Két dolgot csinál rosszul a balos ellenzék: a középosztályra épít, ami nálunk nem politikai tényező. A szegényeknek pedig nem mondja meg, miért tegyék kockára azt a keveset, amijük van.
Az Új Egyenlőség oldalon jelent meg nemrég Éber Márk Áron A középosztályi tiltakozások impotenciája című írása. A cikk a közelmúlt budapesti tüntetéseit és általában a baloldalinak-liberálisnak nevezett ellenzéket kritizálja. Éber Márk arra figyelmeztet, hogy ezeket a tüntetéseket véletlenül sem lehet úgy értelmezni, mint a többség akaratának megnyilvánulásait, mondván, „mindenki tiltakozik!” Hiszen ezek elsősorban a szűk magyarországi középosztály megmozdulásai.
Szintén a középosztályban gyökereznek, és nagyrészt csak velük próbálnak kommunikálni a pártok és pártnélküli ellenzéki mozgalmak, amelyeknek nagy hiányossága, hogy véleménybuborékban élnek, saját törzstáborukat összetévesztik a többséggel.
Éber Márk diagnózisával nem nagyon lehet vitatkozni, a cikket mindenképpen érdemes elolvasni. Pontosan írja le a fővárosi bázisú középosztályi ellenzék szűklátókörűségét, valamint (Wallerstein modelljét alkalmazva) azt, hogy egy olyan félperiféria-országban, mint Magyarország, a középosztály szükségképpen szűk réteget alkot.
A középosztály a centrum módosabb országaiban politikai tényező, míg egy ilyen társadalomban, mint a miénk, a politikai folyamatokat a szegények tömegei és persze az elit határozzák meg.
Marx tévedése
Éber Megoldási javaslata azonban több szempontból is hibás. Szerinte az Orbán-féle rendszer középosztálybeli ellenzékének a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok enyhítését kell a zászlajára tűzni, „alulról szerveződő népi–baloldali tömegmozgalomra” van szükség. Vagyis fel kell eleveníteni az olyan szociális ígéreteket, amelyeket a korábbi, neoliberális vonalon mozgó MSZP-s és SZDSZ-es politikusok még „osztogatásnak”, „egyenlősdinek”, „felelőtlenségnek” neveztek.
Összefoglalva: a szegények számára a felemelkedés útját kell felkínálni, a vagyon radikális újraelosztását kell megígérni, olyan programokkal és ígéretekkel kell fellépni, amelyek alapján ők is felzárkózhatnak a középosztályhoz. Ilyen programok hatására azok a szegények, akik tegnap még Fidesz-szavazók voltak, örömmel csatlakoznak majd az új, népi–baloldali tömegmozgalomhoz – szól az érvelés.
Ebben tulajdonképpen nincs újdonság, a baloldalnak már legalább a 200. születésnapját ünneplő Marx óta ez a programja. És már azóta tévedés.
Ez az elképzelés, hogy a kisemberek tömegével fognak megmozdulni a társadalmi felemelkedés ígérete miatt, azt mutatja, hogy mennyire félreérti a baloldal a szegények léthelyzetét.
A szerző ugyanabba a hibába esik – saját középosztálybeli nézőpontját kivetíti a tömegekre – amelyet helyesen ismer fel az ellenzéknél.
Akinek a kevesebb van, az jobban félti azt a keveset
A baloldali elképzelés alapja tulajdonképpen az, hogy a szegény emberek elsősorban a sorsuk jobbra fordulásában bíznak; azt várják, mikor részesülhetnek ők is abból a gazdagságból, amit az elit magának halmoz fel.
A baloldal azt reméli, hogy a kisemberek hajlandók lesznek mindent kockára tenni, ha valaki felmutatja nekik a felemelkedés lehetőségét. Valójában sajnos a gyarapodás reménye nem a szegények, hanem a középosztály sajátja.
A vadászkastélyokban dőzsölő Mészáros Lőrincre és a 7-es BMW-kkel közlekedő kiskirályokra elsősorban a középosztály irigykedik, nem a szegények.
Előbbiek el tudják képzelni magukat vadászkastélyban vagy 7-es BMW volánjánál, utóbbiak aligha.
A középosztálybeli baloldal tévedése, hogy azt hiszik: a szegények gondolkodását az a kérdés határozza meg, „hogyan lehetnénk módosabbak?” Ennél azonban
sokkal inkább meghatározza a szegények látásmódját a meglévő javaik elvesztésétől való félelem.
Akinek eleve kevés van, az elsősorban attól fél, hogy azt a keveset is elveszítheti. Hiszen a legszegényebbek számára egy kisebb anyagi veszteség is élet-halál kérdése lehet, és a túlélési ösztön erősebb mindennél.
Az a kérdés, hogy hogyan lehetnénk gazdagabbak, inkább a középosztály gondolkodását határozza meg. Akire a társadalom alsó kétharmada irigykedik, az nem az elit, hiszen a Mészáros Lőrincek világa annyira távol áll a borsodi Fáj faluétól, hogy akár külön bolygón is lehetnének.
Ezért hatott a migránsozós kampány
Valószínű, hogy rengetegen magukra eleve szegény emberként tekintenek, és úgy vélik, hogy az ő osztályuk mindig is a torta egy állandó, kis szeletén osztozhat. Ebben benne van a Kádár-rendszer etatizmusa, miszerint a pénz mindig az állam és a hatalmasok kegyelméből csorog le a szegények felé, és amire persze a rendszerváltás utáni kormányok is rájátszottak (száznapos program, 13. havi nyugdíj, rezsicsökkentés).
De benne vannak a rendszerváltás utáni időszak csalódásai is, amikor az említett kormányok egymás után hiába ígértek nagyobb jólétet. Mindebből következik – vonják le sokan a következtetést –, hogy a jelenlegi relatív jólétünkre a legnagyobb veszélyt az jelentené, ha hirtelen a tortaszeletből (ami nem lesz nagyobb) több emberrel kéne osztozni.
Ezzel el is jutottunk oda, miért talált akkora visszhangra az állampárt migránsos-sorosos kampánya a legszegényebbek körében.
A migránsellenes kampány tárgyat adott annak az alaktalan szorongásnak, hogy „mi van, ha valaki elveszi azt is, amim van?”
Aki látott már horrorfilmet, az tudja, hogy addig lehet csak félni rajtuk, amíg a szörnyet nem látjuk, a rendező csak sejteti a jelenlétét, csak az árnyékát mutatja. Amikor (általában a film vége felé) meglátjuk a szörnyet, már elvész a korábbi feszültség.
A Fidesz ugyanígy feloldotta a szegények szorongását azzal, hogy felmutatta a saját szörnyét, a migránst, aki beköltözik majd a faluba, ami „tele van nyomorult, szegény emberekkel, akik nem tudnak kifizetni semmit”, ott szörnyeteghez méltóan fog viselkedni, és persze eleszi előlük a kenyeret.
Megoldást, kiutat persze egyáltalán nem nyújtott, de mivel a politika erre már legalább 30 éve képtelen, megoldásokra nincs is igény. Elegendő, ha kapunk tőle egy olyan mesét, amivel azonosulhatunk és kikapcsolódást nyújt.
A szegények csak akkor aktivizálódnak, ha már semmi veszítenivalójuk nincs
A radikális baloldali mozgalmak vezetői (akik általában maguk is középosztálybeliek voltak) az elmúlt 200 évben folyamatosan hirdették a kisembereknek a forradalmat, a vagyon újraelosztását, az új, igazságosabb társadalmi rendet – javarészt sikertelenül.
A nélkülözők elsősorban azt a keveset féltik, amijük van, nem csoda hát, hogy nem szívesen vágnak bele egy társadalmi felfordulást ígérő projektbe.
Ahol bármilyen radikális változás megvalósult, azt rövidtávon a szegény emberek szenvedték meg:
a parasztok haltak éhen százezrével az orosz forradalomból kibomló polgárháborúban, de a ’89-es rendszerváltás nyomán is gyári munkások és tsz-dolgozók tömegei voltak azok, akik elvesztették az állásukat.
A forradalmi baloldali mozgalmak a múltban csak akkor voltak képesek győzni, ha már egyébként is megtörtént a katasztrófa. Ennek legjellemzőbb példája az I. világháború végén, Oroszországon, a Monarchián és Németországon végigsöprő forradalmi hullám.
Ahhoz, hogy az alsó osztályok tényleg csatlakozzanak a forradalmárokhoz, a háború véráldozataira, gazdasági összeomlásra, élelmiszerhiányra volt szükség. Vagyis arra, hogy
a tömegek már úgy érezzék, nincs már mit veszteniük, a fennálló rendszert akár fel is lehet égetni, sokkal többet azzal sem tudnak veszteni.
Che Guevara Bolíviában
Egy olyan mozgalom, mint amelyet az Új Egyenlőség szerzője említ, a mai Magyarországon két módon lehet sikeres.
Az első lehetőség, hogy a kisembereknek nem radikális változást és jóléti fordulatot ígér, hanem (ahogy a habonyi propaganda is sikeresen teszi) a fent leírt félelemre apellálnak. Felmutatnak valamilyen ijesztő forgatókönyvet, és hitelesen képviselik, hogy ettől csak ők képesek megvédeni a népet.
A másik lehetőség, hogy várnak egy új gazdasági válságra – tömeges éhínségtől persze ma nem kell tartanunk, de a jólét érezhető csökkenése már elegendő lenne ahhoz, hogy tömegek váljanak nyitottabbá a radikális változásra.
Ellenkező esetben úgy járnak, mint Che Guevara, amikor a Kongóban, majd Bolíviában zajló földreform kellős közepén próbálta fellázítani a népet.
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
