Szerző: Kollai István
2018. február 10. szombat, 13:16
Egy felmérés szerint a szlovákok egyre jobban tartanak a bevándorlóktól, de ettől még nem váltak nyitottabbá a magyarok felé. Akár a migráció, akár a „hanyatló nyugat” a közös ellenségkép: ennek erőltetése tovább gyengíti a közép-európai etnikumok közötti párbeszéd esélyeit. A cikk végén meglepetés: hogyan fenyíti be a magyar kidobófiú a szlovák bulizókat?

 

Az utóbbi években lelkendező írások sora jelent meg arról, hogy Közép-Európa öntudatra ébredt, saját útját meri járni, és ez a térség a kontinens értékeinek igazi hordozója. Olvasni lehet arról, hogy a Nyugattól való lemaradás Közép-Európa számára igazából előny, hogy a Nyugat igazából már csak hanyatlik, „rothad”; és sokan látták volna szívesen az angolszász világból lassan kiutált média-heccbajnokot, Milo Yiannopoulost a visegrádi együttműködés konferenciáján.

 

Itt nálunk, a „bátrak földjén”, még merünk beszélni az igazi problémákról, a Nyugat tabuit mi megnyitjuk (szembe megyünk a „gender-őrülettel”), a konfliktusokat vállaljuk – nagyjából ebből állna Közép-Európa lényege.

 

A közép-európai együttműködésnek ezek az új szlogenjei a közös örökség helyett látványosan a közös ellenségre építenek.

 

Kik alkotják a közös ellenséget? Például a „nyugatiak”, akik eszerint csak azért fektetnek be itt, hogy kiszipolyozzanak minket; vagy a migránsok, a szírek és észak-afrikaiak. Ennek a vagánykodó beszédmódnak, ami Közép-Európáról, mint egységes és harcias régióról beszél, a migrációs válsággal kialakult ellenségkép adott igazi löketet.

 

Külső fenyegetéssel szemben összefogni – önmagában ezzel nincs baj. Még a legértéktelítettebb együttműködéseknek is sokszor lendületet ad egy közös ellenség; a 20. század egyik legsikeresebb ilyen projektjének, az európai integrációnak is lökést adott az atomhatalommá váló Szovjetuniótól való félelem.

 

A probléma, a hiányérzet a mostani zsurnalisztikus Közép-Európa-víziókkal kapcsolatban az, ahogyan kizárólag az – egyébként kreált vagy rendkívül módon felnagyított – ellenségképekre építenek. De mire vezet hosszútávon az az együttműködés, amit kizárólag a külső dolgoktól való félelem és utálat tart össze?

 

Egy olyan világ rajzolódik így ki, ahol az etnikumok közti együttélés helyett az emberek együtt félnek.

 

És milyen kulturális altalaj az, ahol ezzel lehet eredményeket elérni? Szlovákia elismert kutatóintézete 2008-ban és 2017-ben is arról készített felmérést, kikkel nem akarnak együttélni a szlovákok. A félelem és elutasítás ezen listáján a magyarok a középmezőnyben helyezkedtek el tíz éve. Egy évvel ezelőtt már alapvetően más volt a helyzet: a magyarok az egyik legkevésbé elutasított csoport lettek a szlovákok szemében. 

 

Forrás: Új Szó

 

Pedig a magyarok megítélése igazából semmit sem javult Szlovákiában, egyszerűen csak rettentő sokat romlott minden más csoport megítélése. Úgy tűnik, a másikkal szembeni türelemnek és alkalmazkodásnak teljesen elfogytak a tartalékai. Épülhet erre valós közép-európai összefogás?

 

Ha a romák, a mentálisan sérültek és a munkanélküliek problémáitól el akarjuk magunkat szigetelni „mi, közép-európaiak”, akkor mennyire várható, hogy jut energia és figyelem a hagyományos nemzeti-etnikai ellentétek feloldására?

 

Az a szlovák, román, magyar, aki egyre jobban elutasítja az „arabokat”, ettől nyitottabbá vált az autonómia, kétnyelvűség és asszimiláció problémáinak befogadására?

 

Van, aki erre talán odavágja a választ, hogy igen, a külső ellenséggel kapcsolatos problémák és félelmek majd lendületet adnak a belső problémák kibeszélésére. Ezt a választ akkor lehet elfogadni, ha most megindul a magyar-szlovák közös történelemkönyv elakadt projektje, ha sikerül az első világháború évfordulói kapcsán valamiféle megbékélő hangulatot teremteni, ha sikerül az uniós kisebbségvédelmi egyezményekhez a szomszédok támogatását elnyerni.

 

Ezeknek egyelőre nem sok jele van: nem kerültünk közelebb a nagy társadalmi támogatottságot igénylő békekötésekhez és kompromisszumokhoz. De az ilyen lépések nem is hirtelen történnek meg, azoknak meg kell ágyazni; így volt ez a német-francia megbékélés esetén is.

 

A közös ellenségképre építő, Soros- és migránsellenes hangulatkeltéssel nyilvánvalóan az a gond, hogy nem visz közelebb tartósan az ilyen értéktelített kompromisszumokhoz. Hogy is vinne, amikor semmilyen alternatívát nem állít az élesen kritizált, Soros nevével összekapcsolt nyílt társadalommal szemben. Pedig

 

az új Közép-Európa víziókban a Nyugattal szembeni kritika egyre unalmasabb; a kérdés inkább az, hogy ha nem nyílt társadalmat akarunk, akkor milyet akarunk? Zárt társadalmat?

 

Ez egy olyan kérdés, amire mindenkinek választ kell tudni adni, aki a nyílt társadalmat kritizálja.

 

Szerencsére Közép-Európa országait nem csak gondolatfolyamok kötik össze, hanem sokkal pragmatikusabb együttműködések sora is. Ezekből van bőven intézményi együttműködés kormányzati vagy önkormányzati szinteken is, és vannak alulról jövő kezdeményezések is: közös filmek, könyvek, weblapok, idegenvezetések.

 

Aprómunkával, hosszú távon rengeteget hozzá lehet tenni a közép-európai kooperációhoz. Ha valakit tényleg érdekel a térség, és érez magában valamennyi kitartást, akkor például el lehet kezdeni valamilyen közép-európai nyelvet tanulni. Óriási lehetőségek, saját kis világok nyílnak meg így az ember előtt. Ne hitesse el magával senki, hogy angolul meg lehet érteni e térséget!

 

Gondoljunk bele, csupán angolul olvasva milyen lyukacsos, felemás képet tudunk kapni Magyarországról – ugyanez igaz bármelyik közép-európai nemzet megismerésére is.

 

Nyilván nem várható el a kisnyelvek tanulása iránti lelkesedés, de akkor a térségbeli folyamatok kapcsán tett megállapításokkal is érdemes csínján bánni. Az pedig mindenképpen az önbecsapás magas szintje, ha valaki úgy akar közép-európai összefogást építeni, hogy nem kezd valamit a befogadást ellenző, félelemmel és frusztrációval teli közép-európai atmoszfrérával, felhívni a figyelmet a „társadalmi csapdákra”, ahogy ennek például Hankiss Elemér megteremtette a hagyományát.

 

Végül íme, a megígért meglepetés:

 

 

Ez egy szlovák sláger, az Elan nevű sztárzenekar dala. Főszereplője Csaba, a magyar kidobófiú, aki nem engedi be a klubba a bulizni vágyó pozsonyi szlovákokat. Hetekig vártunk a sorunkra, most már azt mondjuk, elég volt! – énekli az Elan, aminek refrénjében jobb belátásra kérlelik a szótlan magyart: Csaba, ebből elég volt!

 

A szlovák szemében sokszor ilyen a magyar: szótlan, barátságtalan kidobófiú.

 

Nem revizionista, nem kultúrfölényes, csak egyszerűen semmit nem lehet kezdeni azzal, ahogy a maga világában él, bezárkózik. És kicsit mi is hajlamosak vagyunk így tekinteni a szlovákokra. Valahol ez a kényszerű kiindulópontja a magyar-szlovák párbeszédeknek is; valljuk be, elég mély kiindulópont ez. Ha erről valóban el akarunk mozdulni, akkor pont hogy nem a kidobófiúk mentalitását kellene tovább erősíteni.

 

+++

 

Az Azonnalin a felvidéki Új Szóval együttműködésben közlünk Szlovákiai és közép-európai témájú cikkeket, mint amilyen ez is.

 

comments powered by Disqus
Twitter megosztás Google+ megosztás