+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Szakács András
2018. július 30. hétfő, 17:45
Tényleg leírja magát egy párt azért, mert kirúg és eltilt tagokat, vagy csak egyszerűen nem értjük, hogyan működnek a pártok?

Sokak szerint botrányos és elfogadhatatlan az LMP azon döntése, hogy Szél Bernadett három évig nem viselhet párttisztséget: azt mondják, hogy a párt ezzel leírta magát a választók előtt, és bizonyította alkalmatlanságát. Véleményem szerint az eset azért váltott ki ennyire heves indulatokat, mert még a politikailag aktív réteg sem ismeri egy párt mint intézmény működési elveit, illetve írott vagy íratlan játékszabályait.

 

Ma a kormányoknak van parlamentje

 

A helyzet megértéséhez messziről kell indítanunk. A 20. század végén és a 21. század elején igen jelentős változás állt be a parlamentáris demokráciák mindennapjaiban: megfordult a parlament és a kormány viszonya. Magyarországon történelmi okokból nem érzékelhettük ezt a változást, mert 1990-ben a rendszerváltást keresztülverő politikai elit eldöntötte, hogy a kis pártoknak nem kedvező választási rendszert hoz létre. Az akkor elfogadott választójogi törvény a népszerűségükhöz mérten aránytalanul nagy többséget birtokló politikai tömbök kialakulását kényszerítette ki. Tették azért, mert úgy vélték: a kormányzáshoz szükséges stabil többség kialakítása a legfontosabb. 

 

A kormány és a parlament kapcsolata sosem volt felhőtlen, és eleinte a parlamenteknek volt kormánya. Mára azonban megfordult ez a szereposztás: a kormányoknak lett parlamentjük. A középpontban már nem a képviselők állnak: a frakciófegyelem, azaz a központi akarattól való eltérő szavazás büntetése szavazógépekké egyszerűsítette a munkájukat.

 

A kormányfők és a kormánytagok irányítanak, az ő víziójukat szolgálja ki a parlament törvények megszavazásával.

 

Ráadásul ezeket a folyamatokat az elmúlt huszonhét évben egyik kormányzó párt sem tudta és akarta megtörni. A pártok a belső hatalmi struktúráikkal, a kialakult döntéshozási folyamataikkal és az ebből is következő, általuk képviselt politikai kultúrával azonban nem csak egymásra, de a társadalomra, az egyének és csoportok politikai szocializációjára is hatottak. Így a politikai rendszerről születő elemzésekre és kommentárokra is.

 

De miért fontos ez?

 

Azért, mert egyszerűbb megérteni a pártok felépítését és döntéshozási, illetve hatalmi struktúráját, ha a demokrácia ismertebb intézményeivel vonunk párhuzamot.

 

A pártok felépítésében 3+1 fontos intézményt érdemes megemlítenünk: a közgyűlést, az elnökséget, az etikai és felügyelő bizottságot (vannak pártok, ahol ezt a szervet egyszerűen csak etikai vagy felügyelő bizottságnak nevezik, de ez ne tévesszen meg senkit, szerepük ugyanaz), illetve a választmányt. Utóbbit tegyük most félre, mert szerepe és ereje nagyon eltérő lehet pártonként, míg a másik három jogai és kötelezettségei a magyar jogrendszerben adottak.

 

Csak az a kérdés, mennyire használják ki a mozgásterüket.
 
 
A közgyűlés tulajdonképpen egy párt parlamentje. Akár egy párt minden tagja lehet közgyűlési tag, azonban ez nem túl célszerű, ha már több ezer belépője van egy pártnak. Így általában a tagság által választott küldöttek azok, akik a közgyűlésben helyet foglalnak. Igen, pont úgy, mint a parlamentben, a választók/párttagok megválasztják a képviselőket/küldötteket, akik mindenről hozhatnak döntést a törvényi kereteken belül. Ahogy egy parlamentet is köthetnek például nemzetközi megállapodások vagy az alkotmány, és minden döntésüket meg is másíthatják a következő ülés alkalmával, ugyanez áll a közgyűlésre is.

 

Az elnökség szerepe alapvetően egy kormányéhoz hasonlóan a végrehajtás. Természetesen a közgyűlés határozhat úgy, hogy széles mozgásteret ad az elnökségnek egy-egy témában, tehát megengedi neki, hogy döntéseket hozzon két közgyűlés között, amit aztán a közgyűlés elfogadhat, vagy számonkérhet a következő ülésen. De dönthet úgy is, hogy nem ad mozgásteret, egy adott módon kell végrehajtania az elnökségnek a döntésüket. Lényege a napi ügymenet ellátása, a két közgyűlés közötti döntéshozatal és irányítás.

 

A végrehajtást azonban nem csak a közgyűlés ellenőrzi, hanem az etikai és felügyelőbizottság is.

 

Ha párhuzamot keresünk a civil élet egy intézményével, akkor a bíróságok, legfőképp az alkotmánybíróság munkájához és szerepéhez állnak a legközelebb.

 

Miért van rájuk szükség, ha a közgyűlés úgyis számonkérheti az elnökséget?

 

Pár extrémnek számító kivételtől eltekintve, mint például az LMP, amely az alapítása óta eltelt tíz éve alatt több mint harminc kongresszust tartott, a közgyűléseket inkább kevesebb, mint több alkalommal szokták összehívni. Leginkább évente egyszer, hiszen a résztvevők magas száma miatt megszervezésük bonyolult és költséges. Ezért is bízzák meg a pár fős elnökséget kisebb-nagyobb mozgástérrel, hogy vigyék a napi ügyeket, döntéseket.

 

De az ő munkájukat sem elég, ha félévente vagy évente veszi elő és ellenőrzi az elnökségi beszámolók alkalmával a közgyűlés, ahogy a tagok a párt alapszabálya elleni vétségeit sem elég, ha ilyen gyakorisággal kérik csak számon. Míg az elnökség célja a napi ügymenet és döntéshozás folyamatosságának biztosítása, az etikai és felügyelő bizottságok a két közgyűlés közötti folyamatos ellenőrzést hivatottak biztosítani, hogy mindenki a párt tulajdonképpeni alkotmányának, az alapszabálynak, és a közgyűlési döntéseknek megfelelően cselekedjen – legyen a vizsgált alany egy szervezeti egység, mint az elnökség, vagy akár egy egyszerű párttag. 

 

Hogy ez valóban megvalósulhasson, az elnökséghez hasonlóan az etikai és felügyelő bizottság is csak pár tagból áll, így munkájuk és ülések megszervezése sem okoz akkora kihívást, mint egy közgyűlés összehívása. Legitimitásukat, hasonlóan az elnökséghez, a közgyűléstől kapják, hiszen tagjait a közgyűlés tagjai választják.

 

A közgyűlés, az etikai és felügyelő bizottság és az elnökség hármasa nem más tehát, mint az állam kapcsán oly sokszor hangoztatott fékek és ellensúlyok rendszere egy pártban.

 

Feszül itt egy ellentmondás

 

Látható, hogy a pártok szervezeti egységei és működésük, illetve viszonyuk egymással nagyrészt párhuzamba állítható szélesebb körben ismert fogalmakkal, intézményekkel és folyamatokkal. Éppen ezért meglepő az az ellentmondás, amit az LMP kapcsán tapasztalhatunk. A kormány és a kormánypártok kritikusai számonkérik a Fideszen belül központosított döntéshozást, a túlságosan erős, más szerpelőket a döntéshozásba be nem vonó kormányzati és pártelnöki döntéshozási kultúrát és mechanizmust.

 

Közben pedig úgy vélik: nevetségessé és alkalmatlanná teszi magát egy párt azzal is, ha működésbe hozza a rendszerébe épített fékeket és ellensúlyokat,

 

azaz megkezdi az elszámoltatást elnökségi és tagi szinten is. Természetesen a végső döntés és annak mértéke lehet vita tárgya, de a fő kérdés mégis az, hogy miért jött létre ez az ellentmondás?

 

Az okot – mint oly sok esetben, ha politikai fejlődésről és politikai kultúráról beszélünk – az állampolgári nevelésre, a politikai szocializációra vezethetjük vissza. Az ellentétet az állampolgárok hétköznapi és történelmi tapasztalata, illetve a politikáról megszerzett lexikális tudása okozza. Miközben a demokráciáról és általában véve a politikáról szóló könyvekből, tanulmányokból, de még újságcikkekből is azt tanulhattuk meg, hogy a demokrácia egyik legfontosabb eleme a fékek és ellensúlyok rendszere, a személyek és intézmények hatalmának korlátok közé terelése, illetve a mindenkori számonkérhetőség és elszámoltathatóság, addig a napi és történelmi tapasztalatunk ezzel szöges ellentétben áll.

 

És itt kanyarodunk vissza a rendszerváltáshoz és azokhoz a nemzetközi folyamatokhoz, amik a mai napig zajlanak, illetve a napi és történelmi tapasztalatokhoz. A rendszerváltással eldőlt, hogy sok kis méretű párt versenyzése és a többség megszerzése érdekében szükséges állandó koalíciók helyett politikai tömbök versenyén alapuló pártrendszert hozunk létre.

 

A rendszer a konszenzuskeresés, az egymással való kiegyezés helyett arra ösztönzi a politikai közösségeket, hogy minél inkább leuralják a pártrendszert, mert könnyű megszerezni a többséget, sőt az alkotmányozó többséget is. Azaz a másik legyőzésére, nem pedig a vele való kiegyezésre kell tehát hajtani.

 

A pártrendszerben így nem valósul meg a fékek és ellensúlyok rendszere: a rendszerben adott a lehetőség, hogy a fékként és ellensúlyként is szolgáló koalíciós partner nélkül alakítson egy párt kormányt.

 

A rendszerváltáskor ráadásul az is eldőlt – és a jelenség azóta csak erősödött –, hogy a kormányban kiemelt szerepet kap a kormányfő személye, nem csak szimplán egy az egyenlők között, de a legelső mindenki között. A kormányfő nem csak irányítja, de vezeti is a kormányt, aminek a tagjai aládolgoznak.

 

Ezt egészíti ki a frakciófegyelem kialakulása és megszilárdulása: a kormánynak már nem kell megdolgozni a mögötte álló kormánypárti képviselőinek szavazatáért a parlamentben. A többséget a parlamentben a legutolsó választáson elért siker, a bejuttatott képviselők száma biztosítja, nem pedig a velük való egyeztetés, konszenzuskeresés. Az egyéni választókerületől bejutott képviselőket, bár mandátumuk – a listáról bejutott képviselőkhöz hasonlóan – szabad mandátum, azt elvenni a párt és a kormány tőlük nem tudja.

 

Ez az egész leszivárgott a társadalomba

 

Ezekkel a folyamatokkal egyetlen kormánypárt sem mert szembemenni, inkább felerősítették őket, és

 

a rendszerváltáskor meghatározott politikai logika mentén kezdték el kiépíteni a belső hatalmi struktúráikat és döntéshozási folyamataikat.

 

Ezek aztán létrehozták a pártban és holdudvarában a párt saját politikai kultúráját, ami egy idő után már nem csak a párton belül kezdett el hatni, hanem leszűrődött a társadalomba is, befolyásolva az egyének és csoportok politikai szocializációját, ezáltal pedig a politikai rendszerről születő elemzésekre és kommentárokat.

 

Az ellentmondást fokozó tényező a tapasztalatlanság is, az állampolgári nevelés hiánya az iskolákban – nem tanítják a pártokat mint intézményeket, azok belső működési szabályait, felépítését – és a politikai inaktivitás. Az MTA Szociológiai Intézete és a TÁRKI 2015-ös kutatása szerint a párttagok aránya a társadalomban az egy százalékot éri el, ha pedig összeadjuk a vallási-egyházi szervezetben (nem gyülekezet), politikai pártokban, szakszervezetekben és valamilyen egyesületben, alapítványban tevékenykedők számát, akkor az ő arányuk a tíz százalékot sem éri el a társadalmon belül: egészen pontosan nyolc százaléknyian vannak.

 

Gyakorlati úton, párttagként vagy egyesületi tagként is kevesen szereznek tehát tapasztalatot és tudást, ráadásul azt sem tudjuk, hogy azok, akik részt vesznek ilyen intézmények működtetésében és fenntartásában, milyen jellegű tapasztalatot szereznek. Hiszen nem csak egy párt, de egy környezetvédelemmel foglalkozó egyesület belső működése és felépítése is lehet antidemokratikus.

 

A politikai kommentátorok sem értik

 

A kialakult ellentétet, melyben egyszerre ítélik el a pártokon belül alkalmanként működő fékek és ellensúlyok rendszerét, miközben számonkérik a túlságosan központosított döntéshozást is, egy másik probléma okozza: a tapasztalataink és a lexikális tudásunk között feszülő ellentét.

 

Hiába olvastak könyveikből a politikai kommentátorok arról, hogy milyen is egy jól működő, demokratikus párt, pártrendszer és képesek álmukból is felkeltve idézni a témához kapcsolódó fogalmakat: érteni nem értik őket.

 

Nem értik, hiszen az iskolában minimális állampolgári ismeretet szereznek; és tapasztalatlanok, mert a közélet intézményrendszereiben, a pártok és egyesületek működtetésében nem vesznek részt. Tapasztalatuk és tudásuk többnyire abban van – köszönhetően a rendszerváltóknak, a pártoknak és az általuk elterjesztett politikai kultúrának – hogy miképpen működnek a központosított döntéshozzással rendelkező szervezetek, ahol a fékek és ellensúlyok erősen korlátozott működése irányítja a hétköznapokat.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A Zöldek kritizálják, hogy orvosi bizonyítvány kell a nemváltáshoz, az AfD szerint a neméről nem dönthet az ember.

Meddig tűrik el a Fideszt az Európai Néppártban? Mi a közös a lengyel kormánypártban és a Fideszben? Az Azonnali megmutatja a válaszokat ezekre, lengyel nézőpontból.

Csak 21 éves kortól lehetne piát vásárolni a világ egyik legiszákosabb országában!

Debrecent és Győrt ütötte ki a döntőben Veszprém, ami a balatoni régióval közösen pályázott a címre. A brexit miatt Veszprém lesz az egyedüli kulturális főváros 2023-ban.

Télen Csehországban is dermesztőek tudnak lenni az éjszakák: a civil kezdeményezés megalkotói ezen enyhítenének a hajléktalanok számára.

A hét kérdése

Parlamenti blokád, tüntetések, füstbomba, cetliszórás, himnusz, sorosozás: a pártok a rabszolgatörvény kapcsán kihozták egymásból a maximumot. Mire elég ez?

Azért ide elnéznénk

Ürüljön ki az IKEA, süllyedjen el a WestEnd! December 15.

Sorrentino két korábbi klasszikusa mellett premier előtt megnézheted a Berlusconi-filmet is. Dec.14-16.

December 17-én a főszerepben: Ady karácsonyi versei és Kosztolányi eddig nem
ismert szövegei.

Kömlődi Ferenc és Tamás Veronika vezet be a látszat-ellentétek világába december 19-én a Múzeum körúton!

A híres osztrák zeneszerző Holdbéli világ című vígoperáját hallhatják a nézők december 20-án a Festetics Palotában.

Ezt is szerettétek

A szélsőjobboldali befolyás azonban töretlen a párton belül.

A zöldpolitikus Karácsony Gergely miért épp az olcsóbb autózásért tüntetők mellett állt ki a sárga mellénnyel?

Nem az a kérdés, hogy jöjjön-e a vasút privatizációja, hanem az, hogy mikor.

Twitter megosztás Google+ megosztás