+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Bakó Bea
2018. április 8. vasárnap, 08:00
A kormánypártból protestpárttá átvedlett Fidesz teljhatalma és a kompromisszumos, felnőtt politizálás esélye között választhatunk ma.

„Ez a Putyinnal való barátkozás meg Paks II borzasztó! De akkor is a Fideszre szavazok, nehogy visszajöjjön a Gyurcsány meg a szocialisták!” „Persze, hogy lopnak ezek is. Mindegyik lop, de ezek legalább nem engedik be a migránsokat!” – ez csak néhány vélemény olyan emberektől, akik a közhiedelemre rácáfolva nem Orbán minden szavát vakhittel benyaló hívők, hanem olyan választók, akik bizonyos pro-kontra érveket mérlegeltek, de még így is a Fidesz mellett döntöttek.

 

Kormánypártból protestpárt?

 

Rengeteget elárul a Fidesz kormányzásáról, hogy mi miatt döntöttek így. Nem azért, mert a Fidesz annyira jól teljesített. Ha ezektől az emberektől azt kérem, hogy mondjanak valami jót, amit a Fidesz csinált mostanában, legfeljebb a csok-ot tudják felsorolni. Arra, hogy az oktatást és az egészségügyet csak még jobban lezüllesztette a kormány az utóbbi nyolc évben, szomorúan bólogatnak.

 

„De hát a Gyurcsány, de hát a migránsok” – ezzel tudnak csak újra meg újra érvelni.

 

Miközben Gyurcsányék és a szocialisták összesen vegetálnak valahol 15-20 százalék környékén. Miközben a migránsoknak eszük ágában sincs idejönni: inkább Németországot és Svédországot célozzák meg. Már ha megcélozzák, ugyanis eleve egyre kevesebben érkeznek en bloc Európába – ami aligha a migránsverő hős Orbán Viktor érdeme.

 

Ha még ezeket az ellenvetéseket is bedobjuk egy ilyen, mérlegelni hajlandó Fidesz-szavazónak, akkor jön az ultimate érv: „De ha egyszer nincs jobb! Mert a szocikról tudjuk, hogy milyen rosszak voltak, ezek az új pártok meg biztos ugyanolyan rosszak lennének. Mégis csak a Fidesz a legkisebb rossz.”

 

Nyolc év stabil kormányzás után tehát a Fidesz azt érte el, hogy a saját szavazói leginkább protestből szavaznak rá.

 

Nem azért támogatják, mert azt látják, hogy a dolgok jó irányba mennek az országban, hanem felnagyított ellenségképektől és a legkisebb rossz által vezérelve húzzák Orbánra az ikszet. (Nyilván a választási kampányokban máshol is bevett módszer a riogatás, de ez egy eszköz a sok közül, egy üzenet az eddigi eredmények vagy a jövőbeli ígéretek kommunikálása között; nem pedig a kizárólagos, egyetlen érv.)

 

Boldogabb demokráciákban a protestpártok a betokosodott politikai struktúrák alternatívájaként megjelennek a semmiből, és összeszednek 5-10-15 százalékot, ami rögtön jelzi is azon betokosodottaknak, hogy valamit nagyon gyorsan változtatni kéne. Ha ezt nem teszik, akkor netán még kormányra is jut az a protestpárt – Olaszországban éppen ezt látjuk. Bajorországban még pont időben kapott észbe Orbánék hű szövetségese, a CSU, hogy visszahódítson pár szavazót a jobbos-populista AfD-től.

 

Mindenesetre az, hogy kormányzó pozícióból navigálja valaki protestpárttá magát, minimum furcsa. A Fidesznek mégis sikerült véghez vinnie ezt a bravúrt.

 

És ez nem csak a Fidesz állapotáról mond el szomorú dolgokat, hanem a magyar demokráciáéról is. Ha ugyanis erre kereslet van a választók körében, akkor ezt kell nekik kínálni – egészen addig, amíg a kereslet megvan.

 

Nincs kire szavazni? Ez is rajtunk múlik!

 

Ráadásul ez a negatív hozzáállás tömegekben van meg, minden párt választói között: rengetegen nem azért szavaznak egyik vagy másik pártra, mert azt annyira nagyon szimpatikusnak tartanák, hanem azért, mert még azt tartják a legkevésbé ellenszenvesnek. Amikor azon kesergünk, hogy nincs egy rendes párt, amire szavazni lehetne, nem árt abba is belegondolni: a pártok a társadalom leképeződései, és azt jelenítik meg, amire igény van.

 

Ha nem tetszik, amit csinálnak, eltüntethetjük őket a politika süllyesztőjében (mint történt az az MDF és SZDSZ nevű nagy rendszerváltó pártokkal), és alapíthatunk helyettük jobbat.

 

Kesergés helyett. A politika ugyanis ilyen melós dolog – legalábbis a demokráciákban, és szerencsére egyelőre még Magyarország is az.

 

Nyilván persze sokaknak a „legkisebb rossz” a szavazási motivációja a nálunk fejlettebb nyugati demokráciákban is, de ott a hagyományos nagyobb pártoknak mégiscsak van egy jelentős bázisuk, aki azért szavaz rájuk, mert nagyjából egyetért a programjukkal. És ha valami hülyeséget csinálnak, akkor a saját bázisukból fogják őket először figyelmeztetni.

 

Emlékezetes volt például, amikor két éve egy német talkshow-ban egy nyugdíj előtt álló rákos beteg takarítónő oktatta ki a szocdemek akkori pártelnökét baloldaliságból, aki a dolgozóknak fontos reformok elmaradását próbálta a nagyobb koalíciós partner CDU-ra kenni.

 

A takarítónő az internet, főleg a baloldaliak sztárja lett, de szocdemek nem teljesen hallgattak az intő szóra, amit meg is bosszultak a választóik: a tavalyi választást történelmi mélypontot jelentő eredménnyel zárták, és ezt még sikerült azzal is überelniük, hogy ezek után belementek még egy nagykoalícióba a CDU-val. Hogy ezek után számíthatnak-e bármi jóra a választóiktól, az nagy kérdés.

 

Nézzük meg, mi történne nálunk egy hasonló helyzetben.

 

Nálunk, a szekértáborokba tömörült Magyarországon a „saját táborban” leginkább egyetértő bégetésnek van helye. Aki kritizál, az áruló, gyurcsányista, orbánista, jobbikos, libsi, bolsi, náci.

 

Éppen ezért sokan érezhetik úgy, hogy nincs értelme kritizálni. És amúgy is, miért akarna bárki is javítani bármit egy olyan politikai közegben, amit nem érez a sajátjának, és amelyhez nem meggyőződés köti, hanem annyi, hogy időnként – akkor is csak a „kisebb rossztól” vezérelve – behúzza rá az ikszet?

 

Állítsuk meg az óvodás politizálást! Mi, választók

 

A magyar szekértáborokban minden fekete vagy fehér: azért szavazz ránk, mert a másik maga az ördög, és fordítva. Ezen a káros szemléleten csak mi választók tudunk változtatni: ha nem vagyunk hajlandók elfogadni a fekete-fehér logikát, és rákényszerítjük a politikai elitet az értelmes párbeszédre és kompromisszumokra.

 

Ha elvárjuk tőlük, hogy a „te lebontanád a kerítést” és „te eladnád az anyádat is” jellegű óvodás vagdalkozás helyett viselkedjenek értelmes felnőttek módjára.

 

Erre csak úgy tudjuk őket rákényszeríteni, ha mi magunk is felnőttként viselkedünk, nem dőlünk be az üres riogatásnak és egybites leegyszerűsítéseknek. Ha elvárjuk, és a választásokon számon is kérjük a teljesítményt, ami nem merül ki abban, hogy „mert különben jön a Gyurcsány”.

 

Nyilván a demokratikus politikai kultúra felfejlesztése nem megy egyik napról a másikra, főleg nem egy olyan országban, ahol a lakosság szűk harminc éve gyakorolja csak ezt a műfajt.

 

Egy lépést viszont már tehetünk felé a mai választáson is. Azzal, ha Orbán túlhatalmának a korlátozását választjuk úgy, hogy az egyéni körzetekben a legesélyesebb ellenzéki jelöltre szavazunk, listán pedig lehetőleg olyan, többé-kevésbé szimpatikus pártra, amely várhatóan meg is ugorja az öt százalékos küszöböt.

 

Persze a taktikai szavazással kapcsolatban jogos ellenérv, hogy ideális esetben a demokrácia nem a taktikázásról szól, hanem arról, hogy mindenki arra szavaz, amelyik pártot a legjobban szereti. Csakhogy mi Magyarországon jórészt eddig sem így szavaztunk, hanem arra ikszeltünk, akit a legkevésbé utálunk.

 

Ráadásul a demokrácia eleve egy tökéletlen műfaj – még olyan országokban is, ahol a mienknél jobban működik. Lehetetlen tökéletes egyensúlyt találni a helyi szinthez kapcsolódó képviselet, az arányosság és a stabilitás között. Mindenhol rengeteg múlik a pártokon és a választókon, hogy felnagyítják, vagy épp egyensúlyozzák a rendszer hol kisebb, hol nagyobb tökéletlenségeit.

 

A magyar politikai kultúra legnagyobb tökéletlenségét, a végletekig tolt szekértábor-logikát és a kompromisszumképtelenséget most azzal tudjuk a legjobban enyhíteni, ha kisebbségbe kényszerítjük a Fideszt, és így olyan helyzetet idézünk elő, amiben a pártok kénytelenek egymással kompromisszumokat kötni és felnőtt módon együttműködni.

 

Ha sikerül nekik, talán egy lépéssel közelebb kerülünk az egyébként elérhetetlen „tökéletes demokrácia” ideájához. Ha nem, akkor pedig kesergés helyett a kezünkbe vehetjük a dolgot, emlékezve rá, hogy

 

a politikai elitet bizony mi neveltük ki, és mi is alakítjuk olyanná, amilyen. Nekünk is dolgozni kell rajta, ha meg akarjuk változtatni.

 

Ma például rögtön neki is állhatunk.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Olyan jelenés történt, ami azt bizonyítja, mekkora ereje van a kimondott szavaknak még tizenkét évvel később is.

Ezt még nem a szerdai blokádért, hanem a hétfői sípolásért kapták.

A már 82 éves olasz exminiszterelnök emellett megkérte Matteo Salvinit: szálljon ki a jelenlegi kormánykoalícióból, és szövetkezzen inkább vele.

Boris Johnson? Jacob-Rees Mogg? Valaki más? May megnyerte az ellene indított bizalmatlansági szavazást, de távolról sem biztos a pozíciója.

Trump lefújta az évtizedes hagyományokra visszatekintő karácsonyi újságírói bulit, az ok az elnök a médiával ápolt viharos viszonya lehet.

A hét kérdése

Tüntetés, parlamenti obstrukció, füttykoncert, kivonulás: ez már mind megvolt, itt az ideje a csínytevésnek! De hogyan?

Azért ide elnéznénk

A budapesti Bem moziban látható az épp 30 éves klasszikus.

Sorrentino két korábbi klasszikusa mellett premier előtt megnézheted a Berlusconi-filmet is. Dec.14-16.

December 17-én a főszerepben: Ady karácsonyi versei és Kosztolányi eddig nem
ismert szövegei.

Kömlődi Ferenc és Tamás Veronika vezet be a látszat-ellentétek világába december 19-én a Múzeum körúton!

A híres osztrák zeneszerző Holdbéli világ című vígoperáját hallhatják a nézők december 20-án a Festetics Palotában.

Ezt is szerettétek

A szélsőjobboldali befolyás azonban töretlen a párton belül.

A zöldpolitikus Karácsony Gergely miért épp az olcsóbb autózásért tüntetők mellett állt ki a sárga mellénnyel?

Nem az a kérdés, hogy jöjjön-e a vasút privatizációja, hanem az, hogy mikor.

Twitter megosztás Google+ megosztás