+++ Eltűntünk a facebookon? Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy mindig tudj arról, amiről írunk! +++
Kardos Gábor
2018. július 8. vasárnap, 17:10
Mindaz, amit mindig is tudni akartunk a Balatonról, de sosem mertünk igazán rákérdezni.
Van még valami, amihez a focin kívül mindenki ért Magyarországon: a balatoni vendéglátás.

 

Hetek óta napirenden van a téma és még a focinál is ellentétesebb álláspontok ütköznek meg. Főként a boros és gasztronómiai lapokban olvashatjuk egész éven át, hogy milyen kiváló újhullámos helyek nyílnak egymás után, hogy annyira dübörög a balatoni beachfood-trend, hogy már a Duna-partot ostromolja, hogy a Balaton lehet az első nagy vidéki sikersztori, a régiós gasztronómia nagy áttörése kis hazánkban, az iránymutató példa, a fénypont a vidéki éjszakában.

 

És akkor május elejétől megjött a nyári idő, rengetegen jöttek már a strandokra is hétvégente, és minden korábbinál több cikk (illetve kommentek tömkelege) jelent meg arról, hogy mennyire gyengék a strandbüfék, „drága a lángos”. Tele van azzal a média, hogy alig lehet vendéglátós szakembereket, hovatovább akármilyen pultost találni az egyre versenyképesebb fizetések ellenére, hogy sokat kell várni és hogy általában a szolgáltatások sem túl jók.

 

Mintha két külön mozit látnánk, vagy inkább két párhuzamos világról szólnának a beszámolók. Adott esetben ugyanannak a lapnak a gasztrorovatában pont az ellentétét írja a szakújságíró, mint amiről ugyanazon újság általánosító nyári botránycikke szól. Akkor melyik igaz? Igazából egyik kép sem teljes, és nem is csak a Balaton helyzetére jellemző ez a skizofrén kettősség, hanem a magyar társadalom és az ország kettősségére, pontosabban kettészakadására.

 

A vita pont azért olyan indulatos, mert mindegyik fél a saját tapasztalatait írja le, de

 

a társadalom egyik fele már egészen más világban mozog, más közegben él, mint a másik. Nemcsak beszélgetni nem szoktak és nem tudnak már egymással, de találkozni sem szoktak sehol.

 

Éttermekben és szállodákban biztos nem.

 

Akiknek a 600 forintos lángos is megfizethetetlen, azok nem egyszerűen az újhullámos éttermekbe nem járnak, hanem többnyire egyáltalán nem járnak már semmilyen étterembe. A strandbüfé helyett is inkább hűtőládában viszik a kaját maguknak a strandra.

 

Vagy nyaralni sem jutnak el.

 

Nemcsak a mélyszegénységben élők: többmillió ember van már abban a helyzetben, hogy a nyaralás is necces nekik. A társadalom már annyira kettévált, mintha az „elit” egy előjogokkal körülkerített VIP Hungary-ban élne, a plebs meg kint az összehányt sörpados újkádári valóban.

 

A kattintásvadász általánosítások teljesen félrevisznek: nemcsak az újhullámos helyek lehetnek jók, a strandbüfék se mindig rosszak. A botránycikkek nem a Balaton, illetve a szezonális vendéglátás valódi problémáit mutatják be, legfeljebb tüneteket sorolnak anélkül, hogy akár csak megpróbálnák keresni az okokat vagy az összefüggéseket. Van baj, nem is kicsi, csak nem az, amit feszegetnek. Nem spórolhatjuk meg tehát a valódi tényfeltárást, ha egy ilyen összetett helyzetet kicsit is meg akarunk érteni.

 

A mirelites-infralámpás újságírás problémája

 

Az egész azzal kezdődik, hogy gyakorlatilag nincsenek már vidéki tudósítók, így az országos, azaz budapesti médiának jószerivel halvány fogalma sincs a vidékről. A balatoni hírportálok ugyan hitelesen és egész jól írnak a helyzetről, de az országos média alig ismeri, ezért alig használja az anyagaikat. A pesti szerkesztőségek a nyári Balatonról meg pláne azt hiszik, hogy értenek hozzá, hiszen az ugye közügy.

 

A napi sajtórutinban a „tényfeltárás” rosszabb esetben abból áll, hogy a pesti szerkesztőségből felhívnak pár „balatoni” vendéglátóst – akiknek egy része jó eséllyel nem is balatoni, és még csak nem is igazi vendéglátós, csak két hónapig üzemeltet valami nyári büfét. Jobb esetben „lemennek” a Balatonra egy-két napra és találomra megszólaltatnak olyan riportalanyokat, akiknek persze van véleményük, és még szakértenek is, épp csak soha komolyabban és átfogóan nem foglalkoztak a balatoni vendéglátás helyzetével, összetett problémáival és azok lehetséges megoldásaival.

 

Minden évben ilyen cikkek tucatjait olvasom, ám sosem (!) találkoztam még olyannal, hogy az újságírók a vidékfejlesztésben, vendéglátásban, szakképzésben illetékes testületeket is megkérdezték volna, hogy mégis mit tettek eddig vagy mit akarnak tenni ezután az áldatlannak tűnő helyzet megoldására. Így a problémának felelőse, tulajdonképpeni gazdája máig nincs. Az eredmény nem csupán esetleges, de így kimondottan esélytelen, hogy valaha eljussunk akár a gazdaságilag és társadalmilag releváns kérdések megfogalmazásáig. Sajnos nemcsak a sajtónyilvánosságban, hanem attól függetlenül sem foglalkoznak megoldáskereséssel, mert nincs megfelelő fóruma a szükséges szakmaközi régiós egyeztetésnek.

 

Három megyéhez és tucatnyi hatósághoz, több tárcához tartozna a probléma – ám a biztonság kedvéért egyik sem foglalkozik vele. Úgy ugyanis nem ők lesznek felelősek a helyzetért.

 

A sajtó sem keresi a szakmai vagy egyéb felelősséget, tipikusan csak a legelterjedtebb közhelyeket és előítéleteket ismételgeti-mantrázza a balatoni büfékről, ugyanolyan előregyártott panelekkel dolgozik, mint ami miatt szerinte rossz az, amit kritizál.

 

Ez az infralámpás-mirelit újságírás, ami ugyanúgy „konyhakész” panelekkel, vegetával és mikróval dolgozik, ugyanúgy újramelegített hekket kínál a maga műfajában, mint az általa leszólt gyorsbüfék.

 

A leggyengébb láncszem

 

Rendszerszinten nézve bármi annyit ér (egy cég kommunikációja mondjuk), amennyit annak leggyengébb láncszeme ér, vagyis amennyit az az ember tud, aki épp felveszi a rendelést, akivel először találkozik a vendég a nyári csúcsban. Régiós szinten a Balatonnál ez nagy eséllyel egy „retró” büfé valamelyik strandon, ahol a „pincér” általában diákmunkás, aki először szembesül a munka világával. Nem csoda, hogy utána több kérdés sajnos már nincs a legtöbb emberben. Az újságíró pedig – kivéve, ha gasztronómiai lapnak ír – rendszerint ezt a paneltörténetet írja meg.

 

Ezzel az ötven éve berögzült közvélekedéssel szemben hiába hivatkozunk a jó példákra, hiába mondjuk el, hogy a Magyar Konyha balatoni gasztrokalauza idén már több mint 400 (!) jó helyet ajánl a parton, ha mindez még mindig nem billenti át a rendszerszintű működést a kritikus tömegen. Mert van minimum másik 400 nagyon középszerű és legalább ugyanennyi kimondottan gyenge hely is a nyári csúcsban.

 

Ráadásul a vendégek nagy többsége az utóbbiakat látogatja, mert azok „olcsóbbak” – ami legalább annyira a társadalmi igényesség problémája, ám ilyen mélyre az elemző cikkek már nem szoktak menni. Olcsó lángos vagy akármi alatt máig nem a jó ár-érték arányút értik, hanem olyan vacak tömegterméket, amiért egy fillért is kár kiadni (mivel értéktelen, sőt egészségkárosító, tulajdonképpen drágának kéne minősíteni, nem olcsónak). Inkább megveszik az ehetetlen verziót, csak ne kelljen ötven forinttal többet se kiadni valami ehetőért. Vagy százzal többet a jóért.

 

Akkor most ki a hülye? A probléma nem anyagi, hanem kulturális természetű. Ugyanaz a jól kereső vállalkozó, aki külföldön, tengerpartokon járva megadja a módját, itthon

 

úgy érzi, hogy alanyi jogon jár neki a kádári proliretró és a hazugságba panírozott „balatoni” hekk a strandbüfékben, amire szocializálódott gyerekkora óta. Miszerint ez az olcsó igénytelenség volna „a balatoni nyár”.

 

A polgári és európai normáknak – a polgári kultúrával együtt a normális polgárosodásnak – ez a hozzáállás esélyt sem ad itthon. Sem a Balatonnál, sem általában. A Balaton tükrében így magára ismerhetne egy ország, ha nem találnánk ki mindig mindenféle kibúvót, hogy ne kelljen tükörbe néznünk és ne kelljen szembenézni semmivel, ami valós. Az igénytelen vendégeket kiszolgáló igénytelen szolgáltatók egymásra mutogatnak, hogy a másik a hülye. Mindig a másik. Aztán igénytelen cikkekben folytatódik ugyanaz a történet, aminek szereplői épp csak azért nem vállalják soha a felelősséget, ami az ő dolguk lenne a történetben. Azért is mások a felelősek.

 

Miért mindig a balatoni szezonális vendéglátást kárhoztatják?

 

A balatoni vendéglátásban legalább sokan erejük felett dolgoznak és hoznak évről évre komoly áldozatokat

 

1. a téli nyitvatartásért, vagy hogy a nyári rohamban is hozzanak egy bizonyos minőségi szintet,

 

2. és azért, hogy kialakítsanak egy saját régiós gasztroarculatot, amihez hasonló értékteremtő munkát nem nagyon látunk se a fővárosban, se máshol az országban. Kivételek persze vannak, de széles összefogásról máshol nem hallunk és régiós gasztronómiai mozgalom nem alakult ki sehol a Balatonon kívül. (Erről valahogy még sosem olvastam cikket.)

 

Az egész mögött ott van persze az a lélektani bökkenő is, hogy a nyaralásba magukat belevető emberek egész éves frusztrációjukat végre egy tökéletes világba érkezve akarnák kipihenni – de ha ott bármi nem stimmel, akkor hirtelen ugyanezzel a frusztrációval kezdenek el dühöngeni azon, hogy a tervük meghiúsul – nyilván nem az ő hibájukból! Aki látott már egynél több nyaralót vendéglátóként, az ismerheti a jelenséget. Ilyen elvárásoknak úgyszólván lehetetlen tökéletesen megfelelni. Főleg mikor a tökéletes működés gazdasági háttere is hiányzik. Ha pedig egy egész ország jobbára keserű, dühös, sértett és frusztrált tömegei érkeznek meg százezrével a közkedvelt nyaraló régióba, na, azt elképzelni is szörnyű. A balatoni nyárnak így már minimum a cudar sorstól görcsösen kikövetelt boldogság édenkertjének kéne lennie, mert különben „fos az egész”.

 

És minél nagyobb volt egész évben az országos frusztráció, annál nagyobb és annál garantáltabb lesz a csalódás. Történetünk (remélem, érezzük kicsit) köszönőviszonyban sincs semmilyen realitással. Lélektanilag se. Nyáron tehát kulminál minden problémánk.

 

Nyilván nem a sajtóban vagy az (ál)közösségi médiában kéne a szezonális vendéglátás válságát kitárgyalni –  ha lennének olyan operatív fórumok és testületek, ahol érdemben foglalkoznak az alapvető kérdésekkel. Pedig a probléma minden évben előjön, ami egyre mélyebb ágazati válságra utal. Talán azért nem érte el a politika ingerküszöbét, mert még nincs migrációs vetülete? Dehogy nincs: a Balaton-partra egyre távolabbról hoznak munkaerőt és egyre inkább felmerül majd, hogy bevándorlókat vegyenek fel szezonális munkára mindenhol az országban.

 

A piac normális működésével is komolyak a bajok

 

Takarózhat bárki a versenysemlegességgel, a piac hosszabb távon sem oldja meg a balatoni helyzetet – ami amúgy eleve nem piaci alapon jött létre. A Kádár-korban központi beruházási program alakította ki a part menti nyári tömegturizmus egész infrastruktúráját fél évszázada. Azért sem oldja meg a piac a rendszerproblémát régiós szinten, mert

 

az újhullám piaci sikerének egyik kulcsa éppen az, hogy mellette ilyen pocsék az alapkínálat a piacon. Ha infralámpás hekksivatagban árulunk üdítő kivételeket, az nemcsak azért sikertörténet, mert jó, hanem mert a pocsékhoz képest megváltás.

 

Mindez még messze van a normális piaci versenytől. Ha a vendéglátás normálisan működne, százával találnánk mindenhol olyan normális, nulla reklám mellett is jól menő családi kisvendéglőket, amilyenekre az olasz vagy a francia vendéglátás épül. De nemhogy százával nincsenek, alig akad ilyen az egész régióban! Ha lennének, és a piac normalizálódna – amihez az is hozzátartozna, hogy meghatározóvá válna a belső piac, vagyis alapvetően a balatoniak tartanák el a vendéglátóhelyeket féléves főszezonnal, plusz a helyek harmada egész évben nyitva lenne –, na, akkor lehetne rábízni a piacra, hogy kikopik a maradék egynyári rablógazdálkodó retró.

 

De amíg üzletileg a retró kádári rablógazdálkodás simán prosperálni tud, mert ő is eladja jócskán 1000 forint felett a kézművesként árult, amúgy metrós mirelit hambit, addig rendszerszinten nemhogy a gasztroforradalom nem megy végbe, de normális működésre se lehet számítani.

 

A negatív általánosítások a minőségi helyekkel szemben ugyan nagyon igazságtalanok, de rendszerszinten mégis igazak. Akkor billenne át a dolog, ha már a mirelites kádári retróbüfé lenne a kivétel, ám ez pusztán piaci alapon a jelenlegi felállásban nem látszik elérhetőnek. Addig pedig a kivételek erősítik a régi rossz szabályt: marad a hekk és a nyaralógyarmat – az átlag nyaralóvendég és az átlag balatoni, vagyis a tó mellett élő vendég fejében egyaránt.

 

Az egész balatoni gasztronómia alapja a hal… lenne. Ha lenne. Csak ugye leállították a halászatot, és azóta nincs hal.

 

A hajmeresztően megoldatlan balatoni halkérdés elég jó indikátora, hogy az egész tisztulási folyamatot mennyire nem segítik a hatóságok vagy a központi szabályozás. Újabban azt akarják bevezetni a piacra mint „eredetvédett balatoni halat”, ami speciel pont nem az. Mert a fogyasztók mintegy száz százaléka balatoni hal alatt logikusan a tóból kifogott halat érti és véletlenül sem a környék halastavaiban nevelt halakat. Úgy látszik, az illetékesek az eredetvédelem műfajával sincsenek tisztában, ha ilyesmit akárcsak tervként is megfogalmaznak.

 

Az okosba’ megoldott hal minden lehet, csak eredetvédett balatoni nem. Kivéve persze, ha semmi se az, ami. Némi jó szándékkal hívhatnák Balaton-mellékinek vagy – ha ennek marketinges szempontból mellékíze van – bevezethetnék a régióban tenyésztett halakra a Nagy-balatoni hal megnevezést, már ha a valódi eredetvédelem műfaja legalább alapjaiban tiszta lenne, de talán már fel se merül, hogy valami ne okosba’ legyen megoldva.

 

A Balatoni Hajózási Zrt. meg simán kiadja a hekkárus és egyéb bazári bódéknak a fél badacsonyi mólót, az ország egyik legkiemeltebb turisztikai helyén. És ha már a meghatározó térségi szereplők kiemelt felelősségénél tartunk, a legtöbb önkormányzat is sajnos csak azt nézi, hány forint bevétele van a büfébérleteken, strandbelépőn, amit a legtöbb helyen esőben is szednek, így a büfés ki se nyit, ha nincs strandidő és végül ő is csak okosba’ tudja kigazdálkodni a bérleti díjat. Őszintén: a legfőbb térségi szereplők gyökeres szemléletváltása nélkül vajon mekkora esély van minőségi váltásra?

 

Még mindig nagyon sok másfélhavi vagy nyári üzlet van, aminek a modellje alapból nem fenntartható. Nézzük meg egy konkrét példán. Egy viszonylag eldugott település strandján is simán milliós helybérletet kérnek, amit harmincpár nap alatt kellene kigazdálkodni, mert csak annyi strandidő van július-augusztusban. Ezek után lesz igazán költői a kérdés: hogyan lehet korrekt árképzés mellett friss terméket, sok helyi alapanyaggal adni? A válasz már kevésbé költői, mert ezek után nyilvánvaló, hogy sehogy.

 

A minőségi vendéglátás-dominó tehát már a bérleti díjakkal és a nyári csúcsra bazírozott üzleti modellel eldől. Pont ezért mondja kezdettől a Balatoni Kör, hogy minimum féléves főszezoni modellt kell felépíteni, minél több egész évben nyitva tartó hellyel, mert úgy már meg lehet tartani egy szakképzett és jó személyzetet. Vagyis nem mennek át télre Ausztriába, ahonnan egyre kevesebben jönnek vissza nyáron. Ám magától mindez sose valósulna meg és pusztán piaci alapon sem válna általánossá, ha nincs központilag is támogatott szerkezetátalakítási program.

 

Mert a Balaton nyáron is elsősorban hétvégi desztináció és ugyan jó hír, hogy egy ideje télen is egyre többen jönnek hétvégén (leginkább szombaton!), de heti másfél nap forgalomra bazírozva egész évben ugyanúgy nem lehet fenntartható üzleti modellt és minőségi vendéglátást kialakítani, mint másfél hónap nyári csúcsra építve.

 

Miért nem fenntartható a Balaton mint nyaralógyarmat üzleti modellje?

 

Régiós szinten a nyári üzletek nagy részét nem helyi vállalkozók bérlik, ráadásul a hasznot is elviszik a Balatonról. Sokmilliárdos kiáramló tétel ez nyaranta. A régió tőkefelhalmozását és a fejlesztő beruházásokat mindez tartósan ellehetetleníti. Erről az alapproblémáról máig senki nem akar beszélni, célzott kutatásokkal feltárni a problémát és netán megoldani. Központi szerkezetátalakító beruházási program pedig ugyebár nincs.

 

A mennyei mannaként emlegetett ominózus „365 milliárd a Balatonnak” minimum egy nagyságrenddel kisebb állami büdzsé a szerkezetátalakításhoz szükségesnél, nem beszélve arról, hogy nagyjából-egészében rutin régiófinanszírozásra fordított keretről van szó. Olyan, mintha egy vendéglős azt mondaná, hogy a szalvéta- és WC-papírvásárlás „stratégiai beruházás”. A műfajokat nem ártana tisztázni néha.

 

Egyedül a Balatoni Kör hívta fel a figyelmet arra, hogy a vendéglátás problémaköre sok mással szorosan összefügg, ezért régiós szinten és komplexen kéne   megoldani. Jó gyakorlatokat is bőven mutattunk, de ennek a vállalkozói körnek az egyesülete egyedül nem oldhatja meg a szezonalitás gazdasági alapproblémáit, ha a társadalomban nem tudatosodik, hogy minden érintettnek ugyanúgy sokat kéne tennie a maga területén, a maga részéről, mint a Balatoni Kör tagjainak.

 

Az önkormányzatoknak, az államnak (vendéglátós képzés reformja, szakmaközi és tárcaközi egyeztető testület kialakítása), de a nyaralóknak, a víkendezőknek is ki kéne venniük a részüket ebből, különösen, akiknek házuk van a Balatonnál. És végül azoknak is, akikről minden turisztikai program rendre megfeledkezett, holott ők lennének a megoldás kulcsa: a Balatonnál élőknek. Bőven lenne dolguk a szemléletváltással.

 

Aranyszabály ugyanis, hogy hosszabb távon sehol sem lehet a vendégigénynél jóval magasabb nívójú helyeket fenntartani. Irreális harmincegynéhány vállalkozótól várni egy olyan régiófejlesztési csapdahelyzet megoldását, mellyel kapcsolatban rengeteg más szereplő még észre se vette, hogy egyáltalán dolga lenne vele. Legkevésbé talán azok vették észre, hogy az ő dolguk lenne, akiken leginkább múlik a megoldás.

 

A hekkadó, avagy Balaton-adó opciója az átállás finanszírozására

 

Amennyiben nincs központi szándék és ahhoz mérhető állami büdzsé, amivel egykor létrehozták a Kádár-kori tömegturizmus egész infrastruktúráját – ami ma korszerűsítésre, teljes átalakításra szorul –, akkor

 

az a megoldás marad csak, hogy azokkal fizettessük meg az átállás költségeit (alsó hangon százmilliárdos nagyságrendű pályázati forrást), akik máig haszonélvezői voltak egy rosszul működő rendszernek. Ez lenne a hekkadó,

 

avagy Balaton-adó, amit teljes egészében a szerkezetátalakításra kellene fordítani, nemcsak a büfé, hanem a szálláskínálat javítására.

 

Mert rendszerváltás a zimmer frei frontján sem volt. Azáltal lenne igazságos az átállás, hogy a retróbüfék és elavult zimmer frei panziók is pályázhatnának a főként általuk finanszírozott forrásokra, ha meg akarnak újulni. Mivel a piac máig nem teremtett olyan kényszert, hogy megújuljanak, a szabályozással kell ugyanezt elérni. Az igénytelenségre kirótt giccsadóval együtt ugyanis már nem érné meg a „retrózás”, és váltanának inkább ők is.

 

A másfélhavi, illetve csak nyári vállalkozásoknak – ideértve a diszkókat és nyári nagyrendezvényeket is – kellene a szezonnyújtó, illetve szezonfüggetlen rendszer kialakítását finanszírozni, főleg azoknak, melyek révén a legtöbb bevétel áramlik ki a régióból, évtizedek óta. Ezeket a forrásokat kéne a régióban tartani a Balaton-adóval. És persze az elosztásuk is régiós szinten dőlne el, nem pedig helyi vagy központi mutyival. Jelenleg ez garantálhatná a legkorrektebben, legjobban működő rendszert.

 

Ha csak a nyaranta kiáramló milliárdok tizedét sikerülne így a balatoni régióban tartani, már az látványos fejlődést hozhatna.

 

Sajnos egyelőre nincs sok jele annak, hogy az üzenet eljutna oda, akiknek leginkább szól. Jelenleg pont azok foglalkoznak különféle civil fórumokon legintenzívebben a kérdésekkel, akik amúgy a legtöbbet tesznek a váltásért. Azok még csak nem is olvassák – talán még a gyengécske, lejárt mirelitből  újra felmelegített botránycikkeket sem –, akiknek leginkább el kéne gondolkozniuk, és leginkább változtatniuk kellene eddigi hozzáállásukon.

 

A vendéglátás fő problémája a megfelelő társadalmi háttér hiánya

 

Ünnepeljük a sztárséfeket, a Michelin-csillagos éttermeket, melyeket jobbára külföldi vendégek tartanak el. Ezek a sikerek ugyan nagyon pozitívak, de nem szabad, hogy elkendőzzék szemünket és miattuk ne lássuk közben, hogy maga az egész ágazat miért van mégis mély válságban. Mert kettészakadt a társadalom: van egy olyan réteg, amelyik igényli a trendi, újhullámos helyeket és az európai minőségi sztenderdeket, ám közben a lakosság zöme megrekedt a kádári konyhánál és igényszintnél. Holott ők vannak sokkal többen, nekik kéne eltartani a vendéglátóhelyek döntő többségét!

 

És nem is az európai fizetések hiányoznak – amire mindig ujjal mutogat mindenki ilyenkor, mert a legszűkebb keresztmetszet Magyarországon nem a pénzkeret –, hanem a vendégigény rendkívül alacsony általános szintje. Hogy cipőtalppá süttetik a kacsamellet és a legjobb minőségű hamburgerhúst is. Képesek simán visszaküldeni a jót, majd kikövetelni a rosszat. Mintha alanyi jogon járna az igénytelenség. A bunkokráciára oly jellemző öntudattal szinte kikérik maguknak, ha valahol valakik netán véletlenül európainak és polgárnak nézték őket. Még a mennyiségi gasztronómiára kihegyezett „torkos csütörtökkel” se sikerült tartósan tömegeket az éttermekbe csalogatni. Féláron se. Ekkora társadalmi szakadékon nem lehet csak úgy átugrani.

 

Konklúzió gyanánt

 

Ha a balatoni vendéglátást stílszerűen hajóhoz hasonlítjuk, akkor a vízvonal feletti („újhullámos”) része épnek, sőt szépnek mondható, csupán a vízvonal alatti részen vannak lyukak. Nem kicsik. És ez mintha legkevésbé a kormányállásban mulató kompániát érdekelné. Vigasztalásképp: ez az egész honi vendéglátásra ugyanúgy igaz! Csak arról ugye nem nagyon szól a pesti sajtófáma. Hogy miért zárnak be sokszor a legjobb kisvendéglők is, akár frekventált belvárosi részeken is, akár a dübörgő romkocsmák és trendi újhullámos helyek tőszomszédságában – vagy esetleg mennyire verik át a kedves vendégeket akár a legforgalmasabb pesti helyeken is. 

 

Tegyük már fel picit a kérdést: mégis hogy lehet, hogy míg Európában mindenhol ez az alap, csak nálunk nincsenek normális kisvendéglők? Ugyanazért, amiért a magyar gazdaság nem a kis és középvállalatokra, hanem a multik dominanciájára épül. A vendéglátós mulatónegyedek több tucatnyi helye is néhány kézben van ugyebár.

 

Társadalmilag még brutálisabb tükröt tart nekünk ez a képlet. A kisvendéglőket mindenhol a helyi lakosság, az istenadta nép tartja el: a középosztály alsó szegmense, vagyis a lakosság zöme. Ha pedig ilyen helyek nincsenek, annak oka leginkább az lehet, hogy a társadalomnak ezen része gazdaságilag, illetve kulturálisan lecsúszott, mély válságba került. Máról holnapra, illetve totál igénytelenül él. Akkor is, ha van pénze… párizsira. A polgárosodás helyett egyfajta lumpenpolgári modell terjedt el, a polgári rend helyét a lumpenpolgárság foglalja el

 

Tízezreket szórnak nyerőgépekbe, mindenféle idióta kütyükre, de arra már sajnálják a pénzt, hogy ne nagyipari szemetet egyenek. Ami a multinál a legolcsóbb, azt eszik, azt isszák. Ebben ma Magyarországon minimum 5-6 millió ember magára ismerhet. Ők nem tartják ma el a kisvendéglőket. És ami még szomorúbb szociálisan: a Kádár-korban még eltartották.

 

Nem mindenben köszön tehát ma vissza a Kádár-korszak, amikor még élőzene szólt rengeteg vendéglátóhelyen. Ja, és központi forrásokból, nagyságrendekkel nagyobb állami forrásokkal viszonylag tudatosan, a kor modern építészeti sztenderdjeit követő módon fejlesztették a balatoni turizmust. Kádárék. Távol álljon tőlem bármilyen Kádár-nosztalgia, de ma is nagyjából ez lenne a feladat, csak ma egészen mást jelent már a korszerűsítés. Pont azon a kádári retrón kéne végre túllépni, ami az ötven éve elmaradó szerkezetátalakítás miatt máig irányadó maradt a Balatonnál. Egyszerűen azért, mert érdemben azóta nem volt ezen a téren sem rendszerváltás. Pardon: szerkezetváltás.

 

Mégis, mi a politika és mi nem az

 

Talán feltűnt, hogy egy szóval sem orbánoztam vagy mészároslölőztem, nem beszéltem pártpolitikáról, sőt, még a kormányzati jelző használatát is kerültem, mert mindezek félrevisznek minket. A valódi feladat a normalitás visszaszerzése lenne. A polgári normáknak kéne érvényt szerezni – kizárólag konkrét és valós ügyekben. A közigazgatás, adminisztráció problémáiról, a szakmai kérdések, a helyi és régiós feladatok megoldatlanságáról, közpénzek felhasználásának hatékonyságáról kéne végre beszélni a sok pártpolitikai süketelés meg propagandisztikus migránsozás helyett.

 

Mert ugye azok a fránya régi görögök, akik a demokráciát is kitalálták, kimondottan ezt (a polisz, a közvetlen környezetünk ügyeivel való foglalkozást) nevezték politikának, nem pedig azt az urizáló proli huncutságot, amit a mai közéletben és a sajtóban politika névvel ruháznak fel.

 

A sors keserű iróniája, hogy kábé csak pont azt nem tartjuk ma politikának (és nem is foglalkozik vele érdemben már szinte senki), ami valójában az lenne – közvetlen környezetünk konkrét közügyeit emiatt is hanyagoljuk el. Ehelyett olyasvalamit tartunk politikának, ami sosem volt méltó erre a névre. Még arra se, hogy akár csak egy percig is foglalkozzunk vele.

 

A szerző a Balatoni Kör alapítója és tiszteletbeli tagja, de itt kimondottan saját álláspontját fejtette ki és nem az egyesület hivatalos álláspontját.

 

FOTÓ: Bakó Bea / Azonnali

 

Hírszolgáltatás

Ez aztán a pusztába kiáltott szó: beleszántották a domboldalba, hogy mit kívánnak a román kormánypártnak.

Szél Bernadett büntetése tette be a kiskaput a pártnál, szakítanak az LMP-vel: az önkormányzati és az EP-választáson is külön indulnak. A frakcióban azért bent maradnak.

Az élet meg minden podcast negyedik adásának vendége volt Belényi Dániel, aki beutazta a világot, és ebben még a death metál is segített neki.

Gumiszabállyal védené a képviselők magánéletét a Fidesz. Kérdés, mi számít szerintük zaklatásnak.

Az ezüstérmes válogatott többek között a fasiszta Thompsont kérte fel, hogy énekével köszöntse őket Zágrábban.

A hét kérdése

Lassan elfogynak a felelősségre vonható LMP-s politikusok. Merre keressen új alanyokat a párt etikai bizottsága? Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Fesztivál, szabadegyetem, tábor: július 16-tól 22-ig a Gombaszögi-völgyben.

Július 20-án, vendég a Csaknekedkislány.

A legendás rockzenekar július 24-én lép fel a Budapest Arénában.

Július 25. és 28. között ismét a fémzene lesz főszerepben Székesfehérváron.

Kibékülés-történetek a pannonhalmi apátság múltjából. Ősz végéig a főmonostorban.

Ezt is szerettétek

Az Azonnali megkérdezte a budapesti utca emberét.

Milyen ígéret alapján választott polgármestert Józsefváros?

A déli szomszédnál épp megy az orbánista államfő és az EU-párti miniszterelnök küzdelme!

comments powered by Disqus
Twitter megosztás Google+ megosztás