+++ Eltűntünk a facebookon? Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy mindig tudj arról, amiről írunk! +++
Kardos Gábor
2018. június 7. csütörtök, 16:10
Mire is kéne emlékeznünk Trianon kapcsán? A történelmi Magyarország szétesésének legnagyobb tragédiája a nemzetiségek békés egymás mellett élésének elvesztése, illetve az, hogy az ország elvesztette fő régióit és Budapesten kívüli nagyvárosait, azaz vidéki polgárságát és kulturális diverzitásának tudatát.

A nemzeti összetartozás napja alkalmából ismét megjelent lamentációk jellemzően pont azt az etnikai nacionalizmust ünneplik, pont arra emlékeznek vissza nosztalgiával, aminek leginkább „köszönhetjük” Trianont, a történelmi Magyarország harmadára zsugorodását. Pont arra az egyre nem emlékezünk, amire valóban fontos lenne, örök tanulságul:

 

újra és újra megtanítani a felnövekvő generációkat, hogy egyetlen népet sem vitt olyan mérvű és annyira látványos romlásba a nacionalizmus, mint a magyart.

 

Nyilván lehetne okolni a szomszéd népek nemzetiségi törekvéseit is, de felfoghatatlan hiba megfeledkezni róla, hogy mindezt az 1848-ban kiteljesedett magyar nemzeti törekvések ébresztették fel. Még előbb és még konkrétabban a magyart kizárólagos államnyelvvé tevő törvény volt az első szikra, mely aztán lángba borította és végül pár évtized alatt felemésztette az államalapító által megalkotott és majdnem ezer évig stabilnak bizonyult sok nemzetiségű Hungáriát.

 

Azt az országot, ahol annyi évszázadon át sorsközösségben éltünk a szomszédos népekkel, melyek polgárai ugyanúgy a Szent Korona alattvalói voltak mint a magyarok, lényeges diszkriminatív nemzetiségi különbségtételek nélkül. Olyan különbségtétel nélkül, amelyet először a nyelvtörvény teremtett meg az országban! Trianon legnagyobb vesztesége tehát – amiről sosem olvasunk a megemlékezésekben – ennek az alapvetően békés egymás mellett élésnek az elvesztése volt, ami az ezeréves Hungária alapját képezte.

 

További súlyos vesztesége Trianonnak – amiről szintén nem szokás megemlékezni – hogy az ország elvesztette fő régióit és Budapesten kívüli nagyvárosait, azaz vidéki polgárságát és kulturális diverzitásának tudatát, illetve magát ezt a regionális diverzitást, ami nélkül egy etnikailag és kulturálisan viszonylag homogén kis országocska maradt, voltaképpeni történelmi identitás nélkül.

 

Pont olyan lett ez a Kis-Magyarország, amilyennek a nacionalista magyarság Szlovákiát vagy a többi poszt-trianoni nemzetállamocskát tartja!

 

Pont azt veszítette el, amivel korábban több lehetett ezeknél; amire úgy hivatkoztak az irredenta korszakban, hogy a magyar lett volna az egyedüli „államalkotó” nemzet… csak azt felejtették el már akkor hozzátenni, hogy pontosan azért és annyiban lehettünk államalkotók, mert eleve nem csupán nemzeti alapon (nemzetállamban) gondolkodtak a királyaink, hanem nemzetek feletti egységet teremtő közös történelmi vízióban, melyben a szomszédos népek is otthonra találhattak. Ennek jelképe volt a Szent Korona, mely nem magyar korona volt csupán és legkevésbé sem etnikai-nemzetiségi jelkép, hanem a történelmi Magyarország nemzetek és felekezetek feletti egységét jelentette.

 

A polgárosodás folyamatában végzetesnek bizonyult törés volt a korábban Pest számára versenytársat jelentő nagyvárosok polgárságának elvesztése – csak Erdélyben és a Partiumban legalább négy-öt ilyen volt! Ehelyett a polgárosodás torzójaként létrejött egy Budapest-vízfejű városállam, aminek irreálisan nagy kiterjedésű és emiatt rendkívül elhanyagolt „külvárosa” az egész magyar vidék. Voltaképpeni polgárosodás (markáns európaiság és demokrácia-igény) szinte csak a fővárosban akad. Az ország szinte összes baja visszavezethető erre a torz polgárosodásra és történelmi kontextusát vesztett központosításra.

 

Be kéne látni végre, hogy a mai nacionalista, nemzetállamista megemlékezések kulturálisan legitimálják Trianont – ékesen bizonyítják, hogy egy ilyen nemzet bizony végső soron megérdemelte azt a sorsot, melyet maga hívott ki önmaga ellen a nemzetállami törekvések felébresztésével. Méltóképpen inkább azzal emlékezhetnénk, ha a nemzetállamiság gyásznapja lenne ez az évforduló és ha a szánalmas nacionalista sirámok helyett a nemzetekfeletti összetartozás ünnepéről beszélnénk a szomszéd népekkel közös múlt jó példáit sorolva:

 

vagyis mindarról, ami által az ezeréves Magyarország jóval több volt egy „etkinakilag és kulturálisan homogén” nemzetállamocskánál, amivé mára lett a nagyhatalmi játszmák és önsorsrontó nacionalizmusa által.

 

Kardos Gábor eddigi írásait itt tudjátok elolvasni.

 

Hírszolgáltatás

A Metróért Egyesület elnöke az Azonnalinak azt mondta, 100 százalék, hogy ez az, ami.

Az ország lakóinak 86 százaléka szerint rossz irányba mennek a dolgok. De: 9 szerint jóba!

Az élet meg minden podcastban mesélt magáról Molnár B.

A Momentum elnöke az Azonnalinak elmondta, minden válogatott focistát szívesen látna pártjában. A pénzük miatt.

Az előadásokból azért törölhettek valamennyit, mert eleve túl sok volt belőlük, ráadásul hülye időpontokban.

A hét kérdése

A Montgomery buszbojkott után következzen a budapesti metróbojkott? Vagy inkább a macis hírek idegesítenek?

Azért ide elnéznénk

Bor, impró, koncertek, vlog, food truck, kiállítások június 22-24. között. Hosszú hétvége!

Az ország első számú pékjeinek kenyerei vs. a világ első számú olívaolaja június 23-án.

A hír igaz: a Wichmann kocsma június végén bezár. Június 27-én búcsúznak törzsvendégei.

Kiváló koncert június 28-án a Lumenben.

Kibékülés-történetek a pannonhalmi apátság múltjából. Ősz végéig a főmonostorban.

Ezt is szerettétek

A főszereplő ezúttal Németország és az Európai Unió. Merkelék berágtak.

Az új római kormány esély arra, hogy az európai egység több legyen, mint Hitler álma: az Európa feletti német hegemónia.

Mi köze a nyelvtörvénynek az ukrán-orosz konfliktushoz? Az Azonnali Kijevből jelentkezik.

A magyar társadalomra a politikától elforduló, rezignált passzivitás a jellemző.

comments powered by Disqus
Twitter megosztás Google+ megosztás