+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Bakó Bea
2018. április 8. vasárnap, 08:00
A kormánypártból protestpárttá átvedlett Fidesz teljhatalma és a kompromisszumos, felnőtt politizálás esélye között választhatunk ma.

„Ez a Putyinnal való barátkozás meg Paks II borzasztó! De akkor is a Fideszre szavazok, nehogy visszajöjjön a Gyurcsány meg a szocialisták!” „Persze, hogy lopnak ezek is. Mindegyik lop, de ezek legalább nem engedik be a migránsokat!” – ez csak néhány vélemény olyan emberektől, akik a közhiedelemre rácáfolva nem Orbán minden szavát vakhittel benyaló hívők, hanem olyan választók, akik bizonyos pro-kontra érveket mérlegeltek, de még így is a Fidesz mellett döntöttek.

 

Kormánypártból protestpárt?

 

Rengeteget elárul a Fidesz kormányzásáról, hogy mi miatt döntöttek így. Nem azért, mert a Fidesz annyira jól teljesített. Ha ezektől az emberektől azt kérem, hogy mondjanak valami jót, amit a Fidesz csinált mostanában, legfeljebb a csok-ot tudják felsorolni. Arra, hogy az oktatást és az egészségügyet csak még jobban lezüllesztette a kormány az utóbbi nyolc évben, szomorúan bólogatnak.

 

„De hát a Gyurcsány, de hát a migránsok” – ezzel tudnak csak újra meg újra érvelni.

 

Miközben Gyurcsányék és a szocialisták összesen vegetálnak valahol 15-20 százalék környékén. Miközben a migránsoknak eszük ágában sincs idejönni: inkább Németországot és Svédországot célozzák meg. Már ha megcélozzák, ugyanis eleve egyre kevesebben érkeznek en bloc Európába – ami aligha a migránsverő hős Orbán Viktor érdeme.

 

Ha még ezeket az ellenvetéseket is bedobjuk egy ilyen, mérlegelni hajlandó Fidesz-szavazónak, akkor jön az ultimate érv: „De ha egyszer nincs jobb! Mert a szocikról tudjuk, hogy milyen rosszak voltak, ezek az új pártok meg biztos ugyanolyan rosszak lennének. Mégis csak a Fidesz a legkisebb rossz.”

 

Nyolc év stabil kormányzás után tehát a Fidesz azt érte el, hogy a saját szavazói leginkább protestből szavaznak rá.

 

Nem azért támogatják, mert azt látják, hogy a dolgok jó irányba mennek az országban, hanem felnagyított ellenségképektől és a legkisebb rossz által vezérelve húzzák Orbánra az ikszet. (Nyilván a választási kampányokban máshol is bevett módszer a riogatás, de ez egy eszköz a sok közül, egy üzenet az eddigi eredmények vagy a jövőbeli ígéretek kommunikálása között; nem pedig a kizárólagos, egyetlen érv.)

 

Boldogabb demokráciákban a protestpártok a betokosodott politikai struktúrák alternatívájaként megjelennek a semmiből, és összeszednek 5-10-15 százalékot, ami rögtön jelzi is azon betokosodottaknak, hogy valamit nagyon gyorsan változtatni kéne. Ha ezt nem teszik, akkor netán még kormányra is jut az a protestpárt – Olaszországban éppen ezt látjuk. Bajorországban még pont időben kapott észbe Orbánék hű szövetségese, a CSU, hogy visszahódítson pár szavazót a jobbos-populista AfD-től.

 

Mindenesetre az, hogy kormányzó pozícióból navigálja valaki protestpárttá magát, minimum furcsa. A Fidesznek mégis sikerült véghez vinnie ezt a bravúrt.

 

És ez nem csak a Fidesz állapotáról mond el szomorú dolgokat, hanem a magyar demokráciáéról is. Ha ugyanis erre kereslet van a választók körében, akkor ezt kell nekik kínálni – egészen addig, amíg a kereslet megvan.

 

Nincs kire szavazni? Ez is rajtunk múlik!

 

Ráadásul ez a negatív hozzáállás tömegekben van meg, minden párt választói között: rengetegen nem azért szavaznak egyik vagy másik pártra, mert azt annyira nagyon szimpatikusnak tartanák, hanem azért, mert még azt tartják a legkevésbé ellenszenvesnek. Amikor azon kesergünk, hogy nincs egy rendes párt, amire szavazni lehetne, nem árt abba is belegondolni: a pártok a társadalom leképeződései, és azt jelenítik meg, amire igény van.

 

Ha nem tetszik, amit csinálnak, eltüntethetjük őket a politika süllyesztőjében (mint történt az az MDF és SZDSZ nevű nagy rendszerváltó pártokkal), és alapíthatunk helyettük jobbat.

 

Kesergés helyett. A politika ugyanis ilyen melós dolog – legalábbis a demokráciákban, és szerencsére egyelőre még Magyarország is az.

 

Nyilván persze sokaknak a „legkisebb rossz” a szavazási motivációja a nálunk fejlettebb nyugati demokráciákban is, de ott a hagyományos nagyobb pártoknak mégiscsak van egy jelentős bázisuk, aki azért szavaz rájuk, mert nagyjából egyetért a programjukkal. És ha valami hülyeséget csinálnak, akkor a saját bázisukból fogják őket először figyelmeztetni.

 

Emlékezetes volt például, amikor két éve egy német talkshow-ban egy nyugdíj előtt álló rákos beteg takarítónő oktatta ki a szocdemek akkori pártelnökét baloldaliságból, aki a dolgozóknak fontos reformok elmaradását próbálta a nagyobb koalíciós partner CDU-ra kenni.

 

A takarítónő az internet, főleg a baloldaliak sztárja lett, de szocdemek nem teljesen hallgattak az intő szóra, amit meg is bosszultak a választóik: a tavalyi választást történelmi mélypontot jelentő eredménnyel zárták, és ezt még sikerült azzal is überelniük, hogy ezek után belementek még egy nagykoalícióba a CDU-val. Hogy ezek után számíthatnak-e bármi jóra a választóiktól, az nagy kérdés.

 

Nézzük meg, mi történne nálunk egy hasonló helyzetben.

 

Nálunk, a szekértáborokba tömörült Magyarországon a „saját táborban” leginkább egyetértő bégetésnek van helye. Aki kritizál, az áruló, gyurcsányista, orbánista, jobbikos, libsi, bolsi, náci.

 

Éppen ezért sokan érezhetik úgy, hogy nincs értelme kritizálni. És amúgy is, miért akarna bárki is javítani bármit egy olyan politikai közegben, amit nem érez a sajátjának, és amelyhez nem meggyőződés köti, hanem annyi, hogy időnként – akkor is csak a „kisebb rossztól” vezérelve – behúzza rá az ikszet?

 

Állítsuk meg az óvodás politizálást! Mi, választók

 

A magyar szekértáborokban minden fekete vagy fehér: azért szavazz ránk, mert a másik maga az ördög, és fordítva. Ezen a káros szemléleten csak mi választók tudunk változtatni: ha nem vagyunk hajlandók elfogadni a fekete-fehér logikát, és rákényszerítjük a politikai elitet az értelmes párbeszédre és kompromisszumokra.

 

Ha elvárjuk tőlük, hogy a „te lebontanád a kerítést” és „te eladnád az anyádat is” jellegű óvodás vagdalkozás helyett viselkedjenek értelmes felnőttek módjára.

 

Erre csak úgy tudjuk őket rákényszeríteni, ha mi magunk is felnőttként viselkedünk, nem dőlünk be az üres riogatásnak és egybites leegyszerűsítéseknek. Ha elvárjuk, és a választásokon számon is kérjük a teljesítményt, ami nem merül ki abban, hogy „mert különben jön a Gyurcsány”.

 

Nyilván a demokratikus politikai kultúra felfejlesztése nem megy egyik napról a másikra, főleg nem egy olyan országban, ahol a lakosság szűk harminc éve gyakorolja csak ezt a műfajt.

 

Egy lépést viszont már tehetünk felé a mai választáson is. Azzal, ha Orbán túlhatalmának a korlátozását választjuk úgy, hogy az egyéni körzetekben a legesélyesebb ellenzéki jelöltre szavazunk, listán pedig lehetőleg olyan, többé-kevésbé szimpatikus pártra, amely várhatóan meg is ugorja az öt százalékos küszöböt.

 

Persze a taktikai szavazással kapcsolatban jogos ellenérv, hogy ideális esetben a demokrácia nem a taktikázásról szól, hanem arról, hogy mindenki arra szavaz, amelyik pártot a legjobban szereti. Csakhogy mi Magyarországon jórészt eddig sem így szavaztunk, hanem arra ikszeltünk, akit a legkevésbé utálunk.

 

Ráadásul a demokrácia eleve egy tökéletlen műfaj – még olyan országokban is, ahol a mienknél jobban működik. Lehetetlen tökéletes egyensúlyt találni a helyi szinthez kapcsolódó képviselet, az arányosság és a stabilitás között. Mindenhol rengeteg múlik a pártokon és a választókon, hogy felnagyítják, vagy épp egyensúlyozzák a rendszer hol kisebb, hol nagyobb tökéletlenségeit.

 

A magyar politikai kultúra legnagyobb tökéletlenségét, a végletekig tolt szekértábor-logikát és a kompromisszumképtelenséget most azzal tudjuk a legjobban enyhíteni, ha kisebbségbe kényszerítjük a Fideszt, és így olyan helyzetet idézünk elő, amiben a pártok kénytelenek egymással kompromisszumokat kötni és felnőtt módon együttműködni.

 

Ha sikerül nekik, talán egy lépéssel közelebb kerülünk az egyébként elérhetetlen „tökéletes demokrácia” ideájához. Ha nem, akkor pedig kesergés helyett a kezünkbe vehetjük a dolgot, emlékezve rá, hogy

 

a politikai elitet bizony mi neveltük ki, és mi is alakítjuk olyanná, amilyen. Nekünk is dolgozni kell rajta, ha meg akarjuk változtatni.

 

Ma például rögtön neki is állhatunk.

 

Hírszolgáltatás

A francia jobboldali Michel Barnier is szívesen lenne az Európai Bizottság új elnöke. Ezzel a bajor Manfred Weber kihívója lesz az EPP-ben.

Nincs mit szépíteni, ismerte el Merkel a vereségét. Saját pártja, a CDU mutatott neki sárga lapot. A választók a pirosat mutatják.

Míg mindenki az Iszlám Államra figyelt a világban, a sunyi Al-Kaida ismét megerősödött.

Előkerült a Kuciak-gyilkosság lehetséges szemtanúja, aki azt állítja, fogalma sem volt arról, hogy kicsoda a meggyilkolt szlovák tényfeltáró újságíró.

A hét kérdése

Útmutatót írt a Momentum Ungár Péternek, hogyan szálljon ki az összelőrinceződött BIF-ből. Szerintetek mit csináljon Ungár?

Azért ide elnéznénk

100 éves Észtország, ennek apropóján nyolc észt és 6 magyar művész reflektál a balti és a pannon jelenre.

Hörgés, halál és hasonlók a Dürerben. Amcsik, olaszok, magyarok, szeptember 26.

A folk metálé lesz a főszerep szeptember 28-án a Barba Negrában: az orosz Arkona és a magyar Dalriada lép színpadra.

Az ellenzékiség három arca, illetve a zene és a politikai vezetés kapcsolata is szóba fog kerülni szeptember 28-án.

Hivatalos előzményregényt kapott Bram Stoker Drakulája! Bemutató szeptember 29-én.

Ezt is szerettétek

Deutsch Tamás az Azonnalinak mindent megmagyaráz!

Eddig fel sem tűnt, de most már mindenhol ezt fogod látni!

Esély a helyzet tisztázására? Nagy katyvasz? Ideológiailag motivált vádak? EP-képviselők a Sargentini-jelentésről.

Mi lenne, ha megtámadnának minket nyugatról? Az Azonnali játékelméleti kalandozása.

comments powered by Disqus
Twitter megosztás Google+ megosztás