+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Petróczi Rafael
2018. június 5. kedd, 15:51
Szeptembertől ismételten utcára hívná az embereket a választások után több tízezres tömegtüntetéseket szervező Mi vagyunk a többség csoport. A kutatások és a korábbi példák azonban azt mutatják, hogy a magyar társadalomra a politikától elforduló, rezignált passzivitás a jellemző. Így a koreográfia minden bizonnyal a korábbiakhoz lesz hasonló: nagy lánggal égő, majd gyorsan magukba roskadó demonstrációkra lehet számítani.

Ősszel nem csupán a parlamenti, hanem a tüntetési szezon is újraindul, remélik legalábbis a Mi vagyunk a többség csoport vezetői, akik a választást követően több tízezres tömeget megmozgató ellenzéki megmozdulásokat szerveztek. Az elmúlt nyolc évben nyitott szemmel járók viszont erős gyanúval élhetnek, hogy az őszre tervezett demonstrációk is az elődeik sorsára jutnak: ha szerencséje van a szervezőknek, akkor az elején nagy lánggal égnek majd, hogy aztán hamar magukba roskadjanak.

 

A magyar politikai kultúrát elnézve ez azonban aligha meglepő.

 

Egy olyan országban, ahol az emberek nem látják önmagukat a politikai rendszer szerves részeként, ott az erőteljesebb személyes bevonódást igénylő magatartásformák sem fognak gyökeret ereszteni.

 

Így pedig a tüntetések dinamikája a feltehetően a fent vázolt mintát fogja követni.

 

Ennek bizonyítása előtt azonban érdemes tisztázni, hogy mit is értünk politikai kultúra alatt. Az e területen úttörő szerzőpáros, Gabriel Almond és Sidney Verba 1963-ban definiálta a fogalmat a The Civic Culture nevet viselő könyvükben. Értelmezésükben a politikai kultúra az emberek ismereteit, érzéseit és értékeléseit takarja a politikai rendszerhez és annak egyes elemeihez fűződően. Vagyis lényegében azt, hogy az adott társadalom milyen viszonyban áll a politikával.

 

Ennek egyik eleme a politikában való részvétel, ami Magyarországon hagyományosan rossz képet mutat, és kormányoktól függetlenül passzív állampolgárokat fest elénk. Róbert Péter és Szabó Andrea ezzel foglalkozó, 2017-es tanulmánya a European Social Survey (ESS) 2002 és 2015 közti adataira támaszkodva a részvétel három formáját különbözteti meg.

 

Magyarországon kirívóan magas a politikai passzivitás

 

A választási részvétel az egyetlen kategória, amiben némi megnyugvást lelhet az olvasó, különösen, ha a 2018-as választás 70 százalékos részvételi arányát is figyelembe veszi. A szerzőpáros által vizsgált időszakban a magyarok átlagosan mintegy 67 százaléka járult az urnák elé.

 

Azonban – mint arra a kutatás rámutat – ezt hazánkban mindössze kiegészítik a politikában való részvétel intézményesült formái, mint a politikusokkal történő közvetlen interakció; a pártban vagy valamely más, közéleti szervezet életében való részvétel; illetve a választási jelképek, például pártlogók vagy kitűzők használata. Az ilyesfajta aktivitás mindössze a társadalom 10–15 százalékára volt jellemző.

 

És még ez is felülmúlta a közvetlen részvételi formákat, például a tiltakozó levelek, nyilatkozatok aláírását, bizonyos termékek bojkottálását és –  a tárgyra térve – a nyilvános felvonulásokon, tüntetéseken való részvételt. Az ebbe a kategóriába sorolható aktivitás rendszerint csupán a társadalom 7-10 százalékára jellemző. Ha pedig kifejezetten a demonstrációkon való részvételt nézzük, az arány lecsökken 2–4 százalékra.

 

Ezekkel az eredményekkel a térség sereghajtói vagyunk, és sokkal inkább beszélhetünk politikai passzivitásról, mintsem aktivitásról.

 

Bár az adatokból látszik, hogy a passzivitás általános közép-európai jellemző (2014–15-ben mindegyik országban meghaladta a passzivitás mértéke a 70 százalékot), a leginkább passzív társadalom a maga 84 százalékos eredményével Magyarország. A magyar társadalom ekkora szelete – a választási részvételt leszámítva – nem mutatta jelét a fentiekben részletezett politikai aktivitásnak. Mint arra a szerzők is rávilágítanak, a térség országai politikai részvétel tekintetében hasonlítanak egymásra. Egyetlen ország lóg ki, ez éppen Magyarország.

 

Európai kontextusban a helyzet még lesújtóbb.

 

 

Látható, hogy a térségünk és benne Magyarország politikai aktivitása messze elmarad a nyugati országoktól. Beszédes továbbá, hogy a vizsgált húsz ország közül éppen nálunk a legalacsonyabb a politikában való részvétel, és ezzel együtt a legmagasabb a passzív állampolgárok aránya.

 

Nem túlzás tehát levonni azt a következtetést, hogy a magyar társadalom viszonya a politikához finoman szólva is elzárkózó. A többség nem érti, nem érzi, hogy azon túl, hogy négyévente megteszi azt a pár száz métert a szavazófülkéig, mi értelme lenne bármi mást csinálni.

 

Lehet tüntetéseket szervezni, de minek?

 

Mondjuk mi értelme van tüntetésekre járni? Mi történt például 2006-ban? Annak ellenére, hogy a közhangulat egyértelműen Gyurcsány Ferenc lemondását követelte, az akkori miniszterelnök csupán 2009-ben távozott a pozíciójából. Ráadásul nem a tömegek nyomásától kényszerítve mondott le, hanem az önmaga ellen benyújtott bizalmatlansági indítvánnyal garantálta, hogy az MSZP a választókat és a korábbi tüntetőket megkerülve Bajnai Gordont ültesse a kormányfői székbe.

 

Aztán ott volt a Milla: lám, hogy kinőtte magát – más szervezetekkel közösen – egy politikai párttá. Ez a párt, az Együtt szombaton döntött önmaga felszámolásáról, miután az 1 százalékot sem érte el az országgyűlési választáson, és az állami támogatás visszafizetésére is úgy kellett összekalapozniuk a pénzt. (Ez mondjuk sikerült nekik, ami talán mutat némi aktivitást a társadalom részéről.)

 

Fel lehet hozni a 2012 végén kirobbant diáktüntetéseket is, amelyek látható eredményeket értek el. És közben Orbán Viktor szép csendben, hol az egyik, hol a másik oldalnak tett engedményekkel, hol alternatív szervezetekkel és platformokkal őrölte fel az oktatás ellenérdekelt szereplőit. Így történt, hogy – a 2012-es tüntetéseket szervező Hallgatói Hálózattal ellentétben – a Tanítanék Mozgalmat már érdemi kockázat nélkül hagyhatja figyelmen kívül a hatalom.

 

Egyszeri fellángolás volt az internetadó-ellenes demonstrációsorozat is, amelynek sikere sokkal inkább volt köszönhető a Fidesz átgondolatlan, eltaktikázott lépésének, valamint a kormányzó hatalom számára általánosan negatív politikai klímának (lásd az ezzel egyidőben kirobbant amerikai kitiltási botrányt), mintsem önmagában a kétszer utcára vonuló tízezreknek.

 

És igen, lehet példálózni a Mi vagyunk a többség április 14-i, úgyszint tízezreket megmozgató tüntetésével. Egy olyan demonstrációval, ami egy egyszeri, sokak számára sokkoló politikai pillanatra adott érzelmi válasz volt. Egy hirtelen felindulásból elkövetett politikai cselekedet.

 

A Róbert–Szabó tanulmány, az előbb felsorolt esetek, illetve a Mi vagyunk a többség későbbi, jóval alacsonyabb érdeklődésre számot tartó megmozdulásai viszont azt bizonyítják, hogy

 

Magyarországon a közvetlen politikai részvételnek a rendszerváltozás óta nem alakult ki hagyománya, a tüntetések többségének nem volt széles társadalmi beágyazottsága, sem pedig érdemi, tartós hatása.

 

Tüntetésekkel megváltoztatni az aktuális magyar valóságot tehát a lehetetlennel egyenértékű vállalkozásnak tűnik. Ennek okairól lesz szó a cikk folytatásában.

 

ÁBRÁK: Róbert Péter és Szabó Andrea tanulmánya

 

NYITÓKÉP: Mi vagyunk a többség FB

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Itt a nyár, itt a főszezon, a budapesti reptér mégis inkább szellemvárosra hasonlít.

A Windows File Recovery évtizedes szenvedésnek vethet véget: nem kell attól tartanunk, hogy véletlenül töröljük az értékes dokumentumainkat!

Hét év után taszította le a trónról a kancellárt az a Rudolf Anschober, akit a járvány alatt szinte minden nap látott egész Ausztria válságot menedzselni.

A kormány elveszi a várostól a Samsung-gyár által fizetett iparűzésiadó-bevételt. Megkérdeztünk néhány gödit, mit szólnak ehhez. Videó!

Zoran Zaev egy beszélgetésrészlet alapján úgy tűnik, többre tartja magát, mint nyolcmillió euró, ráadásul a saját pártját is ő finanszírozza.

Andrzej Dudának nagyon nem tetszett egy lengyel bulvárlap róla szóló cikke, most a német nagykövettől követelik a kiadóvállalat megregulázását.

Legalábbis miután az ügyből felháborodás lett, állítják: a bizottsági elnök csak személyes minőségében akarta megtolni a HDZ kampányát.

A hét kérdése

Szeptemberig pihenőre megy a parlament, kell is, mert sok minden történt: összegyűjtöttünk 10+1 emlékezetes pillanatot, te pedig szavazhatsz a kedvencedről!

Azért ide elnéznénk

Miért menekülnek el melegek még ma is Kelet-Európából? A berlini ZOiS online-rendezvényén erről lesz szó július 9-én.

Hogyan kéne támogatni a válság és az automatizáció miatt munkájukat veszített embereket? A Friedrich Ebert Stiftung és az Új Egyenlőség online rendezvénye. Július 9.

Mi köti össze Kozma Lajost, a fényképész házát és Nagy Imrét? Mi volt Karády Katalin Amerikából való hazatérésének titokban tartott feltétele és mi köze ennek a Rózsadombhoz? Kultúrtörténeti séta július 11-én.

Július 30-án újra vitáznak az újságírók: most Pető Péter, a 24.hu, és Békés Márton, a Kommentár főszerkesztője fog „összecsapni” a MagNet Közösségi Házban.

Ezt is szerettétek

A sugárzástól nem kell félnünk, nem úgy a környezeti károktól és a privátszféránk szűkülésétől.

Milyen lehet elindulni egy olyan ország választásán, ahol az egyik ellenzéki vezető szerint „minden kibaszott rossz”?

Donald Trump annyira rosszul kezelte a koronavírus-járványt, hogy azt már a Fox News sem hagyja szó nélkül. Hatással lehetett ez a George Floyd halálát követő tüntetésekre és az elszabaduló indulatokra?

Járvány utáni munkaerőpiaci körkép a Helyzetben.

Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád szerint nem igaz, hogy a székelyek még nem értek meg az önállóságra. Podcast!

Mi áll Klaus Johannis román államelnök magyarellenes kirohanása mögött? Podcast.

Akár az egészségügynek, akár a gazdaságnak akarnak kedvezni a politikusok, katasztrofális következményekbe futnak bele.

Twitter megosztás Google+ megosztás