Kárpátalja: a hely, ahol magyar idő szerint várják a holnapot

Nem egészen három és fél éve jártam először Ukrajnában, 2014 őszén. Másodjára meg bő két hete. A két dátum között eltelt idő alatt úgy lett minden teljesen más, hogy tulajdonképpen nem változott semmi. Nincstelenség és kilátástalanság uralkodik Kárpátalján, de a helyiek nem panaszkodnak. Azt is felesleges.

Nézem a lejárati idejéhez közeledő útlevelemet a benne árválkodó négy darab ukrán pecséttel, és próbálok számot vetni.

Mi változott a dátumon kívül?

Először is az, hogy ezúttal Kárpátalján voltam, nem Ukrajnában. Tény, hogy Aknaszlatina is, ahol 2014-ben jártam, Kárpátalján van, de amikor az ember Máramarosszigeten vendégeskedve csak úgy átugrik a szomszédba enni egyet és legurítani pár sört fillérekért, nem a magyar közösség iránti érdeklődés motiválja, hanem az alacsony árak és egy végeredményben mégiscsak idegen országba való belépés egzotikuma. Kárpátalján meg akkor járunk, amikor tudjunk, hogy a mieink közé megyünk a mieinkért. A többi Ukrajna.

Az üzlethelyiséggel egybevont kocsma, ahol a terem közepén felhalmozott zsákokon ülve a boltos gyerekei tömény füstben rajzfilmet néznek, miközben szüleik vásárlókat szolgálnak ki, és a vendégek faasztalok mellett lócán ülve italukat fogyasztják: Ukrajna.

Ahogyan a Budapest Keleti pályaudvar mellett és Garay piac környékén kéz alatt árult olcsó cigi is Ukrajna.

Kárpátaljáért mélyebbre kell ásni

Így aztán mondhatni, korábban nem is jártam Kárpátalján. Kárpátaljáért mélyebbre kell ásni. Buszra kell ülni, vonatra kell szállni, autóba kell pattanni és fel kell keresni.

Hiába keressük ugyanis a magyar médiában, abban Kárpátalja jószerint nem létezik. Ahogyan Erdély is csak akkor létezik, ha Tusványos van, vagy vaskosra sikerült egy-egy farsangi tréfa, netán választás közeleg, úgy Kárpátaljáról is legföljebb akkor olvashatunk, ha a külügyminiszter Ukrajnával szembeni túlzónak tűnő reakcióját kell kifigurázni. Újabban elég gyakori téma az „ukránok magyar nyugdíja”, de még ez sem elég ahhoz, hogy megjelenjen a hírekben mindaz, amire Kárpátaljaként gondolunk.

Pedig feltételezem, hogy a „Magyar Népköztársaság és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége között, a szociális ellátás területén való együttműködés tárgyában, Budapesten, az 1962. december 20-án kötött, 1963. július 1. napjától hatályos egyezmény” aláírásakor a magyar fél motivációi között talán kimondatlanul szerepelhetett Kárpátalja is. Akár annak árán is, hogy már akkor tudták, hogy az egyezmény haszonélvezői között lesznek (lehetnek) majd ukránok (is).

Mondom, semmi sem változott, de valahogy mégis minden más lett. Még a négy évvel ezelőtthöz képest is.

Hozzá lehet szokni a háborúhoz

Négy évvel ezelőtt például aggódó üzenetek tucatjait kaptam, mikor barátaim azt látták, hogy beléptem Ukrajnába, hiszen alig pár hónappal korábban történt az orosz agresszió. De nem csak ők aggódtak. A kárpátaljai fiatal férfiak fél lábbal Magyarországon várták, hogy érkezik vagy sem a katonai behívó, és összekészített bőröndjükkel kelet vagy nyugat irányába kell elhagyniuk nagyon gyorsan a szülőfalujukat. Most meg csak legyint a cigarettáját szívó harmincas férfi a kárpátaljai Csonkapapin:

Amúgy sem vagyok itthon, Budapest mellett dolgozunk. Ha nem lenne ez a fagy és hó, akkor most sem lennék itthon, de ilyen időben nem lehet az építkezésen dolgozni.”

Szóval nagyon úgy tűnik, hogy mindenhez hozzá lehet szokni, még az alacsony lángon tartott háborúhoz is. Időnként lelőnek még egy-egy embert, időnként fegyverszünetet kötnek, de viszonylag érdektelen lett, hogy mi történik a 45 millió lakosú szomszédunkkal: nem csak számunkra, hanem azok számára is, akiket közvetlenül érint.

Illetve érintene. Történt ugyanis, hogy részben a háború, részben a gazdasági helyzet miatt, a fiatalok jórészt elhagyták az országot, és a falvak kiürültek. 

„Ma már meg sem állnak Magyarországon, inkább Nyugatot célozzák meg. Amint kézhez kapták a magyar útlevelet, a fiatalok nyakukba veszik a világot. Sokan dolgoznak Prágában, Szlovákiában, de Németországba, Hollandiába, Ausztriába is mennek. A fiúk-lányok gyakran már eleve külföldön ismerkednek meg, ott jönnek össze” – tájékoztat egy Budapesten élő kárpátaljai barátom még az elutazásom előtt. A családosok mondjuk inkább Magyarországra jönnek a magyar nyelvű oktatás miatt, teszi hozzá.

Lehet, hogy csak saját önzésem vezérelt, de azt vettem észre, hogy zavar az aggódó üzenetek elmaradása, a lagymatag érdektelenség. Még élénken él bennem, hogy mekkora hőstettet hajtottam végre az itthoniak szemében három éve, amikor volt merszem belépni ebbe a háborús készültségű országba. Pedig akkor több mint ezer kilométerre voltam bármilyen veszélytől, most meg

„A robbantás? Provokáció” – mondja a cigije végére érő atyafi, miközben egy határozott mozdulattal a szemetes kosárba pöccinti a csikket. „Annál mi civilizáltabbak vagyunk, hogy felüljünk az ilyesminek.” Mégis van valami a mozdulatában és hangsúlyában, amitől olyan érzésem támad, hogy elhangzottak ugyan a szavak, de nem lett minden kimondva.

Mert valóban: több mint valószínű, hogy a robbantás provokáció volt, és nem ukránok keze munkája, de a nyomásgyakorlás, az ellenszenv attól még megvan részükről.

A többségi nemzettől nem érdemes együttérzésre számítani, és nem igazán lep meg senkit a leplezett káröröm sem. A „minek beszéltek magyarul, ez Ukrajna, beszéljetek ukránul”-típusú beszólogatások ugyanúgy hétköznapinak számítanak az ukránok által nagyobb arányban lakott részeken, mint eddig, sőt, a közhangulat mindinkább fogékony rá.

Az ebédlőbe visszatérve terített asztalok, az előkészített desszerttálakon katonásan sorakozó sütemények látványa fogad, és a medikusokra váró asszonyok társasága. Központi fontosságúnak tűnik most a nyelvkérdés. Fontosabbnak a háborúnál és fontosabbnak az amerikaiak által hozott új, veszélyesebb fegyvereknél is, amik pedig könnyen a híradások főszereplőjévé tehetik újra Ukrajnát.

Se fűtés, se iskola, se védőoltás

„Nem tudjuk, hogyan lesz. Eddig is sokan elmentek, de ha nem lehet majd magyarul tanulni, akkor még többen el fognak menni” – mondják az asszonyok. „Hol fognak majd tanulni a gyerekek?

Megannyi nehéz kérdés. Főleg mikor egy olyan iskola étkezdévé átalakított nagytermében hangzik el, mely iskola már több mint egy hete zárva tart. Állítólag az influenzajárvány miatt rendeltek el karanténszünetet, de a pontos okot firtató kérdésemre nehezen kapok egyértelmű választ.

Korábban ugyanis kanyarójárvány volt, ami változó intenzitással a mai napig tart. Magyarországra ennek a híre is kevéssé jutott el, inkább a romániai kanyarójárványról lehetett hallani, ahol már 40 halálos áldozatot szedett a kór. Romániával ellentétben, ahol erős, az ortodox egyház által is támogatott oltásellenesség van, Ukrajnában nincs oltóanyag és azért vannak élvonalban Olaszországgal és Romániával együtt a kanyarós megbetegedések számában.

Kárpátalja például egyetlen vakcinát sem kapott még ottjártunkkor Kijevtől, így Magyarország volt kénytelen humanitárius gyorssegítségként nyolcezer darab kanyaró elleni vakcinával kisegíteni a kárpátaljaiakat.  

Egészségügy terén Ukrajna sajnos nagyon cudarul áll. Míg az idősebb generáció még többnyire megkapta legalább a kötelező oltásokat, a fiatalokra ez már nem mindig igaz, és így számos betegséggel szemben védtelenek. Csak idő kérdése egy-egy súlyosabb járvány kitörése. A gyermekbénulást okozó poliovírus ellen úgy is csak 14 százalék körüli az oltást megkapók aránya, hogy két éve újra felütötte fejét az országban a betegség.

Tavaly nyáron Európa ketyegő bombaként beszélt Ukrajnáról, és aggódva figyelte a háború és korrupció sújtotta országban elharapódzó TBC-járványt. A betegség terjedésének okai között megemlítették, hogy a betegek egész egyszerűen nem mindig engedhetik meg maguknak, hogy több hónapos kezelésben részesüljenek, ezért sokszor otthagyják a szanatóriumokat, terjesztve a betegséget.

Helyben jelenthet ugyan valamiféle átmeneti megoldást az iskolák karanténszünete, de a probléma gyökre mélyebben van. Úgy hívják, hogy nincstelenség.          

Nem sokkal érkezésünk előtt örömhírként számoltak be a kárpátaljai lapok a Beregszászhoz közeli Beregdéda óvodájának átadási ünnepségéről. Az óvoda egyike annak a 25 óvodának, amit a magyar kormány támogatásával korszerűsítettek. Három, összesen 120 férőhelyes óvodának teljesen egészében megújult a fűtésrendszere, így a gyerekeknek már nem nagykabátban kell napi több órát eltölteniük 12-13 fokos helyiségekben.

Tehát most már a feltételek adottak, hogy melegben legyenek a gyerekek, kérdés, lesz-e pénz kihasználni azokat a feltételeket. Ottlétünk utolsó napján jött ugyanis a hír, hogy véget ért a karanténszünet, de azonnal újabb, országos iskolai szünetet rendeltek el, mert földgáz híján nincs mivel fűteni az oktatási intézményeket.

A XXI. században, amikor az emberiség elektromos autót lő ki a világűrbe, csak mert megteheti, és mindenki a mesterséges intelligencia jelentette veszély miatt aggódik, egy velünk szomszédos, nálunk négyszer nagyobb országban az emberek leginkább csak helikopterrel és tankkal járható utakon járnak fél évszázados autókkal, és már gyakorlatilag kiirtott betegségek újbóli megjelenését figyelik aggódva.

Sétálgatok a beregsomi iskola folyosóin, és a falakra kirakott képeket nézegetve azon gondolkodom, hogy fura lehet itt gyereknek lenni. A végzősök tablóképe alatt gyászszalagos mementó három beregszászi kiskatona képével. A leírás szerint hazájukért adták az életüket.

A legfiatalabb alig pár éve érettségizett. Huszonhárom évesen érte a halál a fronton, egy olyan hadsereg katonájaként, amelyben hetente két-három katona önkezével vet véget az életének, és többekkel saját társaik végeznek, mint annak a négy katonának az esetében, akit alig egy hónapja saját két társuk végzett ki.

Anatolij Matiosz katonai főügyész szerint tragikus mértékben szedi áldozatait a hadseregen belül a fegyelmezetlenség és az alkoholizmus, és aggasztóan magas azon katonák száma, akik nem harci cselekményben vesztették el az életüket. Mindezt nem túl valószínű, hogy fel tudná fogni egy általános iskolás, de az egy-két évtizeddel korábbi, húszfős osztályok tablóképét és a most négy pados osztályteremet elnézve nincs kétségem a szülők éleslátásáról.

A korrupció, ami megöli a teljesítményt és a kilátásokat

Miközben az iskola szegényes, de tiszta, és a kommunista diktatúrában nevelkedett lelkemnek számos elemében oly ismerős látványát szívom magamba, még nem sejtem, hogy alig pár óra múlva a kárpátaljai fiatalok éleslátásáról is lehetőségem lesz megbizonyosodni egy orvostanhallgató lánynak köszönhetően.

– mondja a lány este a szálloda halljában. A kezemben lényegesen feljavított narancslevet szorongatok, körülöttem megannyi új arc, a tömeg zsibong, így aztán nem is egészen pontosan tudom, hogyan keveredtem oda vagy hogyan elegyedtünk szóba, de végre egy közlékeny ember!

„Haragszanak ránk az ukrán nyugdíjak miatt, de azt nem veszik figyelembe, hogy az ukrán nyugdíjból nem lehet megélni! Meg azt sem veszik figyelembe, hogy voltak, akik csaltak, de nagyon megszigorították utána a feltételeket, és sokaknak el is vették az állampolgárságát. Az én nagymamám is házat vett Debrecen mellett, és Magyarországra költözött. Most ott él. 18 ezer forint volt a nyugdíja, de

– meséli.  

Eszembe jut a Budapesten élő kárpátaljai barátom, aki említette a 45 ezer forintnak megfelelő kárpátaljai átlagbéreket és mesélt arról, hogy sok család ennyit sem keres: sokaknak egy használt télikabát megvásárlása annyiba kerül, mint a teljes havi fizetése.

Ahogy tovább beszélgetünk, a lány elmeséli, hogy ő is szeretne Magyarországra költözni, már be is adta kérelmét az állampolgárságra. Azóta sokat van Magyarországon, és amikor nincs, folyamatosan a telefonját nézi, hogy elérhető legyen, mert életvitelszerűen kell Magyarországon tartózkodnia, és ezt bármikor ellenőrizhetik.

Ruhák a szekrényben, saját fogkefe a fürdőszobában, ágy, ágynemű, házi papucs. Mindennek stimmelnie kell. Ha megszerezte az állampolgárságot, akkor szeretné Magyarországon folytatni az orvosi tanulmányait. Mint kiderült, nem úri hóbort vezérli, nem pezsgőbb éjszakai diákéletre vágyik, csak szeretné tudni, hogy mit tud.

Szeretné, ha szigorúan megkövetelnék tőle a tananyagot, ha olyan képzést kapna, aminek a végén olyan tudásra tesz szert, amiben megbízhat. A korrupció ugyanis a tanügyet is korrumpálta, csúszópénzért lehet átmenni a vizsgán.

Ezt elsőre nem értettem.

Lássuk be, hogy ez bizony olcsó kifogásnak tűnik a nem tanulásra annak, aki Magyarországon él. Mert panaszkodunk mi rengeteget a korrupcióra (főleg arra a korrupcióra, amit feltételezhetően politikusaink követnek el, nem arra, amit mi magunk, amikor nem jelentjük be teljes bérre az alkalmazottainkat, vagy „unortodox” módon nyerünk tendert, vagy meglopjuk a cégünket már középvezetőként is), de nem tapasztaltuk még meg a korrupciónak azt a teljes társadalmat átható szintjét, ami megnyomorítja az államot, az intézményeket; és észrevétlenül a mindennapi életünket is.

Pedig a működési elve egyszerű: mivel pénzért át lehet menni a vizsgán, eltűnik a motiváció úgy a tanár, mint a diák részéről, és csökken a színvonal. Épp az egyszerűsége miatt siklunk át fölötte, becsüljük alá, és puha feltételként értelmezve nem vesszük komolyan.

Ezért hadd fejtsem ki nyersebben is:

és maximális eredményt elérve is alulteljesít magához képest. Nincs lehetősége kihasználni a teljes kapacitását. Axiómaként megfogalmazva: a korrupció megszünteti a versenyt, és a teljes mezőnyt átalakítva nyomorékká tesz, mert az sem vonhatja ki magát a hatása alól, aki nem érintett benne. Tekinthetnénk ezt akár természeti törvénynek is.

„Hogy tudják-e a tanárok, hogy baj van? Persze hogy tudják!

Pedig jó eséllyel de, valamelyik tanítványa próbálja majd megmenteni az életét” – mondja a lány végezetül.

Már panaszkodni sincs kedvük a kárpátaljaiaknak

Még másnap is a beszélgetésünk járt a fejemben, amikor betértem az egyik boltba egy kávéért. Barna hajú, nyílt tekintetű, kedves középkorú nő volt a pultos. Talán az előző esti tartalmas beszélgetés hatására, de most feltűnik, amit ottlétem alatt addig is mindvégig érzékeltem: hogy errefelé az emberek mennyire csendesek. Meg aztán nem csak hogy csendesek, de nem is igazán panaszkodnak, márpedig

Persze szóba kerülnek az élet nehézségei, de amiről valaki nem beszél legalább három percet folyamatosan, az nem panasz, csak tájékoztatás. Még a székely habitusommal is fura volt a Budapesten választási kampány zajához edződött fülemnek ez a nyomott csend.

Mert lehet, hogy nem szórjuk mi sem a szót, de azt mindig szoktuk tudni, hogy hogyan lehetne a világot megváltani, vagy ha nem lehet, akkor ki tehet róla, és ezt megfelelő intenzitással elő is szoktuk adni, ha épp szóba kerül.

A magabiztosság helyett itt tétova csend lebeg a levegőben és az összes téma érintése után sem igazán tudom még mindig eldönteni, hogy ennek a szelíd mosolyú kiszolgálónőnek merre van az előre, és merre a hátra Kárpátalja jövőjét illetően. Mint aki félúton van valamerre és egyszerre tart attól, hogy semmi sem fog változni és attól is, hogy radikális változások jönnek. Szavak formálása helyett úgy érzem,

Állítólag orosz propaganda, hogy Ukrajna egy szétesés előtt álló bukott állam, vagy, - hogy az egyik budapesti medikus saját benyomásait összegző szavaival éljek -, egy infúzióra kötött halálos beteg, akit körülállnak, és várják, hogy mi fog történni. Az azonban biztos, hogy nem érzem illőnek kérdéseimmel belerondítani ebbe a csendbe, piszkálni, amiről nehezükre esik beszélni.

Indulnom is kéne, maradnék is még, zavartan a nő feje fölött lévő órára pillantok. Rájövök, hogy nem tudom megállapítani, mennyi az idő, magam is a kárpátaljai Schrödinger szuperpozíciós állapotba kerültem. A telefonom ugrál a magyar és ukrán hálózat között, mindig más időt mutatva, és teljesen elbizonytalanítva, hogy most plusz egy óra vagy mínusz egy óra és mégis mihez képest?

A falon lévő óra sem igazán segít, mert a helyiek leginkább budapesti időt használnak, külön kihangsúlyozva, ha egy időpontot kijevi idő szerint kell érteni. Hirtelen megértem a tétovázást, hirtelen megértem a tanácstalanságot és elveszettséget és belém hasít a felismerés:

Utóirat

Jó volt Kárpátalján járni, jó volt a magyar kormány egy olyan emberséges arcát megtapasztalni az ott élők szavain keresztül, amelyre az ember büszke lehet, és amely emberséges arcról Magyarországon egyre kevesebben tudnak, vagy fanatikus hitre van lassan már szükségük ahhoz, hogy hinni tudjanak benne. Egy olyan kormány, amely az elesettet támogatja, óvodákat és iskolákat újít fel, oltásokat biztosít, oktatási- és étkeztetési támogatással segít, és reményt nyújtva tartja a lelket az emberekben, akik csillogó tekintettel beszélnek róla, ha szóba kerül.

Viszont kínos volt a feszengés, amikor a helyiek kérdeztek volna rá bátortalanul, nehogy illetlenek legyenek, hogy mi ez a sok plakát, mi ez a sok migráns és mi ez a sok Soros?

Aggasztó volt, ahogyan mindannyian elhallgattunk, amikor a magyar korrupciós ügyek kerültek volna szóba, és ahogyan ránk telepedett olyankor a csönd. Az ukrajnai Kárpátalján megismert csönd, ami azt jelzi: nagybeteg van a háznál, viselkedjünk méltóságteljesen.

FOTÓK: Gergely Előd Gellért / Azonnali