Kijelenthetjük: Magyarországon egypártrendszer jött létre. Ezt pedig a Fidesz és az ellenzéki pártok közösen hozták össze. A Fidesz azzal, hogy egy önmagára szabott, a győztest erősítő, a széttartó ellenzéket gyengítő választási rendszert alakított ki az előző ciklusban. Az ellenzék pedig azzal, hogy… És innentől igencsak eltérnek az értelmezési lehetőségek.
A legegyszerűbb megközelítés szerint a fő probléma az, hogy az ellenzéki pártok nem fogtak össze. A következő napokban rengeteg helyről halljuk majd ezt az értelmezést. És valóban: ha több egyéni körzetben lett volna koordináció, a Fidesznek most valószínűleg nem lenne kétharmada.
Nem csak a koordináció, a történet is hiányzott
De ilyen listás eredmények mellett, 50 százalék felett elvitt körzetekkel így is, úgy is a Fidesz győzött volna. Az együttműködés – összefogás, koordináció – csak a vereség mérsékléséhez lett volna elegendő, a győzelemhez nem. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne szükség egységesebb ellenzékre, hanem azt, hogy
Érvelhetünk ugyan azzal, hogy volt ilyen, de ez a koordinációhoz hasonlóan alapvetően technikai jellegű maradt: a Fidesz leváltása és a jogállamiság helyreállítása. Bár ez megmozdított egy választói réteget, sőt ennek egy részét még arra is rábírta, hogy választókerületi szinten átszavazzon más ellenzéki pártok esélyesebbnek vélt jelöltjeire, de a Fidesz mozgósításával szemben édeskevésnek bizonyult.
A Fidesz ezzel szemben azért tudott hatékonyan mozgósítani, mert volt egy jól felépített története. Ez ugyan féligazságokon és teljes hazugságokon alapult, de mi tagadás: működött.
Mit várhatunk a parlamenti ellenzéktől?
Vajon érdemes-e ezek után azzal az igénnyel fordulnunk a parlamentbe került ellenzéki pártokhoz, hogy működjenek jobban együtt a jogállamiság helyreállítása érdekében? Nem, egészen biztos, hogy nem érdemes.
Egyrészt azért nem, mert egyelőre nehéz elhinni, hogy a magyar társadalom számára a választási rendszer vagy a hatalommegosztás kérdése a közeljövőben több lehet, mint rétegtéma, amely egy tovább már nem bővíthető közönségnek szól. Másrészt mostanában mintha hajlamosak lennénk megfeledkezni arról, hogy
Akkor mégis mitől remélhetjük a kialakult „egypártrendszer” lebontását, vagyis annak a helyzetnek a megszüntetését, hogy a Fidesz győzelemre van ítélve nála gyengébb, egymással versengő riválisaival szemben?
Attól, ha valamelyik ellenzéki párt győztesként tud kikerülni ebből a versengésből. Ha lesz egy olyan párt, amelyikre egyértelműen kormányváltóként tekintenek a választók, és nemcsak azért, mert kiemelkedik mezőnyből, hanem azért is, mert van egy, a választók széles rétegeit megszólítani és mozgósítani képes, hitelesen felépített saját története.
Le kellene másolni a Fidesz modelljét
Ha ez a recept ismerős, az egyáltalán nem véletlen: ez a Fidesz 1998-as modellje. Az 1994-1998 közötti ciklusban a Fidesz kiemelkedett az ellenzéki pártok sorából, és egy hiteles történetet kínált a Horn-kormányt elutasító választóknak: a polgári Magyarország történetét.
A győzelemhez persze Orbán Viktornak is szüksége volt szövetségesre, de a kisgazdákkal való szövetségkötést a Fidesz által kialakított politikai helyzet tette lehetővé, nem a ciklus közbeni együttműködésre való törekvés.
Más kérdés, hogy az a kormányzat nem torzította ennyire szisztematikusan a politikai versenyt, pontosabban szólva „beérte” az önkormányzati választások szabályainak módosításával.
A kérdés csupán az, van-e a parlamentbe jutott ellenzéki pártok között olyan, amelyik alkalmas lehet erre a szerepre. Erre a pártok teljesítményét elnézve meglehetősen nehéz igent mondani.
Ma úgy tűnik, hogy ehhez az építkezéshez a parlamenten kívüli civil szereplők, mozgalmak, állampolgári kezdeményezések becsatornázására is szükség van. És nem pusztán abban a formában, hogy ezeket felszívja a pártok valamelyike, hanem úgy, hogy e mozgalmak maguk is hatással legyenek a pártokra, azok társadalmi beágyazódására.
Itt egy másik fideszes modell merül fel: a polgári körök. De míg a polgári körök gyakorlatilag Orbán Viktor vezető pozícióban tartását szolgálták, addig most a pártok és a civil szféra közeledése éppen azért lenne fontos, hogy teljes megújulást jelenthessen a sokak szemében lejáratódott parlamenti formációk számára.
Azt viszont nehéz megmondani, pontosan hogyan és a politikai spektrum mely részén jöhetne létre az ellenzéki váltópárt. Mert míg a Fidesz számára 1994-től egyértelmű volt, hogy a jobboldal vezető erejévé kell válnia, addig a társadalom mostani jobbra tolódását elnézve egyáltalán nem biztos, hogy egy karakteresen baloldali pártra van szükség.
Sokkal inkább a politikai centrumban keletkezett űr jobb- és balközépről való kitöltésére. Ha viszont ez így van, arra biztosan nem a régi baloldal parlamentbe jutott pártjai lesznek alkalmasak.
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.