Sajtó ellenzék nélkül, ellenzék sajtó nélkül

Reménytelen volna az ellenzék? Lehet, csakhogy „az ellenzék” nem létezik. Ahogy „az ellenzéki sajtó” sem. Nem lehet ugyanis egy kalap alá venni a régi baloldalt és az új ellenzéki pártokat. Válasz Pintér Bencének.

Azok közé tartozom, akik örömmel olvasták Pintér Bence minapi, vitára ingerlő írását. Igen, az ellenzéki sajtónak sem árt az önreflexió, amely még a „hülyék”, vagyis az ellenzéki pártok soraiban is megfigyelhető. Időnként kőkemény és fájdalmas személyi döntések formájában, amelyek kapcsán aztán a sajtó megírja, hogy no lám, ezek tényleg ennyire hülyék – gondolok itt elsősorban a Jobbik és az LMP belügyeinek meglehetősen zajos rendezésére.

Nem vitatkozni szeretnék tehát Pintér Bencével, hanem rámutatni arra, hogy a politikai probléma annál is összetettebb, mint az a cikkéből kiderül. Visszatekintve valóban fontos kimondani, mennyire kontraproduktív volt hülyének és inkompetensnek beállítani az ellenzéki pártokat, közben pedig azt várni a választóktól, hogy rájuk szavazzanak. Előre tekintve viszont azt is fontos hozzátenni, mennyire kontraproduktív az a beállítás, hogy az ellenzéki pártok mind egyformán hülyék.

Ahogy „az ellenzéki sajtó” sem, de erről majd később. Az a beszédmód pedig, amely nem tesz különbséget az ellenzéki formációk helyzete, teljesítménye és lehetőségei között, sokkal inkább a probléma része, mintsem a megoldásé. Így volt ez április 8-a előtt is, és még inkább így van azóta.

Hülye, aki nem koordinál?

A választás előtt a nyilvánosság számos szereplője helyesen ismerte fel, hogy a Fideszt nem lehet megverni, de megszorítani se, ha az egyéni választókerületekben leadott ellenzéki szavazatok nem összpontosulnak egyetlen jelölt mellett. A baloldali-liberális véleményvezérek jó része egészen odáig jutott, hogy ennek érdekében akár még a Jobbikot is „le kell nyelni”. Odáig viszont már nem jutottak el, hogy felismerjék: sokan vannak, akik a baloldalt nem képesek lenyelni.

Szokás a Jobbik és az LMP ódzkodását a baloldallal való együttműködéstől úgy beállítani, mint ami csak a pénzről és az érdekekről szólt. Pedig emellett lehet elvi alapon is érvelni – „elvi” alatt itt nem ostoba doktrinerséget, hanem nagyon is racionális megfontolásokat értve. Sokszor elhangzott már, hogy mind az LMP, mind a Jobbik a régi baloldal ellenzékeként jött létre, illetve jutott be 2010-ben a parlamentbe. Ebből a pozícióból jobban érzékelhető, milyen taszítóan hat a Fideszből kiábrándult szavazókra bármilyen konstrukció, amelynek az MSZP és a DK is része.

Az áprilisi választáson a Fidesz számára alapvető szempont volt, hogy a róla leszakadni készülőket valahogy mégis megtartsa, vagy legalább ne engedje átvándorolni az ellenzék térfelére. Ehhez csak meg kell nézni, mely politikusokat milyen támadások értek a kampány során. Vona Gáborról például megtudtuk, hogy homoszexuális, liberális, muszlimbarát. Szél Bernadettről megtudtuk, hogy komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Karácsony Gergelyről megtudtuk – mit is?

A Fidesznek egyértelműen a tőle szavazókat elszívni képes pártok gyengítése volt az érdeke, nem a baloldalé. Ebben a kezére játszott, hogy a Jobbik és az LMP a sajtóban egyszerűen nem beszélhetett a saját témáiról, hanem csak a baloldallal való együttműködésről.

Ha már önreflexió, ide kívánkozik egy hosszabb megjegyzés. A Viszlát, kétharmad! kezdeményezés szervezőjeként magam is aktívan részt vettem a taktikai szavazás melletti kampányban. Ennek során több vitám is volt olyan szervezetekkel, illetve szereplőkkel, akik a nyílt koordinációt és a pártok erről való meggyőzését tartották elsődlegesnek. A Viszlát, kétharmad! ezzel szemben azt képviselte, hogy az átszavazást mint racionális ellenzéki választói magatartást kell népszerűsíteni, a pártokat pedig hagyni, hogy tegyék a maguk dolgát.

Végül a lehető legrosszabb forgatókönyv érvényesült: mindenki a koordinációról beszélt, beleértve a pártokat is, de az csak egy-két helyen valósult meg. Így az sem derülhetett ki, hogy a vitában melyik félnek volt igaza.

Egyszerűen túl sokan szavaztak a Fideszre

Mindezt azért érdemes végiggondolni, mert a sajtóban uralkodóvá vált olvasat szerint a Jobbik és/vagy az LMP felelős leginkább a Fidesz újabb kétharmadáért, mivel saját érdeküket az ellenzéki koordináció elé helyezték.

 A fentiek tükrében viszont akár azt is mondhatjuk, hogy a baloldallal való koordináció napirenden tartása felelős azért, hogy a Jobbik és az LMP a vártnál rosszabbul szerepelt, és nem tudott megfelelő számban szavazókat elvonzani a Fidesztől. Ez pedig nem csak a saját érdeküket sértette, hanem a feltételezett összellenzéki érdeket is.

Hogy az utóbbi politikai értelmezés volna? De hát a Jobbikot és az LMP-t – valamint a parlamenten kívül maradt Momentumot – hibáztató értelmezés is az! Csak épp a baloldalnak kedvező politikai értelmezés.

Ha az átfogó koordináció megvalósul, kétharmad ugyan nem lett volna, ahhoz viszont, hogy az ellenzék győzni tudjon, a kormányoldalról is el kellett volna hódítania szavazókat.

Ugyanígy nem mondható politikailag semlegesnek az az értelmezés, hogy április 8-án az összes párt leszerepelt, és bebizonyította totális alkalmatlanságát. Ez, ha nem is a baloldalnak kedvező, de alapjában véve mégis főként a baloldaliakra jellemző olvasat. Azokra, akik ma már nem tudnak azonosulni az MSZP-vel és a DK-val, miközben soha nem tudtak azonosulni a Jobbikkal vagy az LMP-vel.

A Jobbik hívei valószínűleg nem gondolják úgy, hogy minden párt egyformán leszerepelt, ahogy az LMP- vagy a Momentum-szavazók egy része sem. Csakhogy azok, akik nem így gondolják, jóval kisebb súllyal és hangerővel vannak jelen az ellenzéki nyilvánosságban.

Miben más a régi baloldal és a XXI. századi pártok kudarca?

Máshol részletesebben is írtam arról, hogy az ellenzéki pártok kudarcát nem lehet azonos mércével mérni. A régi baloldal pártjai, vagyis az MSZP-DK és a hozzájuk csatlakozó kisebb formációk immár harmadik alkalommal vallottak kudarcot, és a szavazóbázisuk választásról választásra csökken.

A „XXI. század pártjairól”, vagyis a Jobbikról és az LMP-ről ellenben most először mondható el egyértelműen, hogy vereséget szenvedtek, ráadásul úgy, hogy a támogatóik számát közben növelni tudták, miközben a frissen rajthoz állt Momentum is kapott 175 ezer szavazatot.

Az ellenzék teljes kiúttalansága mellett tehát elképzelhető egy olyan forgatókönyv is, amely az új pártok, avagy a XXI. század pártjai együttműködésében lát perspektívát. A megújulásra és szavazói megtartására képtelen baloldaltól valóban nehéz bármit is remélni, miközben

Elméletileg semmi, gyakorlatilag viszont a nyilvánosságban uralkodó, totálisan defetista beszédmód.  

Ellenzéki sajtó – de melyik ellenzéké?

Itt válik fontossá az a szempont, hogy nemcsak „az ellenzékről”, de „az ellenzéki sajtóról” sem beszélhetünk. Pintér Bence cikkében szándékosan nem említ konkrét lapokat vagy orgánumokat, de egyértelmű, hogy az általa kritikával illetett cinikus-fensőbbséges szemléletmód leginkább a baloldali-liberális sajtóra – legalábbis annak egy részére – jellemző. Ugyanígy

A választás után nem általában az ellenzéki médiát érték érzékeny veszteségek, hanem annak a nem baloldali részét. A Magyar Nemzet és a nyomtatott Heti Válasz megszűnése – valamint a HírTV egyes műsorainak balra pozicionálása – után különösen aszimmetrikus helyzet állt elő. Egyfelől vannak azok az ellenzéki pártok, amelyeknek van ugyan sajtójuk, de már az sem lát bennük perspektívát.

Másrészt vannak azok az ellenzéki pártok, amelyek előtt lenne ugyan perspektíva, de egy-két online fórumot leszámítva nincsen számottevő sajtó, amely szimpatizálna velük.

A XXI. századi pártok esetében ez olyan médiát jelent, amely nem képviseli a régi baloldal pártjaival való összefogás szükségszerűségét, és nem is fordul teljes elutasítással, illetve bizalmatlansággal kivétel nélkül az összes parlamenti párt felé.

Lehet, hogy ennek a médiának még meg kell születnie. Ahol a fenti kérdésekről nyíltan lehet eszmét cserélni, ott feltételezhetjük, hogy már születőben is van. Mindenesetre ez reményteljesebb helyzet, mint egy olyan politikai erőre várni, amely nem teljesen „hülye”, és így a baloldali sajtó elvárásainak is megfelel. Ennek az erőnek az eljövetelére ugyanis még sokáig várhatunk.