Uniós pénz akkor jár, ha kijárják

Szerző: Zulik Ákos
2018.02.17. 09:14

Vajon a Közép-Európába érkező uniós transzfereket a külföldre vitt tőke ellentételezéseként kell felfogni? Egy pontatlan ábra váltott ki ezzel kapcsolatban forró közpolitikai vitát. Egyesek elemzők szerint az összevetés értelmetlen, mások viszont a nyugatról beérkező támogatások morális és közgazdasági alapját látják benne. Mindenesetre mindkét pénzáramlás az európai együttműködést megalapozó Nagy Politikai Alku része.

Uniós pénz akkor jár, ha kijárják

Az egyik legizgalmasabb magyar gazdaságpolitikai vita ma a fenti egyszerű oszlopdiagram körül zajlik. A Thomas Piketty blogján megjelent (Filip Novokmet által készített) ábra szerint a multinacionális cégek jóval több tőkét visznek ki a közép-európai országokból, mint amennyi azokba európai uniós támogatások formájában érkezik. 

Erről van szó!
 

 – ez az amiben egyetért például Pogátsa Zoltán, a Nyugat-Magyarországi Egyetem docense, vagy éppen György László, a Neumann János Egyetem docense. Persze nézeteltérés azért köztük is akad, de erről majd később.

Na és? És egyébként is: ez a chart egy bóvli!
 

– hallhatjuk ki a fősodorbeli közgazdászok reakciójából.

Na de kinek van igaza? – teszi fel a kérdést az egyszeri érdeklődő olvasó.

Az ábra valóban inkorrekt összehasonlításra épül és félrevezető állítások megfogalmazására ad alkalmat. Mégis érthető a felé irányuló vonzalom: minden hányavetiségében a rendszerváltás utáni közép-európai gazdaságtörténet egyik legfontosabb politikai jellemzőjét kapirgálja. Csak nem a legügyesebben. A több sebből vérző diagram problémáit a legelegánsabban talán Oblath Gábor, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének főmunkatársa hosszú tanulmányban foglalta össze.

Az összehasonlítás eszerint mindenekelőtt trehány. Az európai uniós forrásokkal legfejlebb az uniós vállalkozások által kivitt tőke állítható szembe (ha egyáltalán). Ezzel szemben a szóbanforgó oszlop tartalmazza:       

+ A nem EU-s vállalkozások tőkejövedelmeit

+ A felhalmozott adósságállomány után fizetett nettó kamatokat

+ Az EU-s vállalkozások olyan tőkejövedelmeit, amelyeket aztán újra az országban fektetnek be

Ha pedig ezeket az irreleváns tételeket levonjuk, a tőkeszivattyú már korántsem egyértelműen haladja meg a beáramló uniós forrásokat. (Az újrabefektetett tőke levonásának jogosságáról Pogátsa Zoltán a héten a Millásreggeli című műsorban eltérő véleményt fogalmazott meg – a mi szempontunkból ez most kevésbé fontos). A lényeg, hogy az ábra legalábbis erőteljes finomításra szorul – és Oblath logikáját követve már a beáramló uniós transzfereknél alacsonyabb értékről beszélünk.

Az összehasonlítás értelme ráadásul önmagában is kérdéses

Az uniós források és a külföldi vállalkozások által az országból kivont tőke között semmilyen közvetlen közgazdasági kapcsolat nincs. A forrásokat a gazdaság, társadalom és infrastruktúra fejlesztésére, felzárkóztatásra kapjuk, míg az országból kivitt tőke az itt tevékenykedő multik ettől teljesen független tulajdona.

Ez a nézőpont veti fel a legfontosabb praktikus és szemléletbeli kérdéseket. Az alapvető közgazdasági tételek szerint a cégek saját tulajdonukat kockáztatva, befektetve, azzal értéket teremtve már „megdolgoztak” a pénzükért. Tehát emiatt biztosan nem jár semmilyen uniós transzfer a külföldi tőkét bevonzó országoknak.

Ezzel szemben egyes jobboldali közgazdászok szerint szerint nagyon is jár. A balosok pedig úgy vélik: járni ugyan nem jár, de az ábra bizonyítja a nyugati országok közép-európát kizsákmányoló magatartását. Ugyanis a privatizáció során számos kulcsfontosságú állami tulajdon ár alatt került külföldi kezekbe, gazdasági hatalmánál fogva túlerős piaci pozíciókat kapott, 2004 óta pedig az Európai Unió szabadpiaci intézményei megvédik az itt működő külföldi tőke érdekeit, a helyi gazdaságnak pedig korai védelem híján esélye sem volt megerősödni. Vagy éppen arról, hogy a külföldi cégek alacsonyan tartják a béreket.

A vita klasszikus („az a KGST volt, kedves kommunista barátaim”), de ebben a formában nem sok táptalajt ad a konszenzusra.

Igazsága persze mindenkinek van.

A tulajdonjogok tisztelői nemigen gondolhatják, hogy a magáncégek befektetéseinek nyereségéért a nemzeteknek ellentételezniük kellene egymást. Ez a „neolib” álláspont nehezen megkérdőjelezhető igaza.

Mindemellett az „alter” állításai sem feltétlenül őrültségek. Csak az uniós forrásokkal való kapcsolat lényege pontosítandó. A kilencvenes években valóban egy nagyvállalati kapitalizmus alapjainak lerakása zajlott a legtöbb régiós országban. Ekkor kétségkívül kialakultak a jól működő, versenyző szektorok mellett afféle modern regálék is, amikből a járadékvadász vállalatok alacsony verseny mellett a fogyasztók kárán gazdagodhattak. A helyi gazdaság megerősítésére vagy stratégiai fontosságú nemzeti tulajdon létrehozására pedig – részben fiskális kényszerből, részben ideológiai megfontolásból, részben kevésbé magasztos okokból – nem került sor.

Csakhogy e folyamatok jó része az uniós csatlakozás előtt kezdődött.

Persze az Európai Unió gazdaságpolitikája valóban szolgálja a nemzetközi nagyvállalatok érdekeit. A nemzetközi vállalatok jelenléte pedig rengeteg hasznot hajt Közép-Európa számára. Viszont nem tudhatjuk, hogy egy más tempójú, más stratégiájú gazdasági átalakulás hova vezetett volna. (Arra gyanakodhatunk, hogy Lengyelország például hazánknál szerencsésebb stratégiát választott.)

A témában egyébként talán a legalaposabb újságcikk egyébként itt olvasható. Az igazán érdekes kérdés ezért nem az, hogy az uniós források járnak-e a multik hetvenkedéséért jóvátételezendő, vagy csak úgy kapjuk-e őket a nagyvállalatok jóteményének megkoronázásaként, esetleg még viselkednünk is kell-e cserébe.

A pénz egy olyan alku része, amely a gazdasági együttműködést olajozza.
 

Legalábbis érdemesebb rá így tekinteni. Az uniós csatlakozáshoz vezető és az uniós együttműködést fenntartó alkurendszernek a szabadpiac éppúgy eleme, mint az uniós transzferek rendszere. A csomagra egyben mondtunk igent. A protekcionista intézkedések korlátozása a mérlegre téve minden bizonnyal a Nyugatnak és Közép-Európának is haszon, ez viszont nem azt jelenti, hogy minden egyes szereplő mindig nyer azzal.

Hiszen:

+ Vannak olyan régiók, emberek és cégek, amelyek és akik nehezen tudnak lépést tartani az ötszázmilliós piac kihívásaival. Nehezebben látják meg például a szabadpiac szépségeit a piacgazdaságban munkahelyüket vesztő, szocialista ipari régiókban élő emberek.

+ Még az alapból jól járó vállalkozások és emberek sem minden nap csak az előnyöket látják. Kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy évtizedeken keresztül a mai eredménynél jóval többet vártunk az EU-tól. A kisvállalkozások támogatása és az új infrastruktúra viszont kézzel fogható haszon.

+ Egyes gazdaságfejlesztési lehetőségek talán célravezetőek lennének, de a jelenlegi keretek nem engedik meg őket. Például bizonyos iparágak védelme talán hosszú távon hasznunkra válna, de az torzítaná a jelenben zajló szabad európai versenyt.

+ A helyi politika és gazdaság krémjének talán határtalan gazdagodási lehetőségeket jelentene az unión kívüli élet. Az unióban például tilos a magáncégek állami támogatása, kívül bárki bármekkorára hízlalható. Belül viszont a transzferekből juthat bőven az elitnek.

A felzárkóztatásra szánt uniós pénz célja hivatalosan ugyan nem a fentiek ellensúlyozása, de könnyen belátható, hogy ezekben is segíthet. A nyugati országok ezzel a politikai egység fenntartását, és közvetve a saját vállalataik zökkenőmentes működését is támogatják. Mégpedig a támogatott országok politikusai által felfogott nemzeti- és önérdekek sajátjukhoz igazításával. Ettől még az uniós források kihelyezése és elköltése nem garantáltan hatékony. És talán éppen emiatt nem az.

A transzferek hatalmas mennyiségű pénzt hoznak a közép-európai gazdaságokba. Az ilyen támogatások soha nem a leghatékonyabb pénzköltéshez vezetnek, de pénzt használni sokféleképpen lehet. A prosperitáshoz vezető célok és arányok megtalálása a személyesen érdekelt és közösségért felelős nemzeti elit feladata. 

A pénz addig jár, amíg a politikusok ledealelik. Addig marad, amíg úgy érzik: megéri.
 
Zulik Ákos
Zulik Ákos közgazdász, az Azonnali szerzője

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek