+++ Eltűntünk a facebookon? Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy mindig tudj arról, amiről írunk! +++
Szerző: Bajusz Orsolya & Feró Dalma
2018. június 21. csütörtök, 15:55
Felsőbbrendűsködés, mocskolódás, online lincselések, színpadias felháborodás: erre képes a közügyek terén a civil szférát is átható progresszivista hozzáállás, miközben a tudás és a víziók teljesen hiányoznak. A progresszivisták a tőlük független kezdeményezéseket becsatornázzák, aki pedig nem áll be a sorba, azt kicsinálják: itthon és külföldön is.

„A stílus maga az ember” (belvárosi közmondás)

 

„Azt mondják magukról, hogy baloldaliak, pedig én vagyok a szociálisan érzékeny” (névtelen aktivista)

 

A #metoo-kampány remek példája annak, hogy egy fontos és súlyos probléma – nevezetesen az intézményi szexuális visszaélések – az interneten sápítozó és kéztördelő, önjelölt népfelemelők martalékává válik. Többek közt a magyar kulturális közeg is tele van szexuális visszaélésekkel. Ezek az ügyek egyben korrupciós ügyek, hiszen privát erőforrásként, például budoárként működtetnek komplett tanszékeket. 

 

Milyen változást hozott a szexuális zaklatásokra irányuló figyelem? A diákjaival sorozatos „szerelmi” viszonyokat folytató egyik tanár például most olyan mentor lett, akihez a szexuális visszaélés áldozatai fordulhatnak. Itt volt az alkalom, hogy intézményes szintű ügyek legyenek feltárva,

 

ehhez képest a szexuális visszaélések témája többnyire személyes szinten maradt, és időnként politikai lejáratás célját szolgálta ahelyett, hogy az került volna a középpontba, hogy a szakmával való visszaélés az egész szakmának árt,

 

és akadályokat gördít az elé, hogy a nők autonóm alkotókként tevékenykedjenek. A szexuális zaklatásról való közbeszéd félresiklása nem a témából és nem a nemek közti egyenlőség eszméjéből fakad, hanem jóval korábban kialakult dinamikákból. Rengeteg dologtól függ, hogy milyen hatalmi viszonyok alakulnak ki és maradnak fenn egy szakmában: mi ezek közül azzal szeretnénk foglalkozni, hogy a nyilvánosságban a hatalmi kérdéseket hogyan állítják be morális kérdésnek, és milyen szereplők milyen módszerekkel térítik el az intézményi kritikát.

 

Mi vagyunk a civilizáció!

 

Közel sem csak a szexuális zaklatás vagy a nőjogok területén figyelhetőek meg ezek a folyamatok. A partikuláris érdekcsoportok sérelmeit, mint az egész emberiség és az univerzális jó elleni támadást bemutatni a kultúrharcos logika eszköze. Éber Márk így foglalja össze a 2010 utáni ellenzéki politizálás lényegét:

 

A 2010 utáni Magyarországon a Nemzeti Együttműködés Rendszerével szembeni tiltakozások döntő többségét a globális középosztály Magyarországra eső szeleteinek meggyengített-kiszorított liberális frakciója szervezte saját sérelmeinek kifejezésére. (...) E tiltakozások során a középosztály önmagukat baloldalisággal ámító liberális frakciói sérelmeiket a demokrácia, a jogállam, a szabadság, a progresszió és a racionalitás megtámadtatásaként értelmezik. A NER által létrehozott érdeksérelmekből csak a sajátjaikat, a jéghegy hatalmas testéből csak annak csúcsát látják – s tévesztik össze annak egészével.

 

Talán vannak, akiknek furcsának tűnhet egy kalap alá venni az SZDSZ-es értelmiség maradékát, a kulturális közegeket (a színházat, filmet, képzőművészetet) és a napjainkban tevékeny #batorcivil #szadsagharcos közeget, de

 

közös bennük, hogy a liberális progresszió gondolatán alapszanak, az „önjelölt felzárkóztató élcsapat” hosszú magyar történeti hagyományába illeszkednek.

 

A progresszió gondolatához való dörgölőzést a közbeszédben gyakran liberalizmusnak nevezik, holott annak igen kevés köze van a liberális politikafilozófiához. Ezért mi inkább progresszivistákról, szóvivőkről, adott esetben aktivistákról beszélünk, akiket wannabe elitnek vagy transzelitnek (magát elitnek tartó nem elit) nevezünk.

 

Számos különböző intézményrendszer közül az egyik, amelyben a progresszivisták tevékenykednek, a civil szervezeti szektor. A magyar nyelvben a civil szó túl sok dolgot jelöl: a nyugdíjas faültető egylettől kezdve a tűcsere programon át az olyan nemzetközi civil szervezetek (INGO-k) is civilnek számítanak, mint az Amnesty International.

 

Eredetileg az úgynevezett nem kormányzati szervek (NGO-k) tevékenysége az állam felügyelete vagy az állam feladatainak ellátása lett volna, viszont mostanra az elszabadult, helyi kezdeményezéseket magába olvasztó „civil” szféra igen jelentős része a társadalmat próbálja felügyelni és kontrollálni, lásd például egyebek mellett a Soros Alapítvány #jóemberverseny kampányát. Kinek a nevében működnek ezek a civil szervezetek és kik számoltathatják el őket? Hivatkoznak ők többek közt a magyar társadalomra,

 

de az elszámoltathatóság leginkább a finanszírozással függ össze, aminek túlnyomó része a nyilvánosságot tematizáló szervezetek esetében pár nagy donortól érkezik.

 

A Soros Alapítvány például nyíltan kimondja, hogy a kultúrafinanszírozás eszköze annak, hogy a gazdasági centrum tőkéje érdekeinek megfelelően formálják a társadalmat, amelyhez szükségesek a stabil intézmények és a nyugati mintáknak megfelelő kulturális közeg. Eközben a civilség legláthatóbb önreprezentációja szerint ezek a széplelkek csupa szívjóságból képviselik az univerzális és transzcendens jót, illetve a politikailag semleges szakmaiságot – elfedve azokat a konkrét érdekeket, amiket képviselnek. Retorikájuk szerint politikamentes tevékenységet folytatnak, avagy tevékenységük politikuma abban áll, hogy a politikán és a hatalmon kívüliként állnak ellen a politika illetve hatalom gonoszságának.

 

Nem csak a kormány „civilek” elleni támadása, hanem a rá adott közös reakció is elfedi a civil szektor nem egységes voltát. A „civilek” válaszkampányaiban a „sokféleség” nem jelent érdekkülönbséget, mintha mindannyian az érdekmentes közjót képviselnék. Ez nem a vidéki tűzoltóegyletek és kismamaklubok, hanem a progressziót zászlajára tűző (egységesnek úgyszintén nem mondható) szervezetek érdeke.

 

A kormányzati támadás és az erre adott válasz a civil szektor tágabb geopolitikai beágyazottságának a vizsgálatát és baloldali kritikáját lehetetleníti el, hiszen a jó vs. rossz teljesen hamis szembeállításaként tematizál egy gazdasági-politikai küzdelmet.

 

Mi nem a civil szervezetek különbözőségeivel, hanem azzal a progresszivista politikával foglalkozunk, amely a tágabb gazdasági-politikai struktúrák következtében többek közt az NGO-szektor egy részében jelenik meg egyéb, szimbolikus dolgokkal foglalkozó intézmények és terek mellett, mint például a kultúra és a sajtó.

 

A vámpírkastély és az elnyomottság vérbankja

 

A szóvivőség logikájához tartozik, hogy a progresszivisták a tőlük független kezdeményezéseket becsatornázzák, átkeretezik azon a címen, hogy segítenek és felajánlják az erőforrásaikat. Színpadot ácsolnak maguknak és ripacskodnak rajta (szó szerint), és ezzel együgyű moralitásdrámák sorozatává züllesztik, a kultúrharcos hisztérián keresztül ellehetetlenítik a művészeti közegeket.

 

Ugyanezek a mechanizmusok működnek a politikában is, ahogy például a tanárok mozgalmára vagy az internetadós elégedetlenségre is rátelepedtek – utóbbira több, egymással is konkuráló politikai középvállalkozó.

 

Ha új szereplők lépnek be a nyilvánosságba, az mozgatni fogja a mezőt, kevésbé lehet a mező képviseletében koalíciókat kötni. Ezért a mező szereplői ilyenkor vagy a saját hálózataikba igyekeznek beépíteni őket, vagy ha ez nem megy – mert az új szereplők nem az ő érdekeiknek megfelelő praxist folytatnak – akkor egész egyszerűen megpróbálják őket eltaposni.

 

Előbbire példa Sándor Mária, aki ápolónőként az ápolónők érdekeit képviselve több öngyilkossági kísérletig jutott, miközben Schilling Árpád darabot rendezett róla, amiben a saját felesége meztelenkedett. Utóbbira még keményebb, külföldi példa Mark Fisher baloldali brit kultúrakutató, aki Kilépés a vámpírkastélyból c. 2013-as cikkében a magát baloldalinak nevező kultúrharcos aktivizmus moralizáló, lekezelő, megbélyegző, fegyelmező jellegét fedte fel:

 

A vámpírkastély a fiatal diákok energiájából, szorongásaiból és aggodalmaiból táplálkozik, de mindenekfölött abból él, hogy egyes partikuláris csoportok szenvedését – minél marginálisabb, annál jobb – akadémiai tőkévé alakítja. A vámpírkastély legdicsőségesebb tagjai azok, akik felismerik a szenvedés új piacát – aki talál egy csoportot, amelyik elnyomottabb és alávetettebb a korábban felismert kizsákmányoltaknál, az nagyon gyorsan lépked majd felfelé a ranglétrán.

 

Ez az aktivizmus Fisher szavaival „arra specializálódik, hogy az emberek rosszul érezzék magukat, és nem elégszik meg addig, míg bűntudattal és önutálattal fejet nem hajtanak”. Ha valaki mégsem hajt fejet, a progresszivista aktivisták rögtönítélő hadbíróságként mindig készen állnak a karaktergyilkosságra. Cikke nyomán Fishert ez a közeg épp azokkal a módszerekkel igyekezett kicsinálni, amelyeket cikkében leírt, ezeknek a támadásoknak pedig jelentős szerepük volt 2017-es öngyilkosságában.

 

Fisher épp hogy csak meghalt, és a sírján egy olyan nő táncolt, aki egyszer arról blogolt, hogy a kenyérsütéshez hüvelygombát használni élesztőként miért feminista tett – írta a Fisher halálán örömködő kultúrharcos „baloldal” reakciói kapcsán Angela Nagle. Nagle most ugyanazt a bullyingot kapja, amit Fisher kapott. Van, akit használnak és/vagy kicsinálnak, és vannak, akik inkább a jobboldalhoz menekülnek.

 

Rejtély, miért szavaznak egyre többen a jobboldalra (Internetes mém)

 

Semmi egyedi nincs a progresszivisták nagy „felháborodásaiban”. Ezek kész kulturális szkriptek: a felsőbbrendűsködés, a mocskolódás, az online lincselések, a színpadias felháborodás egy kaptafára megy. Mark Fisher így ír egy munkásosztályból jött komikussal, Russel Branddel szembeni sznob és leereszkedő attitűdökről egy szimptomatikus közösségimédia-poszt példáján keresztül:

 

A szöveg stílusa szörnyűségesen fölényes, mintha egy iskolai tanár javítaná egy gyerek munkáját, vagy mintha egy pszichiáter mérné fel a beteget. Brand »nyilvánvalóan rendkívül instabil […] egyetlen rossz kapcsolat vagy karrierprobléma, és összeomlik, karnyújtásnyira van a drogfüggőséghez való visszatéréstől vagy valami még rosszabbtól«. Noha a szerző azt állítja, hogy »meglehetősen kedveli« Brandet, az fel sem merül benne, hogy Brand instabilitásának oka talán éppen az ilyen lekezelően oltalmazó, hamisan felsőbbrendű »értékelés« a »baloldali« polgároktól.

 

Ez a szöveg származhatna a magyar közegből is – rengeteg ilyen vagy ennél sokkal durvább születik nap mint nap itthon is.

 

Ez a harcmodor nem véletlen, nem baleset, hanem ennek a progresszivista közegnek az egyetlen lehetősége. Eszköz, amelyet nem feltétlenül tudatosan használnak. Az ún. liberális konszenzus ugyanis egyértelműen megbukott.

 

Közel 30 évvel a rendszerváltás, három csúfosan elvesztett választás után a „fejlett nyugat” utolérését sürgetni csak morális szerepek leosztásával lehet. Mint ahogy a marginalitásban élő embereknek csak a becsülete van, a vámpírkastélyban csak a státusz, csak a pozíciók vannak. Ami teljesen hiányzik ebből a közegből, az a tudás és a víziók. A moralizálás, személyeskedés, a jellemzően a második mondatban előkerülő nácizás azok harcmodora, akik valódi teljesítményt nem tudnak felmutatni. Örömöt, lelkesedést nem tudnak adni, marad az érzelmi zsarolás és diskurzív stratégiái.

 

Kapuőrök az internet korának nyilvánosságában

 

Egy itt meg nem nevezett közszereplő beszámolt nekünk arról, hogy hogyan lehet teljesítmény nélkül érvényesülni. Egyrészt az esetek túlnyomó többségében azért nincs szó szűken vett nepotizmusról, mert nincs rá szükség: a polgári habitus és a társadalmi-bizalmi tőke, amit az ember neveltetése és szülei adnak, lényegében minden további beavatkozás nélkül garantálja, hogy ezerszer jobb esélyekkel jusson nyilvánosságközelbe, mint mások.

 

Ebbe belejátszik az is, hogy az idősebb generáció boldog, ha a haverjai gyerekeit tolhatja és hogy ez a kör innen-onnan gyerekkora óta ismeri egymást, miközben a sajtómunkások zéróközeli minőségérzékkel teszik a dolgukat. Szerinte ebben az országban a hozzá hasonló szociális környezetből kikerülve az ember tényleg nagyjából bármit beszélhet, senki nem fogja „leleplezni” – ő például csak saját maga kontrollálhatja magát, saját maga szabhat határt a nyilvánosságban való részvételének.

 

A magát kevésbé kontrolláló progresszivista közeg saját disztingváltságát szeretné elbeszélni, minden nyelvi elem kellék ehhez. Attól képzelik magukat valakinek, ha elkezdhetik a hatóságot játszani, ha azt képzelhetik, valaki felett hatalmuk van. Az áldozatiságért viszont egyenesen tapossák egymást. Eközben az éppen aktuális elnyomáslista első helyezettjei előtt, különösen ha azok a „fejlett nyugatról” érkeztek, mézesmázoskodva alázatoskodnak, ahogy az Amnesty International kampánykoordinátora és a lelkes közönség a transzpropagandista Sophie Labelle-et remegve, áhítattól elfúló hangon kérdezgette a „művész” februári kiállításmegnyitóján.

 

A progresszió állítólagos előmozdítóiként magukat is piedesztálra emelik, őket kritizálni nem, csak „gyűlölni” lehet, ami nyilvánvalóan a „gyűlölködők” morális deficitjéből fakad, nem lehet bennük, illetve a politikájukban a hiba.

 

Az egyenesség teljes hiánya, a passzív-agresszív, kéztördelve mocskolódás vagy lebénít, vagy agresszívvá tesz, vagy elkezd ráragadni az emberre, például így: mi is sokáig tépelődtünk megírjuk-e ezt a szöveget, mert nehezünkre esett eldönteni milyen hasonlatokkal éljünk a transzelit tevékenységével kapcsolatban. Mint ahogy a kopók követik a vérszagot, mint ahogy a keselyűk várják egy állat megdöglését, vagy mint ahogy a vámpírok vissza-visszajárnak az áldozatuk vérét szívni? A vérszagra mozdul ez a közeg, de mint a zombik, az áldozataik agyát is kiszívják. Leesik a sápítozó polgárasszonykákról, mézesmázoskodó jó emberekről a maszk, és ott a lincselő csőcselék.

 

Azzal, hogy minden progresszívnek vélt ügyre rátelepszenek, releváns ügyeket is instrumentalizálnak.

 

Pajzsként viszik maguk előtt a menekülteket, hajléktalanokat, bántalmazott nőket, és hiteltelenítik az érdekképviseletüket a magamutogatásukkal.

 

Ehhez rengeteg lelkes, de naiv ember ingyenmunkáját is felhasználják. Közülük sokan közösséget keresnek, és közben olyan politikai küzdelmekhez lesznek felhasználva, amiket nem kerestek soha. Olyan ez, mint az MLM: a piramis felsőbb részén lévők mint a kesztyűbáb, belebújnak a náluk lejjebb lévők seggébe, és velük ragadnak meg dolgokat. Nem véletlen, hogy vannak olyan aktivista közösségek, ahol pár év alatt több haláleset történt. Ennek a piramisnak a csúcsa az égbe veszik – a transznacionális aktorokig.

 

A párbeszéd ezzel a közeggel hazugság, mert annak lényegi és szükségszerű velejárója az áthiszterizált nyilvánosság. Ahogy Chantal Mouffe írja posztpolitika kapcsán: valójában az értelmeződik politikaként, ami a neoliberális morális konszenzuson kívülre kerül. Közben ha kivesszük az ügyeiket a morális keretből, akkor maradnak vagy a nyilvánvaló dolgok, amelyekre alapozva legitimációt gyártanak maguknak, vagy a társadalmi kérdések egyénre hárítása. Gyakran pont ugyanazt az ügyet karolják fel, mint a kormány, csak emberi jogi nyelv mögé rejtve – lásd például a TASZ nemrégiben rendezett szülesztős konferenciáját.

 

A civilizált ember terhe  saját maga szerint

 

Nézzük meg, hogy a progresszivisták mivel igazolják „civilizáló” tevékenységüket. Jellemző, hogy nagy felháborodást keltő eseteket lovagolnak meg, és abból kiindulva összemosnak rendkívül különböző súlyú és típusú ügyeket. Ki mondja például, hogy le lehet bárkit önteni lúggal? Ki az, akivel le kell ülni ezt megvitatni, kit fog meggyőzni a prédikálás? Majd pont a facebookos önjelölt népnevelőkkel fog foglalkozni az, aki leönti a szeretőjét lúggal, vagy az a szarban-húgyban fekvő hajléktalan bácsi, aki nők után ordítja, hogy szopjál le, vagy megint más, aki a villamoson dörgölőzik?

 

A szexuális visszaéléseket is csak azon primitív világkép szerint tudják értelmezni, mintha azok pusztán az egyének civilizációs illetve morális „szintjétől” függnének, nem pedig egy hatalmi viszonyrendszer újratermelésének eszközei lennének.

 

Az önnön felsőbbrendűségükbe vetett hittel átitatott mágikus gondolkodásuk a szómágiára is kiterjed: ha a moralitás felkent papjaiként kinyilatkoztatják valakiről, hogy „jó ember”, „bántalmazó”, „gyűlölködő” vagy hogy „mi vagyunk a többség”, akkor ez a megfellebezhetetlen igazság szintjére emelkedik – minden el van intézve.

 

A végtelen felsőbbrendűség mögött csak ők nem veszik észre, hogy a rendszerváltás egyetlen ígérete sem valósult meg, nemhogy nem lett itt fejlettnyugat, kiderült, hogy a „fejlettnyugat” csak egy ábránd volt. Minimálisra csökkent a társadalmi támogatottságuk, de le akarják nyomni a torkunkon, hogy egy férfi nővé tud változni és vallásos tisztelettel kell övezni az ún. női péniszét.

 

Ha rá tudnának venni, hogy eljátsszuk, hogy nem érzékeljük a valóságot, úgy tűnne, van hatalmuk felettünk.

 

Közben kit érdekel, hogy egy idegen kivel szexel, vagy milyen ruhában van? Leginkább identitáriusokat: nácikat és progresszivistákat. De el kell játszani, hogy az átlag magyar pont ilyen személyes választások, fogyasztói döntések miatt fog „gyűlölködni”. Közben itt a valódi tét a társadalom, és vele az egyének idomítása, például a szabad választás és az identitás dekontextualizálása és fétisizálása.

 

Nézzünk meg közelebbről két mostanában előtérbe került ügyet. A „szexmunka” már önmagában a progresszivista újbeszél csodálatos kifejezése a kizsigerelésre, önerőszakra. Mindenki tudja, hogy a prostitúció életveszélyes. Viszont az egyre instabilabbá váló tőke keresi az új erőforrásokat: 2017 nyarán az egész országot teleplakátolták azzal, hogy prostituáld magad, ha kevés a tandíj, vagy ha nem szereted a tömegközlekedést. A valóságtól való elszakadás legextrémebb példája kétségkívül a transznemű aktivizmus egy egész újbeszél szótárral a ciszneműtől a Tumblr többszáz elemet számláló genderidentitás-gyűjteményéig.

 

Eközben mindenki tudja, hogy a gyereket nem a gólya hozza, az ember ivarszerveinek van jelentősége, ezt nevezzük nemnek. Senki ne higgye, hogy a genderidentitásosdi pusztán távoli országok passziója: régi ismerősünk egy úriember, aki a leszbikusok bugyiját jelképező pamutplafont ún. női pénisszel kívánja áttörni itt, Magyarországon. Ezzel azt állítja, hogy diszkrimináció, ha egy leszbikus vele, pénisszel rendelkező emberrel nem akar szexelni, hiszen ő nőnek érzi magát és ezt mindenkinek kötelessége elismerni, többek közt a randizási preferenciáival is. (A pamutplafont az üvegplafon mintájára találták ki a fejlett nyugaton.)

 

Költői kérdés: a progresszivisták, akik az inceleken („önkéntelen cölibátusban élők”, akik „szexuális jogokat” követelnek maguknak) és a szexualitás újraelosztásának gondolatán őrjöngenek, miért gondolják, hogy szóról szóra ugyanez a követelés a szubjektív belső érzéseikkel házaló transzneműektől még haladó dolog is? Nem véletlen, hogy pár éve még senki sem hallott olyan fikciókról, mint a ciszneműség és a szexmunka,

 

ezek ugyanis felülről, rengeteg pénzből importált politikai eszközök, amelyekkel különböző problémákkal küzdő embereket instrumentalizálnak és egyben felbujtanak jócselekedetnek álcázott politikai akciókra.
 

Tudás és kultúra helyett állami beavatkozás

 

A liberális konszenzus ember- és társadalomképének újratermelésével az aktivista közeg a tudástranszfer hatékony gátja. Az ún. társadalmi csoportokat az őket létrehozó társadalmi folyamatokról leválasztva kezelik, mintha adottan léteznének, aztán önjelölten képviselik ezeket bele a vakvilágba. Nagyon primitív társadalomkép, hogy egyszerű matematikai formulákkal le lehet írni társadalmi viszonyokat, csak adottan létező csoportok nevét és jelzőit kell megtanulni és sakkozni velük, nagy makroelméletekkel pszichologizálni.

 

Aktivizmus címén sokan fiktív, a saját különleges, messiás-szerű státuszukat visszaigazoló világokba vonulnak vissza, és ők lesznek, akik számára személyes tétje lesz adott viszonyok fenntartásának.

 

Kutatók, a kulturális élet szereplői vannak összeeresztve ezekkel a politikai kisvállalkozókkal és az átfanatizált, gyakran felnagyított sérelmeik által mozgatott, leginkább csak közösséget kereső emberekkel, és ez elveszi intellektuális közegek szabadságát, mivel a pszichologizálás, szemforgatás, sápítozás, a savanyú és paranoid légkör a leghatékonyabb cenzúra.

 

A legveszélyesebb talán ahogy a folyamatos megfigyelést, beavatkozást, a közterek leszabályozását legitimálják. Remek példa erre, ahogy a „fejlett nyugat” egyes részein utcai füttyögéseket álruhás rendőrökkel vagy rejtett kamerákkal akarnak szabályozni, vagy hogy ártalmatlan vélemények kifejezéséért indulnak büntetőeljárások gyűlöletbűncselekmény címén. Például egyik diákját „nemtelenítő” (az ún. genderidentitásnak meg nem felelő személyes névmást használó) tanár, vagy egy kiskorú „transznemű” nemváltoztató műtétét a Twitteren kasztrálásnak nevező nő ellen indítottak büntetőeljárást az Egyesült Királyságban.

 

Miközben az aktivizmus ezen példái azt célozzák, hogy az állami és a transznacionális aktorok minél jobban felügyeljék az emberek életét, Kínában már jön a „social credit”: itt is rengeteg adatot gyűjtenek, titkos algoritmusok szortírozzák, hogy ki kap hitelt vagy kit rúgnak ki. Ez élet-halál kérdése – nem a személyes névmások vagy az utcai füttyögés.

 

Ezek az aktivisták elszabadult erényfitogtatók és erénycsőszök, önkéntes polgárságőrök, akik a társadalmat kezdik felügyelni, vagy más embereket, miközben semmi felhatalmazásuk erre. Mint amikor a velejéig romlott KDNP erkölcstant oktrojál a hatévesekre. Be kellene kapcsolnia a társadalmi reflexeknek, valami immunitása kellene legyen a társadalomnak ezekkel a powertripekkel, nyilvánossággal való visszaélésekkel szemben. Vagyis talán van is, talán benne van ez a harmadik Fidesz választási győzelemben, hogy a liberális nyilvánossággal azonosítják a NER ellenzékét illetve alternatíváját. Igazi Alien vs. Predator küzdelem ez, akárcsak kicsiben a „gender” körüli viták iszapbirkózásai


Alien vs. Predator, sokadik felvonás (fotók: Nem szexelek Fideszessel Facebook oldal (!) és Alfahír)

 

A valódi aktivizmus, vagyis a tudatos élet belépési küszöbe ott van, ahol az ember éppen van. Nagyon értékes tudás termelődik az akadémiai szféra feminista diskurzusaiban (nem az agylágyító genderqueer és egyéb posztmodern butaságokra gondolunk), és szerencsére könnyű hozzájutni az internetről. Alkalmazd a magad szakmájában, életében. Beállhatsz pártba, egyesületbe,

 

de nem tudja semmilyen önjelölt aktivista, mintapolgár, „civil” nálad jobban, hogy a te helyedben mint kell cselekedni, és nem tartozol nekik társadalmi munkában platformot ácsolni.

 

A közösség pedig nagy kincs: évek alatt lesz az embernek, nincs olyan, hogy instant közösség. Aki ezzel áltat, szélhámos. A feminizmus nem életstílus és nem kinyilatkoztatás. Ne papok, bocsánat, „civilek” prédikálják ki a szószékről.

 

Hírszolgáltatás

Pályázatot hirdetünk: mi kerüljön a Sargentini-jelentést leleplező kormányzati hirdetésekre? Rajzold meg!

Csak nem elkezdődött Magyarország németizálása?
Az Azonnali utánajárt.

Az örmény katonatársát 2004-ben Budapesten, brutális kegyetlenséggel kivégző Ramil Szafarov testvére alulmaradt egy örmény ellenféllel vívott MMA-mérkőzésen Tbilisziben.

Lemond az osztrák szocdem párt éléről, és a politikából is visszavonul az Ember, Aki Terminátornak Nevezte Orbánt.

Márciusban debütál a Marvel első női főszereplős képregényfilmje: itt a trailer.

A hét kérdése

Maroš Šefčovič szlovák EU-biztos az európai szocialisták csúcsjelöltje akar lenni. De mi lenne, ha 2019-től egy szlovák vezetné az EU-t? Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Szeptember 20-ától tekinthető meg idén a legjobb sajtófotókból összeállított tárlat a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Kömlődi Ferenc képbemutat és DJ-zik szeptember 20-án.

Premier előtt vetítik a cannes-i filmfesztiválon díjat nyerő magyar alkotást szeptember
24-től a Puskin moziban.

A folk metálé lesz a főszerep szeptember 28-án a Barba Negrában: az orosz Arkona és a magyar Dalriada lép színpadra.

Az ellenzékiség három arca, illetve a zene és a politikai vezetés kapcsolata is szóba fog kerülni szeptember 28-án.

Ezt is szerettétek

Hogyan hat ki ez az egész a jövő májusi EP-választásra?

Mi hülyeség a Sargentini-jelentésben, és mi nem?

Esély a helyzet tisztázására? Nagy katyvasz? Ideológiailag motivált vádak? EP-képviselők a Sargentini-jelentésről.

Mi lenne, ha megtámadnának minket nyugatról? Az Azonnali játékelméleti kalandozása.

comments powered by Disqus
Twitter megosztás Google+ megosztás