+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Petróczi Rafael
2018. június 7. csütörtök, 09:40
Úgy tűnik, hogy Orbán Viktor miniszterelnök és a Fidesz tudatosan veszi át és építi be politikájába azokat az eszközöket, amelyek rövid és hosszú távon is negatívan hatnak az állampolgári aktivitásra. De miért passzív a magyar, ha politikáról van szó? Öt lehetséges okot veszünk sorra.

Magyarországon – mint arra az előző cikkben rámutattam –  a közvetlen politikai részvételnek a rendszerváltozás óta nem alakult ki hagyománya, a tüntetések többségének nem volt széles társadalmi beágyazottsága, sem pedig érdemi, tartós hatása. Ezt támasztja alá, hogy a European Social Survey (ESS) adatai szerint a tüntetéseken a magyarok mindössze 2–4 százaléka képviselteti magát.

 

Ilyen körülmények között bátor vállalás, hogy demonstrációkkal bárki átütő sikereket érjen el. Az európai szinten is vezető magyar állampolgári passzivitás mögött véleményem szerint több ok húzódik meg: ebből vettem most sorra ötöt.

 

1. A polgári kultúra ellen ható történelmi örökség

 

Nehéz úgy az emberektől közvetlen politikai bevonódást elvárni, ha annak gyökereit immáron több, mint egy évszázada alig ápoljuk.

 

A reformkor magyar nyelvért folytatott harcai, az 1848–49 forradalma, és a leverését követő újabszolutizmussal szemben mutatott ellenállás, valamint az őszirózsás forradalom óta csak nyomokban találkozhatunk az állampolgári aktivizmus közvetlen formáival.

 

A világégések pusztító sodra, a Horthy-korszak autoriter rendszere, illetve az egyéni autonómiákat felszámoló, a társadalmi önszerveződést ellehetetlenítő államszocializmus mind annak az egészséges polgári kultúrának a kialakulása ellen hatottak, amiben az aktív politikai cselekvőtudat megerősödhetett volna.

 

Persze találhatunk kivételes időszakokat, mint az 1956-os, széles társadalmi bázissal induló, végül fegyveressé váló felkelés, vagy mint az 1987 és 1989 között lezajlott rendszerellenes tüntetések. Előbbi esetben talán a magyar állampolgári aktivizus utolsó igazi fellángolásáról beszélhetünk, a rendszerváltás kapcsán pedig megállapíthatjuk, hogy az hazánkban – más közép-európai országokkal ellentétben – valójában nem a tömegek nyomására ment végbe, még ha az elindításában szerepet is játszottak ilyen megmozdulások.

 

Így, ha nincs egy biztos talapzat, hiába építünk rá bármit, az előbb vagy utóbb menthetetlenül össze fog omlani, magába fog roskadni. Akárcsak a Mi vagyunk a többség választást követő demonstrációi.

 

2. Az egyén érdekei mindenek felett

 

A legelső tüntetésemen 2013-ban, megszeppent gimnazistaként vettem részt. Az Együtt szervezte a demonstrációt a Fidesz Lendvai utcai székháza elé. Míg én akkortájt politikailag eszmélő fiatalként az autoriter vonásokat mutató rendszer ellenében vonultam utcára, addig a tömegből egyre-másra csak olyan hangokat hallottam, hogy „Adják vissza a trafikomat! Adják vissza a földemet!”

 

Sem az én, sem a mások indítékát a részvételre nem tartom jobbnak vagy rosszabbnak. Mindazonáltal ez a történet jól példázza, hogy Magyarországon a demokráciát – nem függetlenül a kádári gulyáskommunizmus népnevelő hatásától – mennyire a saját magunk jólétével kapcsoljuk össze.

 

Azaz akkor működik jól a rendszer, ha én élek jobban, ha én kapok több fizetést, ha az én megélhetési költségeim csökkennek, ha az én családomat tudom ellátni különböző javakkal.

 

Ám ahhoz, hogy a magasfokú bevonódást igénylő politikai kultúra kialakuljon, tovább kell látnunk önmagunk – jellemzően anyagi természetű – érdekeinél.

 

Amikor a tüntetések szónokai a jogállam, az európaiság, a hiteles tájékoztatás stb. mellett emelik fel a hangjukat, pont ezt, az egyénen túlmutató összeköttetést próbálják megteremteni ember és ember között. Azonban ez reménytelen szélmalomharc, amennyiben a társadalom széles rétegei nem erre szocializálódtak, hanem arra, hogy mindenekelőtt a saját életüket közvetlenül befolyásoló tényezők irányába fogalmazzanak meg politikai elvárásokat.

 

3. Az intézményekbe vetett bizalom hiánya

 

Ha gyors látleletet akarunk kapni egy ország állapotáról, elég megnéznünk, hogy az állampolgárok mennyire bíznak a társadalmi intézményekben. Ilyen intézmény lehet – mások mellett – a rendőrség, a bíróság, az országgyűlés, a kormány vagy a pártok.

 

Magyarországon – Medve-Bálint Gergő és Boda Zsolt 2016-os tanulmánya alapján – nem állunk jól az intézményekbe vetett bizalom terén.

 

 

Az ábráról leolvasható, hogy megközelítőleg a társadalom fele bízik teljesen vagy részlegesen a fenti intézményekben (ezek arányát láthatjuk a grafikonon), azaz ugyanennyien alig vagy egyáltalán nem bíznak. Ráadásul jól látható a bizalom lassú, ám tendenciaszerű erodálódása is, ami csupán a választási években törik meg ideiglenesen.

 

Ha a társadalom jelentős része nem bízik abban, hogy a sorsára befolyással bíró intézmények meghallgatják őt, és érdemi változást eszközölnek, akkor nyilvánvalóan kevésbé fog részt venni olyan cselekedetekben, amik az intézményekre kívánnak hatást gyakorolni.

 

Egy jellemző példán keresztül megvilágítva: minek menjen el az ember tüntetni az ellenzéki pártok összefogásáért, ha azok nem veszik figyelembe az akaratát?

 

4. A professzionális politikai kommunikáció fejlődése

 

A tömegdemokráciák kora, valamint a technológiai vívmányok a politikai technikák egyre sokrétűbb és kifinomultabb formáit hozta magával.

 

Ma már nem azt jelenti politizálni, hogy a hatalom birtokosai füstös szobákban eldöntik a jövőt, és ha jön a lázadozó csorda, felnyársaltatják őket a katonasággal. Ahogy Török Gábor szokta mondani: régen a fejeket levágták, ma megszámolják. És a jelenkori politikai versenyben azé a hatalom, aki több fejet tudhat magáénak. Ennek eredményeképpen

 

a pártok és a politikusok mindent elkövetnek annak érdekében, hogy minél több választót elérve meghatározzák azok gondolkodását.

 

Teszik ezt a televízióban, az utcán, plakátokon, hirdetéseken; teszik ezt a politikai napirend tematizálásával, tájékoztató kampányokkal, a médiaszerkezet befolyásolásával, az emberek szokásairól gyűjtött adattömeggel (big data) és még sorolhatnám.

 

Csak a képzelet szab határt az újabb és újabb innovációknak.

 

Ennek hatására olyan politikai valóság vesz ma körül bennünket – nem csupán Magyarországon – amiben nincs megállás, ami minden áron magával akar ragadni. A választókért folytatott permanens kampány viszont gyorsan visszájára fordulhat, elidegenítve az embereket a politikától és a benne történő részvételtől.

 

5. A Fidesz kormányzása

 

Ha számszerűen vetünk egy pillantást az utóbbi évekre, kiderül, hogy a szocialista ciklusokhoz képest az Orbán-kormányok alatt – Róbert Péter és Szabó Andrea tanulmánya alapján – csökkent az állampolgárok politikai részvétele, a választási részvételt leszámítva.

 

 

Mint látható, a 2002-2015-ös időszakot felölelő kutatás szerint a politikai aktivitás visszaesése nem hatalmas a jobboldali kormányok alatt. Ám, ha magas szirtek helyett egy dombocska tetején állunk, nem is lehet nagyot esni.

 

A romlás magyarázata, hogy Orbán Viktor olyan rendszert hozott létre, ami a magyar állampolgári passzivitásra, a részvételt ösztönző politikai kultúra hiányára adott fenti válaszok mindegyikéből merítkezik.

 

A megannyi területen megfigyelhető központosítás, a független autonómiák felszámolására tett kísérletek (lásd CEU), a politikától elkülönülten működő területekre gyakorolt nyomás kísértetiesen emlékeztet az államszocializmusban tetten érhető gondolkodásra, mégha a két rendszer nem is vehető egy kalap alá. Mindenesetre a NER keretein kívül nehezen tudnék elképzelni olyan fokú, a hatalomtól való függést, hogy az egyházi hatalom képviselője nyíltan kampányoljon a Fidesz mellett, mint ahogy arra láthattunk példát nem is olyan rég Hódmezővásárhelyen.

 

A másik oldalról ugyanakkor ad a regnáló kormány: ad közmunkát, rezsicsökkentést, Erzsébet-utalványt. Jól láthatóan figyelnek arra Orbánék, hogy időről időre kielégítsék a társadalom individualista kívánalmait. Az ezért hálás csoportok pedig szavazatukkal fenntartják a rendszert, ahogy az tették két hónapja is.  

 

A NER autoriter vonásai, a hatalomgyakorlás módja, a politikai kormányzás mindenhatósága kétségkívül szerepet játszik abban, hogy a társadalmi intézményekbe vetett bizalom romlik. A 2000-es években íródott politológiai tankönyvek még arról értekeznek, hogy a pártpolitikától távolabb elhelyezkedő intézményi szereplők hagyományosan magas bizalomnak örvendenek. Egyetlen akkori tankönyvíró sem gondolhatta, hogy 2018-ra a köztársasági elnök bevett gúnyneve lehet például az, hogy „bajszos szar”. De lehetne folytatni a sort az Alaptörvénnyel, Polt Péter főügyésszel, vagy Handó Tündével, aki az Országos Bírói Hivatal elnökeként követ el sorozatos szabálysértéseket.

 

És addig, amíg ezeknek a visszatetszést keltő gyakorlatoknak a társadalmi megítélésre gyakorolt hatása korlátozott, a maximumra járatott hatalompolitizálás, a minden korábbinál intenzívebb és permanens kampányok már széles körben teszik még szkeptikusabbá, még elutasítóbbá az embereket a politika és a politizálás bármely formája ellen. Ha egyszer azt látják a választók, hogy a politika a mindenhonnan gonoszul mosolygó Soros Györgyöt, vagy a nemzeti konzultáció címén alig leplezett politikai kampányt jelenti, nem csoda, hogy ki akarják rekeszteni a politikát az életükből.

 

A közvetlen bevonódást igénylő politikai kultúra majdnem teljes hiányát, a választók egyre aggasztóbb méretű passzivitását természetesen nem lehet egy az egyben a Fidesz nyakába varrni. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a NER a részvételt ösztönző politikai kultúrára legkártékonyabb szellemi és történelmi örökségeket tudatosan építi magába. Erre is kapott Orbán Viktor újabb négy évet.

 

ELSŐ ÁBRA: Medve-Bálint Gergő és Boda Zsolt tanulmánya

 

MÁSODIK ÁBRA: Róbert Péter és Szabó Andrea tanulmánya

 

NYITÓKÉP: Orbán Viktor FB

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Mindenki számára fontos munkát végzett ma a magyar Országgyűlés. Elfogadták a papíron a Sargentini-jelentésről, gyakorlatilag a migránsokról szóló határozatot.

Ezt kérdezi az LMP-s Demeter Márta egy iratbetekintés után a honvédelmi minisztertől. A kormány cáfol.

Nem jönnek az uniós pénzek, ezért a kétfarkúak a kormánynak is lehetővé tennék, hogy pályázhasson a nekik járó állami támogatásra.

1848-at köszönnék meg ezzel. Szerinted még milyen emléknapra lenne szükség?

Kiska nem lenne újra elnök. Kormányfő viszont még simán lehet. Megkérdezték a szlovákokat, szavaznának-e rá.

A hét kérdése

Sok olyan apró lépés van, amivel bárki hozzáteheti a magáét a klímaváltozás elleni küzdelemhez. Te mit teszel az ügyért, ha teszel? Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Kedden kezdődik az Urániában. Lesz dráma, vígjáték, thriller,
de még dokumentumfilm is.

20 éves lett a mindig mozgásban levő ház. Október 16-án megünneplik.

A városrészt alapító Paulheim-családról, és az általuk építtetett épületek tucatjairól mesélnek.

Ha szereted a sorozatot, és unatkoznál szombat este,
akkor ott a helyed!

Vasárnap 2,5 kilométeres gyalogtúrát indítanak
a főapátság körül.

Ezt is szerettétek

Hogy áll a keletnémetek integrációja? Beengedik-e a nyugatnémetek a nappalijukba Kelet-Európát?

Az egyik legjobb kávé története Temesvártól Toszkánáig.

Mondjuk, hogy Romániában legalább tüntetnek a politikusok ellen. Interjú a volt román igazságügyi miniszterrel.

Az Európai Uniót elvileg arra
is tartjuk, hogy szabadon áramoljon a munkaerő. Elvileg.

Twitter megosztás Google+ megosztás