Mire is kéne emlékeznünk Trianon kapcsán? A történelmi Magyarország szétesésének legnagyobb tragédiája a nemzetiségek békés egymás mellett élésének elvesztése, illetve az, hogy az ország elvesztette fő régióit és Budapesten kívüli nagyvárosait, azaz vidéki polgárságát és kulturális diverzitásának tudatát.
A nemzeti összetartozás napja alkalmából ismét megjelent lamentációk jellemzően pont azt az etnikai nacionalizmust ünneplik, pont arra emlékeznek vissza nosztalgiával, aminek leginkább „köszönhetjük” Trianont, a történelmi Magyarország harmadára zsugorodását. Pont arra az egyre nem emlékezünk, amire valóban fontos lenne, örök tanulságul:
Nyilván lehetne okolni a szomszéd népek nemzetiségi törekvéseit is, de felfoghatatlan hiba megfeledkezni róla, hogy mindezt az 1848-ban kiteljesedett magyar nemzeti törekvések ébresztették fel. Még előbb és még konkrétabban a magyart kizárólagos államnyelvvé tevő törvény volt az első szikra, mely aztán lángba borította és végül pár évtized alatt felemésztette az államalapító által megalkotott és majdnem ezer évig stabilnak bizonyult sok nemzetiségű Hungáriát.
Azt az országot, ahol annyi évszázadon át sorsközösségben éltünk a szomszédos népekkel, melyek polgárai ugyanúgy a Szent Korona alattvalói voltak mint a magyarok, lényeges diszkriminatív nemzetiségi különbségtételek nélkül. Olyan különbségtétel nélkül, amelyet először a nyelvtörvény teremtett meg az országban! Trianon legnagyobb vesztesége tehát – amiről sosem olvasunk a megemlékezésekben – ennek az alapvetően békés egymás mellett élésnek az elvesztése volt, ami az ezeréves Hungária alapját képezte.
További súlyos vesztesége Trianonnak – amiről szintén nem szokás megemlékezni – hogy az ország elvesztette fő régióit és Budapesten kívüli nagyvárosait, azaz vidéki polgárságát és kulturális diverzitásának tudatát, illetve magát ezt a regionális diverzitást, ami nélkül egy etnikailag és kulturálisan viszonylag homogén kis országocska maradt, voltaképpeni történelmi identitás nélkül.
Pont azt veszítette el, amivel korábban több lehetett ezeknél; amire úgy hivatkoztak az irredenta korszakban, hogy a magyar lett volna az egyedüli „államalkotó” nemzet… csak azt felejtették el már akkor hozzátenni, hogy pontosan azért és annyiban lehettünk államalkotók, mert eleve nem csupán nemzeti alapon (nemzetállamban) gondolkodtak a királyaink, hanem nemzetek feletti egységet teremtő közös történelmi vízióban, melyben a szomszédos népek is otthonra találhattak. Ennek jelképe volt a Szent Korona, mely nem magyar korona volt csupán és legkevésbé sem etnikai-nemzetiségi jelkép, hanem a történelmi Magyarország nemzetek és felekezetek feletti egységét jelentette.
A polgárosodás folyamatában végzetesnek bizonyult törés volt a korábban Pest számára versenytársat jelentő nagyvárosok polgárságának elvesztése – csak Erdélyben és a Partiumban legalább négy-öt ilyen volt! Ehelyett a polgárosodás torzójaként létrejött egy Budapest-vízfejű városállam, aminek irreálisan nagy kiterjedésű és emiatt rendkívül elhanyagolt „külvárosa” az egész magyar vidék. Voltaképpeni polgárosodás (markáns európaiság és demokrácia-igény) szinte csak a fővárosban akad. Az ország szinte összes baja visszavezethető erre a torz polgárosodásra és történelmi kontextusát vesztett központosításra.
Be kéne látni végre, hogy a mai nacionalista, nemzetállamista megemlékezések kulturálisan legitimálják Trianont – ékesen bizonyítják, hogy egy ilyen nemzet bizony végső soron megérdemelte azt a sorsot, melyet maga hívott ki önmaga ellen a nemzetállami törekvések felébresztésével. Méltóképpen inkább azzal emlékezhetnénk, ha a nemzetállamiság gyásznapja lenne ez az évforduló és ha a szánalmas nacionalista sirámok helyett a nemzetekfeletti összetartozás ünnepéről beszélnénk a szomszéd népekkel közös múlt jó példáit sorolva:
Kardos Gábor eddigi írásait itt tudjátok elolvasni.
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.