+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Petróczi Rafael
2018. június 19. kedd, 20:09
A politika és a sport sok mindenben hasonlít, és egy nagy sportesemény lebonyolítása akár még jó reklám is lehet egyes autoriter módon vezetett országoknak. De ettől még sem Vlagyimir Putyint, sem Hszi Csin-pinget, sem senki mást nem az fog hatalomban tartani, hogy sikeresen lebonyolít egy focivébét.

Tetszik vagy sem, a sport mindig a politika örökzöld témája lesz. Gondoljunk csak bele:

 

egy sporteseményen a nemzet, a közösség legjobbjai csapnak össze egy fizikai és szellemi verseny keretében. Akárcsak a politikában.

 

Persze a környezet és a sikerhez vezető út más. A sportban erre a célra kialakított pályákon méretik meg magukat a felek, míg a politikában a játéktér a nyilvánosság. A sportoló hosszú évek kitartó edzése árán jut a magasba, a politikus pedig az emberi elme megértésének és befolyásolásának művészetét sajátítja el. 

 

Ugyanakkor a sportban és a politikában a cél közös: le kell győzni az ellenfelet, és a legjobbnak kell lenni. A hasonló logika mentén zajló küzdelem miatt nem meglepő, hogy a politika újra és újra felfedezi magának a sportot. 

 

Egy megépített medencében, egy felhúzott stadionban, egy megálmodott sportkomplexumban a politika tükörként látja önmagát, önmaga sikerét és fényességét.

 

A politika és a sport szembetűnő hasonlósága azonban nem ok arra, hogy a kettőt összekeverjük.

 

Például annak követelésével, hogy a világ legkedveltebb sporteseményét, a június derekán kezdődött labdarúgó világbajnokságot ne Oroszországban rendezzék meg csak azért, merthogy ott a politika nem demokratikus. Márpedig Satya Varadarajan, a New York University hallgatója a Politico hasábjain pont ezt teszi.

 

Az európai demokráciák joga eldönteni, hogy ki rendezzen focivébét?

 

Satya Varadarajan állítása szerint a focilázban égő közönség hajlamos elfeledni azokat a globális ügyeket, amelyek miatt a putyini rezsim joggal kritizálható. Például Krím elcsatolását, vagy a maláj utasszállító lelövését, ami 298 emberéletet követelt. Ráadásul az ilyen nemzetközi események – ahogy írja –  növelik a nem demokratikus államok presztízsét azáltal, hogy nagyközönség előtt mutathatják be az ország kultúráját, látnivalóit, infrastruktúráját. A szerző szerint ezzel az autoriter gyakorlatok is megerősítést kapnak.

 

Ezért javasolja, hogy a labdarúgó világbajnokságot ne rendezzék meg nem demokratikus országokban, helyette az esemény rendezési jogát csakis a demokratikus európai államok dönthessék el. Ez utóbbit már csak azért is indokoltnak látja, mert a legjobb csapatok – állítása szerint – európaiak. Nélkülük bármilyen világverseny megrendezése csupán vicc, így az európai országok joga eldönteni, hogy milyen világeseményt hol lehet, és hol nem lehet megtartani. Azok az államok pedig, amelyek nem működnek transzparensen, ahol a kormányok visszaélések útján kerülnek hatalomra, azok nyugodtan rendezzék meg a maguk „antidemokratikus” sporteseményeit.

 

Satya Varadarajan pedig folytatja a sort e logika mentén azt pedzegetve, hogy a következő focivébét egyenesen bojkottálni kellene. A 2022-es világbajnokságot ugyanis az a Katar fogja rendezni, ahol a bevándorló munkavállalókat embertelen körülmények között dolgoztatja a hatalom. A megannyi melós élete árán felhúzott standionoknak senki sem örülhet tiszta szívből. Ahogy egy olyan 2030-as világbajnokságnak sem, amit a kínai rezsim önmaga propagandacéljaira használhat fel.

 

Van még időnk átgondolni az eddigi aggályos gyakorlatot, és beépíteni a morális elveket a döntéshozatalba – zárja sorait Satya Varadarajan.

 

A sportnak nem a politikára, hanem az emberekre van hatása

 

Való igaz, a cikk elején bemutatott hasonlóság alkalmassá teszi a sportot arra, hogy politikai célokra is felhasználják. Senki sem hiszi azt, még a jobboldalon sem, hogy a miniszterelnök szülőfalujában megépített, a világ legszebb luxusstadionjának választott Pancho Aréna ne Orbán Viktor hatalmának szimbóluma lenne. Legfeljebb felmentik a miniszterelnököt, hogy

 

„hát ha egyszer neki a foci a hobbija, akkor miért ne költsön rá milliárdokat?” 

 

– ahogy ez egy zártkörű beszélgetésen szó szerint el is hangzott az egyik, a mostani kormányban is vezető fideszes politikustól.

 

Nem kétséges az sem, hogy Putyint és autokrata politikustársait segíti, ha országuk nem a konfliktusokkal terhelt nemzetközi politikai történések, hanem valamely nagyszabású sportesemény kapcsán kerül a figyelem középpontjába. És igen, elképzelhetőnek tartom sajnos azt is, hogy egyesek akár a halálesetektől sem visszariadva sanyargatják a munkavállalóikat, akár az adott kormány tudtával.

 

De azért tudjuk már helyiértékén kezelni ezeket az aggályokat! Sem Vlagyimir Putyint, sem Hszi Csin-pinget, sem senki mást nem az fog hatalomban tartani, hogy sikeresen lebonyolít egy focivébét.

 

Hanem az éveken, vagy akár évtizedeken átívelő politikai teljesítmény, ami mellett eltörpül az, hogy milyen sportesemények zajlottak az országban.

 

Sem Katarban, sem más államban nem fognak attól kevesebb embert halálra dolgoztatni, hogy ott éppen rendeznek-e focivébét vagy sem. Az alapvető emberi és munkavállalói jogok biztosítása politikai elhatározás kérdése, amire nincs érdemi ráhatással a sport világa.

 

Amire viszont hatalmas, olykor a politikát is meghaladó befolyása van a sportnak, az maga az ember. Hasonlóan a zenéhez és a tánchoz, a sport is képes univerzális nyelvvé válni. Márpedig

 

ha a politikai konfliktusokat kisstílűen kivetítjük a sportra, ha azt természetétől idegen módon politikai kategóriákon keresztül értelmezzük, akkor elvesszük a sportnak ezt az embereket összekötő képességét.

 

Aki ezt teszi, ugyanúgy kritikával illetendő, mint a politikai ellenfeleit börtönbe záró autokrata, mint a hatalmát alkotmányba foglaló elnök, vagy mint az embertelenül kormányzó rezsim.

 

FOTÓ: Alexey Nikolsky / Reuters

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Férjétől elvette az FPÖ a Facebook-oldalát is, ő azonban beül a parlamentbe.

Mi volt a sikeres az ellenzéki stratégiában az önkormányzati választáson, és mit kellene csinálnia az ellenzéknek, ha 2022-ben győzni akar?

A védelmi miniszterré előlépett AKK nemzetközi biztonsági zónáról szóló javaslatáról a szocdem külügyminiszter utólag, SMS-ben értesült.

A liberálisok nagy reménysége túlélte az elmúlt hónapok botrányait, de második ciklusában már sokkal kisebb mozgástere lesz, mint eddig.

Az amerikai újság szerint a Fehér Házban többen is kézzel-lábbal tiltakoztak az Orbán-Trump találkozó ellen, és épp az történt, amitől féltek.

A tavalyi Győrkőcfesztivál meghívója illusztrálja, miért hozhat majd érdekes helyzeteket, ha Borkai Zsolt marad Győr polgármestere.

„Kompromittáló felvételek” kerültek róla elő, „botrányba keveredett” – ennyit tudhatnak csak a Kisalföld olvasói a győri polgármester ügyéről.

A hét kérdése

A ló néz, a csikó lát? Mi a legjobb kontextus Orbánhoz? Ez a hét kérdése az Azonnalin, szavazz!

Azért ide elnéznénk

Szakértők magyarázzák el, mi folyik Rozsavában. Október 22-én a Corvinuson.

Tényleg mindenki ugyanazt akarja, amit a zöldek? Létezik zöld kapitalizmus? Tanácstalan Köztársaság október 25-én.

Bécsben, október 28-án!

Huszonnégy skandináv filmet vetítenek, közülük néhányat premier előtt lehet megnézni október 31-től november 6-ig.

Áldokumentumok, fiktív bizonyítékok, emlékkollázsok, időutazó tárgyak december 1-ig!

Ezt is szerettétek

Az olasz büszkeség napján ezen kívül a legfontosabb kérdést is feltettük, amit Rómában érdemes. Videó, felirattal!

Az EU leendő éléskamrája lehetne a zöldségek tömegét termelő Észak-Macedónia, aminek az új nevét a lakói nagy része rühelli, de elviselik az olyannyira vágyott EU-tagság áraként. De lesz-e ebből valami?

Bernie visszatért – zengte a több, mint húszezres tömeg. Helyszíni képriport a Queensbridge Parkból!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás