+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Petróczi Rafael
2018. június 5. kedd, 15:51
Szeptembertől ismételten utcára hívná az embereket a választások után több tízezres tömegtüntetéseket szervező Mi vagyunk a többség csoport. A kutatások és a korábbi példák azonban azt mutatják, hogy a magyar társadalomra a politikától elforduló, rezignált passzivitás a jellemző. Így a koreográfia minden bizonnyal a korábbiakhoz lesz hasonló: nagy lánggal égő, majd gyorsan magukba roskadó demonstrációkra lehet számítani.

Ősszel nem csupán a parlamenti, hanem a tüntetési szezon is újraindul, remélik legalábbis a Mi vagyunk a többség csoport vezetői, akik a választást követően több tízezres tömeget megmozgató ellenzéki megmozdulásokat szerveztek. Az elmúlt nyolc évben nyitott szemmel járók viszont erős gyanúval élhetnek, hogy az őszre tervezett demonstrációk is az elődeik sorsára jutnak: ha szerencséje van a szervezőknek, akkor az elején nagy lánggal égnek majd, hogy aztán hamar magukba roskadjanak.

 

A magyar politikai kultúrát elnézve ez azonban aligha meglepő.

 

Egy olyan országban, ahol az emberek nem látják önmagukat a politikai rendszer szerves részeként, ott az erőteljesebb személyes bevonódást igénylő magatartásformák sem fognak gyökeret ereszteni.

 

Így pedig a tüntetések dinamikája a feltehetően a fent vázolt mintát fogja követni.

 

Ennek bizonyítása előtt azonban érdemes tisztázni, hogy mit is értünk politikai kultúra alatt. Az e területen úttörő szerzőpáros, Gabriel Almond és Sidney Verba 1963-ban definiálta a fogalmat a The Civic Culture nevet viselő könyvükben. Értelmezésükben a politikai kultúra az emberek ismereteit, érzéseit és értékeléseit takarja a politikai rendszerhez és annak egyes elemeihez fűződően. Vagyis lényegében azt, hogy az adott társadalom milyen viszonyban áll a politikával.

 

Ennek egyik eleme a politikában való részvétel, ami Magyarországon hagyományosan rossz képet mutat, és kormányoktól függetlenül passzív állampolgárokat fest elénk. Róbert Péter és Szabó Andrea ezzel foglalkozó, 2017-es tanulmánya a European Social Survey (ESS) 2002 és 2015 közti adataira támaszkodva a részvétel három formáját különbözteti meg.

 

Magyarországon kirívóan magas a politikai passzivitás

 

A választási részvétel az egyetlen kategória, amiben némi megnyugvást lelhet az olvasó, különösen, ha a 2018-as választás 70 százalékos részvételi arányát is figyelembe veszi. A szerzőpáros által vizsgált időszakban a magyarok átlagosan mintegy 67 százaléka járult az urnák elé.

 

Azonban – mint arra a kutatás rámutat – ezt hazánkban mindössze kiegészítik a politikában való részvétel intézményesült formái, mint a politikusokkal történő közvetlen interakció; a pártban vagy valamely más, közéleti szervezet életében való részvétel; illetve a választási jelképek, például pártlogók vagy kitűzők használata. Az ilyesfajta aktivitás mindössze a társadalom 10–15 százalékára volt jellemző.

 

És még ez is felülmúlta a közvetlen részvételi formákat, például a tiltakozó levelek, nyilatkozatok aláírását, bizonyos termékek bojkottálását és –  a tárgyra térve – a nyilvános felvonulásokon, tüntetéseken való részvételt. Az ebbe a kategóriába sorolható aktivitás rendszerint csupán a társadalom 7-10 százalékára jellemző. Ha pedig kifejezetten a demonstrációkon való részvételt nézzük, az arány lecsökken 2–4 százalékra.

 

Ezekkel az eredményekkel a térség sereghajtói vagyunk, és sokkal inkább beszélhetünk politikai passzivitásról, mintsem aktivitásról.

 

Bár az adatokból látszik, hogy a passzivitás általános közép-európai jellemző (2014–15-ben mindegyik országban meghaladta a passzivitás mértéke a 70 százalékot), a leginkább passzív társadalom a maga 84 százalékos eredményével Magyarország. A magyar társadalom ekkora szelete – a választási részvételt leszámítva – nem mutatta jelét a fentiekben részletezett politikai aktivitásnak. Mint arra a szerzők is rávilágítanak, a térség országai politikai részvétel tekintetében hasonlítanak egymásra. Egyetlen ország lóg ki, ez éppen Magyarország.

 

Európai kontextusban a helyzet még lesújtóbb.

 

 

Látható, hogy a térségünk és benne Magyarország politikai aktivitása messze elmarad a nyugati országoktól. Beszédes továbbá, hogy a vizsgált húsz ország közül éppen nálunk a legalacsonyabb a politikában való részvétel, és ezzel együtt a legmagasabb a passzív állampolgárok aránya.

 

Nem túlzás tehát levonni azt a következtetést, hogy a magyar társadalom viszonya a politikához finoman szólva is elzárkózó. A többség nem érti, nem érzi, hogy azon túl, hogy négyévente megteszi azt a pár száz métert a szavazófülkéig, mi értelme lenne bármi mást csinálni.

 

Lehet tüntetéseket szervezni, de minek?

 

Mondjuk mi értelme van tüntetésekre járni? Mi történt például 2006-ban? Annak ellenére, hogy a közhangulat egyértelműen Gyurcsány Ferenc lemondását követelte, az akkori miniszterelnök csupán 2009-ben távozott a pozíciójából. Ráadásul nem a tömegek nyomásától kényszerítve mondott le, hanem az önmaga ellen benyújtott bizalmatlansági indítvánnyal garantálta, hogy az MSZP a választókat és a korábbi tüntetőket megkerülve Bajnai Gordont ültesse a kormányfői székbe.

 

Aztán ott volt a Milla: lám, hogy kinőtte magát – más szervezetekkel közösen – egy politikai párttá. Ez a párt, az Együtt szombaton döntött önmaga felszámolásáról, miután az 1 százalékot sem érte el az országgyűlési választáson, és az állami támogatás visszafizetésére is úgy kellett összekalapozniuk a pénzt. (Ez mondjuk sikerült nekik, ami talán mutat némi aktivitást a társadalom részéről.)

 

Fel lehet hozni a 2012 végén kirobbant diáktüntetéseket is, amelyek látható eredményeket értek el. És közben Orbán Viktor szép csendben, hol az egyik, hol a másik oldalnak tett engedményekkel, hol alternatív szervezetekkel és platformokkal őrölte fel az oktatás ellenérdekelt szereplőit. Így történt, hogy – a 2012-es tüntetéseket szervező Hallgatói Hálózattal ellentétben – a Tanítanék Mozgalmat már érdemi kockázat nélkül hagyhatja figyelmen kívül a hatalom.

 

Egyszeri fellángolás volt az internetadó-ellenes demonstrációsorozat is, amelynek sikere sokkal inkább volt köszönhető a Fidesz átgondolatlan, eltaktikázott lépésének, valamint a kormányzó hatalom számára általánosan negatív politikai klímának (lásd az ezzel egyidőben kirobbant amerikai kitiltási botrányt), mintsem önmagában a kétszer utcára vonuló tízezreknek.

 

És igen, lehet példálózni a Mi vagyunk a többség április 14-i, úgyszint tízezreket megmozgató tüntetésével. Egy olyan demonstrációval, ami egy egyszeri, sokak számára sokkoló politikai pillanatra adott érzelmi válasz volt. Egy hirtelen felindulásból elkövetett politikai cselekedet.

 

A Róbert–Szabó tanulmány, az előbb felsorolt esetek, illetve a Mi vagyunk a többség későbbi, jóval alacsonyabb érdeklődésre számot tartó megmozdulásai viszont azt bizonyítják, hogy

 

Magyarországon a közvetlen politikai részvételnek a rendszerváltozás óta nem alakult ki hagyománya, a tüntetések többségének nem volt széles társadalmi beágyazottsága, sem pedig érdemi, tartós hatása.

 

Tüntetésekkel megváltoztatni az aktuális magyar valóságot tehát a lehetetlennel egyenértékű vállalkozásnak tűnik. Ennek okairól lesz szó a cikk folytatásában.

 

ÁBRÁK: Róbert Péter és Szabó Andrea tanulmánya

 

NYITÓKÉP: Mi vagyunk a többség FB

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Nem az jelenti rájuk a veszélyt, hogy rozoga csónakokkal kelnek át a tengeren, hanem az útközben jellemző erőszak. Marokkó különösen veszélyes.

Főleg a szélsőjobb politikusok és kommentelők jeleskednek ebben. Több politikus is valamiért a támadás szót használta a párizsi tűzre.

Nikola Gruevszki pártjának „sorosista” jelöltje és a
szocdem jogászprofesszor
fej-fej mellett állnak az első forduló után. Két hét múlva lesz a második forduló, de nagyon alacsony a részvételi kedv.

Komoly etnikai és vallási ellentétek, és egy alig pár hónapja véget ért politikai válság kísérik a merényleteket az indiai-óceáni szigetországban.

Egy német középkorász az orvostudomány mai állása alapján vizsgálta meg az evangéliumokban leírt kereszthalált, és arra a megállapításra jutott: Jézus kómába esett, de nem halt meg.

A hét kérdése

A Notre-Dame hétfői katasztrófája egész Európát megmozgatta. De vajon mi tudná összehozni a magyarokat?

Azért ide elnéznénk

Az Azonnali összeültet vitázni pár ifjú politikust április 25-én az Aurórában. Regisztráljatok!

Bringázz április 28-án a Margitsziget és a Városliget között több száz másik emberrel!

Április 25–28. között a Millenáris Parkba ismét kivonulnak a kiadók, és sok szerző is ott lesz.

Hogyan teljesített az Európai Bizottság a luxemburgi Jean-Claude Juncker vezetése alatt? Április 29-én a Corvinus Egyetemen megtudhatod.

Idén 100 éves a Bauhaus. Május 4-én és 5-én megünnepelheted.

Ezt is szerettétek

György Péter a Notre-Dame-on kívül a legújabb trianoni emlékmű terveiről is beszélt az Azonnalinak. Interjú!

Mi történt a dél-balkáni országgal és a Magyarországon menedékjogban részesített Nikola Gruevszki pártjával?

Révész Máriusz kormánybiztos Azonnalinak tett ígérete szerint kátyúzni is fognak a pénzből!

Elmentünk egy kampányfórumra Újvidéken, mert most először szavazhatnak az EP-választáson a vajdasági magyarok. Riport!

Twitter megosztás Google+ megosztás