Nem értek a focihoz, de

Itt vannak az albán sast mutogató koszovói albán (svájci) focisták, meg az Erdoğannal pózoló török (német) kollégáik. Na, ők meg a politikához nem értenek.

Németország focivébétől való elbúcsúzása napjára a Német Labdarúgó Szövetség (DFB) elnökével időzített mesterien egy interjút szerdán a Frankfurter Allgemeine Zeitung. Azt biztosan sikerült vele elérni, hogy a török választás előtt az Erdoğannal és a neki ajándékozott mezzel pózoló két török származású német válogatott focista, Özil és Gündoğan megint alaposan felbosszantson jó pár embert. Pontosabban nem is ők, hanem az, ahogy ezt a cirkuszt kezelik.

Főleg, hogy időközben lezajlott Törökországban a választás: Erdoğan teljhatalmú úr lett, még ha azt nem is tudhatjuk, mennyi szavazatot köszönhetett Özil és Gündogan kampányközreműködésének. És főleg, hogy időközben két koszovói albán – mesterségük címere: svájci válogatott focisták – egy albán sast imitáló gesztussal húzta fel a szerb szurkolókat és közvéleményt. A két sztorinak van némi közös, de még több eltérő vonása, aminek amúgy nem sok köze van a labdarúgáshoz. Ezért is merészelem kicsit kifejteni őket, még ha nem is értek a focihoz.

Kezdjük a közös pontoknál: mindkét történet főhősei migrációs hátterű nyugat-európai sportolók, akik tettek egy politikailag kényes gesztust.

Bele is szólnak: például többezer eurós bírsággal egy gól utáni mutogatásért.

Nagy szerencséje a török (német) Özilnek és Gündoğannak, hogy nem a focipályán pózoltak Erdoğannal a választási kampányban, mert ilyen logika alapján a gatyájuk is rá kellett volna, hogy menjen az akcióra.

A jól integrálódott focista nem fotózkodik autokratákkal, vagy nem fotózkodik politikusokkal?

Az integráció nem asszimilációt jelent, a válogatott játékosuknak nem kell sem vallásukat, sem családi gyökereiket megtagadniuk, doboghat két szív a mellkasukban – fejtegette a FAZ-nak Reinhard Grindel DFB-elnök, amiben egyébként igaza is van.

A következő kérdésnél arra jutott: az, hogy a németországi törökök 65 százaléka Erdoğanra szavazott, azt mutatja, hogy vannak olyan vélemények is, amelyek különböznek a DFB által megkövetelt értékalaptól. Vagyis: még többet kell beszélnünk a fociban is az értékeinkről és azok jelentőségéről – összegezte Grindel a bullshitet, ami legalább azt elárulta, hogy mekkora tévedésben is van ő a probléma gyökerét illetően.

A megközelítése szerint ugyanis az a baj, hogy német válogatott focisták egy autoriter rezsimet építő, nyugaton nem túl szalonképes féldiktátorral fotózkodnak – akit elnöküknek tekintenek, és aki a hivatalos hazájuk szerinti kancellárjuk számára ahhoz elég szalonképes volt, hogy „megvásárolja” tőle a Törökországon át érkező migráció megrekesztését. De nem is ez a lényeg.

Hanem az, hogy ez a fajta fölényes értékalapú kioktatás – nem elég „liberális”, toleráns – mennyire célt tévesztett. Az interjúban ugyanis összehasonlításképp az vetődik fel a FAZ újságírója részéről, hogy mi lett volna, ha a focisták a populista jobboldali AfD egyik vezető politikusával pózoltak volna? Mondjuk Grindel ezt sem válaszolja meg, de amúgy ez a lehető legbénább hasonlat, amit az ügyre találni lehet.

A kérdés inkább az, hogy mi lett volna, ha egy példásan toleráns és progresszív török politikussal pózolnak Özilék a kampányban, aki kellően megtestesíti a „tisztelet, tolerancia és fairplay” focietikai szentháromságát? A fel nem tett kérdésre az a válasz, hogy nem, az sem lett volna rendben.

Egy válogatott focistának ugyanis nem az a dolga, hogy pártpolitikai kampányok reklámarcaként viselkedjen. Ettől persze ugyan élhet a véleménynyilvánítás jogával, ha nem bírja magában tartani, hogy mennyire szereti ezt vagy azt a politikust: csak akkor meg ne csodálkozzon, ha más meg az emiatti rosszallását nem bírja magában tartani.

Se ott ne reklámozzon politikust, ahonnan a pénzét kapja, se más országban. Ha egy elképzelt párhuzamos valóságban Özil az illiberális Erdogan helyett a kellően toleráns és progresszív német zöldeket vezető, szintén török Cem Özdemirnek ajándékozott volna mezt nyilvános fotózkodás keretében a kampányidőszakban, az is nagyon gáz lett volna.

Függetlenül attól, hogy Cem Özdemirre nem szavaz a németországi törökök 65 százaléka, csak Erdoğanra. (Ők egyébként igazán megfontolhatnák elnök uruk boldog és biztonságos diktatúrájába való hazatérést, de ez más téma.) Az már csak slusszpoén, hogy Erdoğan mellett úgy kampányoltak a focisták, hogy a hazafias érzelmeik arra már nem terjednek ki, hogy a török csapatban játsszanak. Gündoğan ezt amúgy sem tehetné meg egyik napról a másikra, mert török állampolgársága nincs is, csak német: de azért az „én elnökömnek tisztelettel” felirattal dedikálta a mezt Erdoğannak.

Politikai kampányolás: nix büntetés, provokatív gólöröm: tízezer frank

Özil és Gündoğan tehát teljesen megérdemelten kapott füttykoncertet a német szurkolóktól és felháborodott osztást a sajtótól. És ennyivel, meg egy kis elbeszélgetéssel amúgy meg is úszták, a DFB valahogy nem vett észre tudatos politikai jelzést az ügyben. Pénzbírság nincs, tovább játszhattak, átélhették az élményt, hogy kiesnek Dél-Korea ellen.

A nyílt politikai kampányolást is megengedő német hozzáálláshoz képest különösen durva a FIFA szigorú politikamentességi krédója: a gólörömükben albán sast mutogató három svájci (kettejük eredetileg koszovói albán) focista tíz-tíz, illetve ötezer frankos pénzbüntetést kapott, arra hivatkozva, hogy a politikai szimbólumok tilosak a meccseken. 

A FIFA ezekre a dolgokra egyébként viszonylag következetesen (és túlzottan) háklis: pár éve abból volt botrány, hogy megtiltották az angol csapatnak az első világháborús áldozatokra való megemlékezést szimbolizáló stilizált pipacs viselését.

A svájci-koszovói albánok büntetése persze annyiban érthető, hogy mindezt provokatív jelleggel a Szerbia elleni meccsen cselekedték, de azt is hozzá kell tenni, hogy a meccs után felindultan nyilatkozó szerb edző is kapott egy szép pénzbírságot a nyakába – a FIFA-nál sajnos nem a véleménynyilvánítás szabadsága, hanem a tolerancia és a tisztelet a szent, de ezt a focisták és az edzők is előre tudták.

amiben megvan erre a potenciál. Főleg, hogy Erdoğant nem szívesen látják kampánycélokra Németországban, így a focisták útján új módszert találhatott, amivel megszólíthatja a Németországban élő törököket.

A (koszovói albán) svájci focisták büntetésének a kifizetésére már crowdfunding kampány indult, és két nap alatt összegyűlt az összeg a neten. Özilnek és Gündoğannak az egyirányú, Ankarába szóló repülőjegyre vajon mikor indul gyűjtés?