+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Petróczi Rafael
2018. június 5. kedd, 15:51
Szeptembertől ismételten utcára hívná az embereket a választások után több tízezres tömegtüntetéseket szervező Mi vagyunk a többség csoport. A kutatások és a korábbi példák azonban azt mutatják, hogy a magyar társadalomra a politikától elforduló, rezignált passzivitás a jellemző. Így a koreográfia minden bizonnyal a korábbiakhoz lesz hasonló: nagy lánggal égő, majd gyorsan magukba roskadó demonstrációkra lehet számítani.

Ősszel nem csupán a parlamenti, hanem a tüntetési szezon is újraindul, remélik legalábbis a Mi vagyunk a többség csoport vezetői, akik a választást követően több tízezres tömeget megmozgató ellenzéki megmozdulásokat szerveztek. Az elmúlt nyolc évben nyitott szemmel járók viszont erős gyanúval élhetnek, hogy az őszre tervezett demonstrációk is az elődeik sorsára jutnak: ha szerencséje van a szervezőknek, akkor az elején nagy lánggal égnek majd, hogy aztán hamar magukba roskadjanak.

 

A magyar politikai kultúrát elnézve ez azonban aligha meglepő.

 

Egy olyan országban, ahol az emberek nem látják önmagukat a politikai rendszer szerves részeként, ott az erőteljesebb személyes bevonódást igénylő magatartásformák sem fognak gyökeret ereszteni.

 

Így pedig a tüntetések dinamikája a feltehetően a fent vázolt mintát fogja követni.

 

Ennek bizonyítása előtt azonban érdemes tisztázni, hogy mit is értünk politikai kultúra alatt. Az e területen úttörő szerzőpáros, Gabriel Almond és Sidney Verba 1963-ban definiálta a fogalmat a The Civic Culture nevet viselő könyvükben. Értelmezésükben a politikai kultúra az emberek ismereteit, érzéseit és értékeléseit takarja a politikai rendszerhez és annak egyes elemeihez fűződően. Vagyis lényegében azt, hogy az adott társadalom milyen viszonyban áll a politikával.

 

Ennek egyik eleme a politikában való részvétel, ami Magyarországon hagyományosan rossz képet mutat, és kormányoktól függetlenül passzív állampolgárokat fest elénk. Róbert Péter és Szabó Andrea ezzel foglalkozó, 2017-es tanulmánya a European Social Survey (ESS) 2002 és 2015 közti adataira támaszkodva a részvétel három formáját különbözteti meg.

 

Magyarországon kirívóan magas a politikai passzivitás

 

A választási részvétel az egyetlen kategória, amiben némi megnyugvást lelhet az olvasó, különösen, ha a 2018-as választás 70 százalékos részvételi arányát is figyelembe veszi. A szerzőpáros által vizsgált időszakban a magyarok átlagosan mintegy 67 százaléka járult az urnák elé.

 

Azonban – mint arra a kutatás rámutat – ezt hazánkban mindössze kiegészítik a politikában való részvétel intézményesült formái, mint a politikusokkal történő közvetlen interakció; a pártban vagy valamely más, közéleti szervezet életében való részvétel; illetve a választási jelképek, például pártlogók vagy kitűzők használata. Az ilyesfajta aktivitás mindössze a társadalom 10–15 százalékára volt jellemző.

 

És még ez is felülmúlta a közvetlen részvételi formákat, például a tiltakozó levelek, nyilatkozatok aláírását, bizonyos termékek bojkottálását és –  a tárgyra térve – a nyilvános felvonulásokon, tüntetéseken való részvételt. Az ebbe a kategóriába sorolható aktivitás rendszerint csupán a társadalom 7-10 százalékára jellemző. Ha pedig kifejezetten a demonstrációkon való részvételt nézzük, az arány lecsökken 2–4 százalékra.

 

Ezekkel az eredményekkel a térség sereghajtói vagyunk, és sokkal inkább beszélhetünk politikai passzivitásról, mintsem aktivitásról.

 

Bár az adatokból látszik, hogy a passzivitás általános közép-európai jellemző (2014–15-ben mindegyik országban meghaladta a passzivitás mértéke a 70 százalékot), a leginkább passzív társadalom a maga 84 százalékos eredményével Magyarország. A magyar társadalom ekkora szelete – a választási részvételt leszámítva – nem mutatta jelét a fentiekben részletezett politikai aktivitásnak. Mint arra a szerzők is rávilágítanak, a térség országai politikai részvétel tekintetében hasonlítanak egymásra. Egyetlen ország lóg ki, ez éppen Magyarország.

 

Európai kontextusban a helyzet még lesújtóbb.

 

 

Látható, hogy a térségünk és benne Magyarország politikai aktivitása messze elmarad a nyugati országoktól. Beszédes továbbá, hogy a vizsgált húsz ország közül éppen nálunk a legalacsonyabb a politikában való részvétel, és ezzel együtt a legmagasabb a passzív állampolgárok aránya.

 

Nem túlzás tehát levonni azt a következtetést, hogy a magyar társadalom viszonya a politikához finoman szólva is elzárkózó. A többség nem érti, nem érzi, hogy azon túl, hogy négyévente megteszi azt a pár száz métert a szavazófülkéig, mi értelme lenne bármi mást csinálni.

 

Lehet tüntetéseket szervezni, de minek?

 

Mondjuk mi értelme van tüntetésekre járni? Mi történt például 2006-ban? Annak ellenére, hogy a közhangulat egyértelműen Gyurcsány Ferenc lemondását követelte, az akkori miniszterelnök csupán 2009-ben távozott a pozíciójából. Ráadásul nem a tömegek nyomásától kényszerítve mondott le, hanem az önmaga ellen benyújtott bizalmatlansági indítvánnyal garantálta, hogy az MSZP a választókat és a korábbi tüntetőket megkerülve Bajnai Gordont ültesse a kormányfői székbe.

 

Aztán ott volt a Milla: lám, hogy kinőtte magát – más szervezetekkel közösen – egy politikai párttá. Ez a párt, az Együtt szombaton döntött önmaga felszámolásáról, miután az 1 százalékot sem érte el az országgyűlési választáson, és az állami támogatás visszafizetésére is úgy kellett összekalapozniuk a pénzt. (Ez mondjuk sikerült nekik, ami talán mutat némi aktivitást a társadalom részéről.)

 

Fel lehet hozni a 2012 végén kirobbant diáktüntetéseket is, amelyek látható eredményeket értek el. És közben Orbán Viktor szép csendben, hol az egyik, hol a másik oldalnak tett engedményekkel, hol alternatív szervezetekkel és platformokkal őrölte fel az oktatás ellenérdekelt szereplőit. Így történt, hogy – a 2012-es tüntetéseket szervező Hallgatói Hálózattal ellentétben – a Tanítanék Mozgalmat már érdemi kockázat nélkül hagyhatja figyelmen kívül a hatalom.

 

Egyszeri fellángolás volt az internetadó-ellenes demonstrációsorozat is, amelynek sikere sokkal inkább volt köszönhető a Fidesz átgondolatlan, eltaktikázott lépésének, valamint a kormányzó hatalom számára általánosan negatív politikai klímának (lásd az ezzel egyidőben kirobbant amerikai kitiltási botrányt), mintsem önmagában a kétszer utcára vonuló tízezreknek.

 

És igen, lehet példálózni a Mi vagyunk a többség április 14-i, úgyszint tízezreket megmozgató tüntetésével. Egy olyan demonstrációval, ami egy egyszeri, sokak számára sokkoló politikai pillanatra adott érzelmi válasz volt. Egy hirtelen felindulásból elkövetett politikai cselekedet.

 

A Róbert–Szabó tanulmány, az előbb felsorolt esetek, illetve a Mi vagyunk a többség későbbi, jóval alacsonyabb érdeklődésre számot tartó megmozdulásai viszont azt bizonyítják, hogy

 

Magyarországon a közvetlen politikai részvételnek a rendszerváltozás óta nem alakult ki hagyománya, a tüntetések többségének nem volt széles társadalmi beágyazottsága, sem pedig érdemi, tartós hatása.

 

Tüntetésekkel megváltoztatni az aktuális magyar valóságot tehát a lehetetlennel egyenértékű vállalkozásnak tűnik. Ennek okairól lesz szó a cikk folytatásában.

 

ÁBRÁK: Róbert Péter és Szabó Andrea tanulmánya

 

NYITÓKÉP: Mi vagyunk a többség FB

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Volt szóvivő, aki élő adásban káromkodott, Boris Johnson pedig még fagyasztóba is bújt az újságírói kérdések elől. Szóval áll a báll, de miért is?

A volt Munkáspárt-tag, Corbyn-szövetséges Ken Livingstone szerint a „zsidó szavazatok nem segítettek” a párt esélyein.

Pollreisz Balázs postaládájába valószínűleg Borkai Zsolt legnagyobb rajongója dobott be egy irodalmi igényű fenyegető levelet, ami miatt a politikus a rendőrséghez is fordult azóta.

És miért várja ezt hatalmas tömeg a bastogne-i városháza előtt a hidegben? A furcsa népszokásnak a második világháborúhoz van köze.

Rod Stewart nagyon örül Boris Johnson győzelmének, a korábban őt istenként tisztelő Celtic drukkereinek egy része viszont jelezte, hogy a továbbiakban nem szívesen látott vendég náluk.

Türkmenisztán elnöke megunta, hogy a közvetlen beosztottjai bevallottan korrumpálódtak, ezért mostantól ő maga sem kegyelmezhet meg senkinek, akikhez elér a botrány.

Miért van műanyagból a volt főpolgármester karácsonyfája? Tarlós István az Azonnali karácsonyi körkérdésében!

A hét kérdése

Végre kilépnek a britek? Vagy folytatódik a komédia? Esetleg az egész brexit csak egy kitűnő médiahekk volt arra, hogy végre figyeljen a britekre valaki? Ez a hét kérdése az Azonnalin!

Azért ide elnéznénk

Végre megtelik élettel az egyik legszebb budapesti vásárcsarnok. December 14.

Magyar topédesek december 20-án, Budakeszi, Kálvária Pince.

Nem csak szurkolóknak. Budapesten, az Ellátóházban, december 21-én.

Ez ilyen zene lesz. Pécsen, a Szabadkikötőben. December 29.

Az év egyik legjobb évnyitó bulija: Pécs komplett belvárosában koncertek délelőtt 10-től éjfélig. Január 4.

Ezt is szerettétek

Szerintünk az újságírókat korlátozó új szabályok nem felelnek meg az alkotmány követelményeinek, úgyhogy bepereltük az Országgyűlés Hivatalát és magát Kövért is.

Mikor lesz tárgyalás és ítélet? Mi lesz, ha nyerünk? Hogy néz ki egyáltalán egy kereset a házelnök ellen? Elmondjuk a perünk kulisszatitkait!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás