Ha bent marad a buborékban, sosem győz az ellenzék

Az ellenzéki politikusoknak ki kell törnie a családi, baráti és újságírói véleménybuborékról, de erre nem megoldás az országjárás. A csendes többséget is meg kell érteni.

Korábbi írásomat, mely arról szólt, hogy hogyan ejtették foglyul az újságírók a politikusokat, azzal fejeztem be, hogy a politikusok köré nem csak az újságírók fújnak politikai buborékot, hanem például az utcai standok, más néven a pultok is, ahol választókkal találkozhatnak. De mielőtt számbavesszük az elszigetelődés különféle fajtáit, nézzük meg, hogy mit is értünk buborék alatt. 

Buborékokról manapság a Facebook kapcsán szoktunk beszélni: arról a folyamatról van szó, amikor az oldalon futó algoritmus, amely meghatározza, hogy mi is kerüljön elénk a főoldalon,

Lefordítva: ha valaki állandóan kismacskákat posztol és kismacskás képeket, videókat, cikkeket lájkol, oszt meg, ilyen témájú posztok alá kommentel, továbbá csak kismacskás csoportokban aktív tag, a barátoknak is csak macskatulajokat jelöl, akikkel csak a cicákról chatel, az szinte még elvétve sem fog autókról szóló posztokkal találkozni, ahogy a FB sem fogja ajánlgatni neki az „egyedi járművek” csoportot belépésre, vagy az autóklub elnökét barátnak jelölésre.

Az algoritmus itt nem áll meg: azt is feltérképezi, hogy a macskák kapcsán milyen témákhoz vonzódik az illető. Az algoritmus arra is rájön, hogy az adott felhasználó a macskatartásról szóló cikkeket kedveli a leginkább, azon belül is azokat, amelyek a macskatartás pozitív érveit mutatják be, hogy miért érdemes macskákat tartani. Szépen lassan kiszorítja az összes nem macskás, illetve a macskatartás negatívumait ecsetelő tartalmat, legyenek azok képek, cikkek, vagy posztok a főfalon, esetleg egy csoportban.

Így fokozható a felhasználói élmény, kényelmesebben érezheti magát minden felhasználó, nem kell időt pazarolni és gyomorrákot kockáztatni késhegyre menő vitákban, csak begyűjteni a velünk egyetértő lájkokat és kommenteket. Ha szeretjük a Facebookot, több időt töltünk el rajta, a több eltöltött idő pedig több reklámmegjelenítést, lejátszást jelent, az pedig több bevételt a reklámokat elénk pakoló Facebooknak. Igazi win-win szituáció! A felhasználók boldogok, a hirdetők egy csomó reklámmegjelenítést kapnak, a Facebook meg pénzt a rendszer fenntartásához.

De ugyanez történik, ha politikáról van szó 

A Facebook bezár a saját politikai véleményünk és ideológiánk, kedvenc pártjaink, kedvenc politikusaink világába, és adott kérdésben az általunk vallott válaszokat dobja újra és újra elénk. Nem provokál minket holmi cáfolatokkal, vagy eltérő véleményeket tartalmazó posztokkal, ez a jelenség pedig inkább problémát jelent hosszútávon. Leglátványosabban talán a 2018-as kampány mutatta meg, hogy mennyire veszélyes tud lenni – nem csak az egyénre, de a politikusokra is – az a jelenség, amikor egy állítás attól kezd el igazzá válni, hogy sokszor elhangzott:

Ez a politikai buborék jelensége: bezárjuk magunkat egy adott véleménybuborékba, és ez a buborék felerősít egy adott véleményt, míg elhomályosítja az attól eltérőket.

A magyar politikusok egyik legnagyobb gyengéje pedig az, hogy nem figyelnek a véleménybuborékokra, nem veszik észre, hogy munkájuk minden színterén és minden pillanatában egyik véleménybuborékból a másikba esnek. Nem veszik észre, hogy mennyire félrevezető lehet az az érv egy politikai döntés mellett, hogy „mindenki ezt mondja körülöttem, és én sok emberrel beszélek, tehát biztos igaz”. Pedig Magyarországon kifejezetten kerüljük a politikai konfliktusok felvállalását, a tüntetéseket, a felvonulásokat nem kísérik jelentős méretű ellentüntetések. A pártok rendezvényeire, lakossági fórumaira is szinte csak a „saját tábor” jár.

Buborékok mindenhol

A legsúlyosabb problémát a szalon-, a családi és a baráti buborékok jelentik. Filmekben gyakran elsütött poén, hogy még a legnagyobb zsarnoknak is van főnöke: az édesanyja. Ebben a viccben van némi igazság.

A családdal és a barátokkal is érzelmi alapú csapdahelyzetbe kerülhet egy-egy politikai szereplő. A jó viszony megtartása kerülhet fel ugyanis tétként az asztalra, ha a politikus egy döntésével szembekerül velük, mert bár lehet profi, aki a magánéletet a politikától külön kezeli, a barátok és a családtagok már közel sem profik, őket csak hosszas trenírozással lehet rászoktatni erre, már ha egyáltalán lehet. A hazai politikusokra a tapasztalataim szerint inkább a választókhoz hasonlóan a konfliktuskerülés a jellemző, illetve a megfelelési kényszer.

A buborékok alól egyedül a standok jelentenek némi kivételt, ahol a legvékonyabb a buborék. Itt azért némi esély mutatkozik arra, hogy más táborok képviselőivel is szembekerüljön egy politikus anélkül, hogy a jelenlévő többség „lehurrogja” az ellenvéleménnyel rendelkezőt, látványos tanújelét adva adnak, hogy melyik vélemény is van kisebbségben. Ugyanakkor a standolás, avagy pultozás során megjelenő vélemények is csalókák.

Magyarországon kifejezetten alacsony a politikai aktivitás az MTA TK SZI – TÁRKI 2015-ös kutatása szerint: a párttagok aránya a társadalomban az egy százalékot éri el, ha pedig összeadjuk a vallási-egyházi szervezetben (nem gyülekezet), politikai pártokban, szakszervezetekben és valamilyen egyesületben, alapítványban tevékenykedők számát, akkor az ő arányuk nem éri el a tíz százalékot sem a társadalmon belül, egészen pontosan nyolc százaléknyian vannak. De akkor sem jó a helyzet, ha a politikai aktivitás minimumát nézzük: a 2008-as Iskola és társadalom országos reprezentatív kutatás szerint a családoknak csak az egyharmadában beszélgetnek a politikáról.

A csendes többség

Ebből következik a csendes többség problémája. Ez a többség nem homogén, ez a többség sokszínű. Nem helyes azt a felosztást használni, hogy ők az egyetértők, vagy az egyet nem értők közössége, hiszen valójában igencsak megosztottak a csoporton belül is.

Ebbe a csoportba tartoznak mindazok, akik nem csak nem vesznek részt a politika intézményrendszereinek működtetésében, nem állnak politikusnak, pártba se lépnek be, politikai fórumokra, tüntetésekre sem járnak, de azok is, akik még a magánéletben sem politizálnak, nem beszélgetnek politikáról a vasárnapi ebéd mellett, elkapcsolnak onnan, ahol éppen a politikáról van szó, és szavazni sem járnak a választások alkalmával.

Ez a csendes többség pedig óriási veszélyt jelent a politikusokra és a pártokra nézve, mert hiszen egyrészt buborékok teszik zavarossá a teljes képet, másrészt viszont csönd veszi körbe ezeket a buborékokat.

Márpedig egy politikusnak „táplálkoznia” kell valahonnan, hogy döntéseket tudjon hozni, Minél több buborékokon kívüli élményre és tapasztalatra kell szert tennie, hogy rá tudjon érezni, mit akar a társadalom, merre induljon, milyen kérdéseket hozzon felszínre és milyen válaszokat adjon a felmerült kérdésekre. Most azonban csak a buborékokban hallható hangokat hallja, ezek alapján próbál tájékozódni, összerakni a nagy egészet: hogy milyen, és mit akarhat a magyar társadalom. Ezek a buborékok, bár számos van belőlük, mégis kevés ember mozog bennük – reprezentatívnak tehát semmiképpen nem mondható az innen merített tapasztalat és tudás a társadalomról.

A reális kép megalkotására pedig törekedni kell

Nem elég az, ha a helyén tudják kezelni azokat a tanácsokat és igényeket, amik az újságíróktól, párttagoktól, az utca emberétől, a családtól és a barátoktól jönnek, hanem törekedniük kell arra, hogy rajtuk kívül is legyen forrásunk a társadalomról.

még ha egy országjárással legalább egy nagyobb buborékban is mozognak, mint egy budapesti kávézóban, vagy egy vasárnapi családi ebéd alkalmával.

Adatok kellenek, kutatások és felmérések. Az ellenzéki pártok egyik legnagyobb versenyhátránya a kormányzó erőkkel szemben az adatszegénységük. A politikai kutatóintézetek és közvélemény-kutatással foglalkozó cégek elsorvadtak az ellenzéki pártok mellett az elmúlt egy évtizedben, azok ugyanis a lehető legjobban próbálják minimalizálni az ilyen jellegű költségeiket, miközben számos pletyka látott már napvilágot arról, hogy a kormányzó pártok heti rendszerességgel kapnak adatokat arról, hogy mire hogyan reagált és reagálhat a társadalom, mi érdekli, mi mozgatja az embereket.

Az ellenzéki politikusok láthatóan azonban a buborékok mellett a saját ösztöneikre és tehetségükre próbálnak meg alapozni. Úgy tűnik azonban, hogy ezekből nekik jelenleg nincs elég ahhoz, hogy ledolgozzák az adatszegénység által okozott hátrányt. De az igazi probléma az, hogy a tanulás szándéka sem látszik igazán.

Így maradnak abban a világban, amit jól ismernek és ami, ha teljesítik a folyamatosan visszhangzott igényeket, pozitív visszajelzést biztosít számukra: a buborékoknál.

Szakács András többi cikkét az Azonnalin itt olvashatjátok el.