz őket megkülönböztetni.

A szerző az LMP országgyűlési képviselője és az Azonnali többségi tulajdonosa.

Válaszolnál a cikkre? Vitatkoznál vele? Helyes! Tedd az Azonnalin!

Ungár Péter
Ungár Péter az Azonnali többségi tulajdonosa
Ungár Péter
Ungár Péter az Azonnali többségi tulajdonosa

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek