Orbán nem csinált egypártrendszert: annál sokkal rafináltabb

Szerző: Petróczi Rafael
2018.05.11. 09:04

Zsinórban harmadszor nyert kétharmadot a Fidesz. Mi is ez tulajdonképpen? Egypártrendszer? Sokpártrendszer? Igazából valami egészen más: ebben a pártrendszerben a Fidesz névre keresztelt fekete lyuk tartja fogságban az ellenzék űrhajóit, hol közelebb húzva magához őket, hol egy picit távolabb engedve, de mindig az ellenőrzése alatt tartva.

Orbán nem csinált egypártrendszert: annál sokkal rafináltabb

A választás eredménye immáron végleges: a Fidesz–KDNP 133 mandátummal, kétharmados többséggel vág neki a következő négy évnek. Ráadásul nem először, hanem zsinórban harmadszor teheti ezt meg.

Sokan és sokféleképpen kiáltottak egypártrendszert az újabb kormánypárti túlsúlyt látva, miközben kedden hat ellenzéki párt képviselői öt frakcióba tömörülve foglalhatták el helyüket a parlamenti patkóban. Akkor mi is ez tulajdonképpen? Egypártrendszer? Sokpártrendszer? Vagy valami egészen más? Alább kétféle, a mai magyar valóságot véleményem szerint jól leíró válasszal szolgálok.

Először azonban tudnunk kell, hogy a pártrendszer nem csupán a számok mechanikus elemzését takarja. A pártrendszer a pártok egymáshoz viszonyított viselkedési, cselekvési mintázatait tárja fel. Ennek során figyelembe veszi a választási rendszert, a mandátumarányokat, a politikai szereplők gondolatait, kezdeményezéseit és a pártok közötti interakciókat egyaránt, majd ezekből együttesen próbál olyan következtetéseket levonni, amik leírják az adott ország politikájának karakterét.

A Fidesz mint predomináns párt

Az egyik legárnyaltabb megközelítést Giovanni Sartori olasz politikatudós alkotta meg az 1970-es évek közepén. A megannyi kategóriát elkülönítő tipológiája alapján Magyarországon 2018. április 8-ával megvalósult az úgynevezett predomináns pártrendszer. Az elnevezés nem véletlen. Ugyanis ezen pártrendszer elemi feltételei, hogy egyetlen párt:

  • valódi versenyben;
  • stabil választási rendszer mellett;
  • egymás után legalább három választáson;
  • abszolút többséget, vagyis parlamenti helyek 50 százalékát meghaladó számú mandátumot szerezzen a törvényhozásban.

Bár a politikai verseny tiszta és egyenlő mivolta megkérdőjelezhető – ahogy arra az EBESZ jelentése is rámutat – azt nehéz lenne elvitatni, hogy valódi verseny folyt. A pártok szabadon indulhattak a választáson, kampánytevékenységet retorzió nélkül folytathattak, és az eredményt érdemben befolyásoló visszaélések sem történtek.

A 2011-ben átszabott választási rendszer is stabilnak tekinthető. Már az idei eredménye után egy időre csődközeli helyzetbe kerülő, majd a visszafizetendő kampánytámogatás csaknem teljes összegét sikeresen összekalapozó Együttet is az a felismerés hozta létre 2012. október 23-án, hogy az egyfordulóssá tett, a többségi ágat erőteljesen preferáló választási rendszerben egy széttöredezett baloldalnak nincs esélye a Fidesz monolit tömbjével szemben.

A szereplők tehát hét éve ismerik a fideszes választási rendszert, hét évük volt feltérképezni annak működését és következményeit, és két ízben is szerezhettek róla tapasztalatokat.

Úgy, hogy a választójogi törvény módosításai a rendszer alapvetéseit nem érintették.

Egy hónappal ezelőtt e feltételek teljesülése mellett, harmadjára szerezték meg Orbán Viktorék nemhogy az abszolút, hanem az alkotmányozó erejű, kétharmados többséget. Ugyanakkor ezt az eredményt a Fidesz formálisan nem egyedül érte el – ahogy azt Sartori a predomináns rendszer feltételeként előírja – hanem a KDNP-vel szövetségben.

Jogilag valóban két külön pártról beszélhetünk, a politikai valóságot tekintve azonban kezelhetjük a Fideszt és a KDNP-t egynek. Az elmúlt években a vasárnapi boltzár volt az egyetlen olyan ügy, ahol a KDNP önálló arcéllel mutatkozott meg. Nem látszik továbbá egyetlen törésvonal sem, ami a két párt szimbiózisát veszélyeztetné. A KDNP így mostanra sokkal inkább tekinthető a Fidesz szerves részévé vált, önmagában életképtelen platformnak, mintsem az orbáni akaratot netán veszélyeztetni képes koalíciós partnernek.

Így alakult ki az a pártrendszer, amiben több párt verseng a hatalomért, azt megszereznie viszont csupán egyetlen pártnak (ez esetben pártszövetségnek) van esélye.

Az ellenzék nem dísz, a pártok nem az uralkodó erő szatelitszervezetei, a támogatottság és az erőforrások egyenlőtlen eloszlása viszont hosszú időre képes konzerválni a status quo-t.

Főleg akkor, ha az ellenzéki pártok olyan mély válsággal kénytelenek szembenézni, mint nálunk.

Meddig maradhat fenn a centrális erőtér?

Tóth Csaba és Török Gábor már a 2014-es választást követően dolgozták ki – az orbáni terminológiát átvéve – a centrális pártrendszer fogalmát, ami öt ismérvvel rendelkezik.

1. A választások eredményeképpen reálisan egy politikai szereplő alakíthat csak kormányt: vagyis a kormányalakítás kérdése a választásokat megelőzően eldől.

2010-ben és 2014-ben sem volt kérdés, hogy a Fidesz–KDNP fog a kormányrúd élén állni. Ugyanez 2018-ról is elmondható. Az igaz, hogy messze a legkiszámíthatatlanabb választás elé néztünk április 8-án, ahol sok, addig ismeretlen tényező is bekerült az egyenletbe, például a taktikai szavazás miatt.

Abban viszont még a széttartó közvélemény-kutatások is megegyeztek, hogy Orbánék abszolút többsége aligha van veszélyben. A józan gondolkodást a felfokozott kampányhangulat ellenére is megőrző emberfők számára így a választás valódi tétje az volt, hogy kétharmaddal, vagy anélkül vághat-e neki a Fidesz az újabb négy évnek. Az eredményt látva kijelenthető, hogy a regnáló párt dominanciája rendszerszerűvé vált.

2. A centrális pozíciót birtokoló párt a medián szavazó pártja; tőle mind balra, mind jobbra komoly támogatottsággal rendelkező szereplők helyezkednek el.

Azaz nem az történik, hogy az uralkodó párt egymagában elfoglalja a bal-jobb skála egyik felét, hanem jobb- és baloldalon is fenntartja az ellenzéket. Baloldalon ez a megannyi balliberális formációt jelenti, jobboldalon pedig a Jobbikot. Mindkét oldali ellenzék szignifikáns erőt képez, hiszen tartósan, ciklusokon átívelően jelen van a parlamentben, ám senki nem képes váltópárti pozícióba kerülni.

3. A centrális pártrendszer stabilitásának alapja, hogy vele szembeni többséget bármelyik „szárnyán” nehéz képezni.

Az előző pontban megfogalmazott politika titka az, hogy egyensúlyoz a két ellenzéki blokk között, nem hagyja egyiket sem túlságosan megerősödni, sem meggyengülni. Így éri el a rendszer, hogy semelyik oldalon ne képződhessen a Fidesz hatalmára veszélyt jelentő erőközpont.

Ugyanakkor a Fidesz egyre inkább széljobbra húzó politikája megtörheti ezt a kényes egyensúlyt.

Ha Orbán túltolja a biciklit, és nem hagy elég teret a jobboldalon a Jobbiknak, előfordulhat, hogy a szebb napokat is megélt radikális párt ideiglenesen, egy választás erejéig, stratégiai (és nem ideológiai) alapon átvándorol a baloldalra. A baloldali szavazókat is megszólítani próbáló, néppárti Vona-stratégia, a megannyi választókerületben megmutatkozó élni és élni hagyni-elv a baloldal és a Jobbik jelöltjei között akár ennek előszele is lehet.

4. Centrális pártrendszer csak többségi jellegű választási rendszerben képzelhető el.

Centrális pártrendszerben is előfordulhat, hogy a társadalomban nincs többsége az uralkodó pártnak. Így szükséges egy olyan választási rendszer, ami ennek ellenére is képes a többséget biztosítani a Fidesz számára. A 2011-ben megszavazott, a többségi ágat erősítő választási rendszer, ahol a mandátumok több, mint felét relatív többséggel is meg lehet szerezni, képes ezt elérni.

Hiába nincs meg egy fideszes jelöltnek az abszolút többsége, ha az ellenzéki szavazatok elaprózódnak a többi jelölt között. Például a körzetemben, Pest megye 8-asban így nyert egy hónapja a szavazatok 40 százalékával a fideszes Bóna Zoltán, miközben a két legerősebb ellenzéki jelöltre leadott voksok együttesen meghaladták az 50 százalékot. A választási rendszer szintjén így menedzselhető a kétoldali ellenzék. Az arányosság elvét követő szisztémában ezt nem lehetne megvalósítani.

5. A centrális pártrendszer fenntartásához központi szereplője adminisztratív-kartellpárti eszközöket használ.

Politikai kartellezésről akkor beszélhetünk, amikor a regnáló politikai elit önnön pozícióját úgy szilárdítja meg, hogy a többi szereplőt kirekeszti a politikai térből. Történhet ez sokféleképpen: a pártalapítás megnehezítésével, a kampánytámogatási rendszer átszabásával, a politikai reklámok szabályozásával, a médiapiac átalakításával. A centrális pártrendszerben ezen adminisztratív, kartellpárti eszközök felett viszont nem a széles értelemben vett politikai elit, hanem a centrumban lévő párt egymaga rendelkezik.

 

Elég a közmédia nyögvenyelősen kikényszerített öt perces interjúira gondolni, vagy a civil szférát korlátozó Stop Soros törvényjavaslatra, hogy beláthassuk: a centralitás itt is érvényesül. És amíg a klasszikus politikai kartell esetében a politikai életbe betörni szándékozók a kárvallottak, addig nálunk Orbán egy személyben döntheti el, hogy kit és milyen intézkedéssel szorít ki vagy vissza a politikai arénából.

Ezek alapján mi az, ami mindenek felett jellemzi Magyarország pártrendszerét?

Nem az, hogy egy, kettő vagy akárhány párt van a rendszerben.

Nem a pártok száma ugyanis az, ami a politikai versenyt meghatározza. Hanem maga a Fidesz és annak egyszemélyi vezetője, Orbán Viktor.

Míg Sartori alapján azt láthatjuk be, hogy a rendszerben kódoltatva van a domináns párt sikere, addig Tóth Csaba és Török Gábor azt tárja elénk, hogy mennyire sokrétű és tudatos politika eredménye ez.

Így végsősoron egy olyan pártrendszerrel szembesülünk, amiben az alfa és az omega, amihez mindenki méri magát és amihez képest meghatározza magát, nem pusztán egy párt, egy politikai vezér a sok közül, hanem kifejezetten a Fidesz és Orbán Viktor. Ebben a pártrendszerben a Fidesz névre keresztelt fekete lyuk tartja fogságban az ellenzék űrhajóit, hol közelebb húzva magához őket, hol egy picit távolabb engedve, de mindig az ellenőrzése alatt tartva.

Ha az ellenzék győzedelmeskedni akar, mindenekelőtt arra kell megoldást találnia, hogy szétfeszítse annak a pártrendszernek a kereteit, amiben a Fidesz gravitációs vonzása minden más akaratot felülír. Hogy milyen megoldások jöhetnek szóba, arról lesz szó a cikk folytatásában.

Petróczi Rafael
Petróczi Rafael az Azonnali korábbi újságírója

A Budapesti Corvinus Egyetemen végzett politológusként. Az Azonnali gyakornoka, majd belpolitikai újságírója volt 2017-2021 között.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek