+++ Eltűntünk a facebookon? Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy mindig tudj arról, amiről írunk! +++
Kardos Gábor
2017. december 29. péntek, 09:25
Emmanuel Macronnal és Sebastian Kurzcal egy új generáció bukkant fel az európai politikában. De mit tudnak ezek az ifjú titánok, és egyáltalán tudnak-e valamit azon kívül, hogy sikeresnek látszó marketingszövegeket adnak el? És mi a helyzet az olyan öreg titánokkal, mint Orbán Viktor vagy Vlagyimir Putyin? Európai évértékelő körkép az Azonnalin.

 

Ha évértékelő gyanánt megpróbáljuk áttekinteni a legfontosabb változásokat Európában, vagyis azokat, amelyek nem csupán múlékony újdonságok voltak idén, hanem mélyreható átalakulást hoznak, akkor leginkább két idei eseménysort lehet kiemelni.

 

Az egyikkel már több cikkben foglalkoztunk az Azonnalin: ez a regionalizmus váratlan és virulens felerősödése. A katalán szeparatizmuson túl az észak-olasz Veneto és Lombardia is népszavazással követelt sokkal nagyobb autonómiát, majd a korzikai voksoláson is földcsuszamlásszerű győzelmet aratott a szakadár koalíció.

 

A másik fontos fejlemény – és ennek a cikknek ez a fő témája – egy új politikusgeneráció színrelépése, ami Franciaországban Emmanuel Macron megválasztásával kezdődött és Ausztriában Sebastian Kurz kancellári székbe kerülésével folytatódik.

 

A regionalizmus lehet a megoldás az Európai Unió válságára

 

A Madrid által illegálisnak tekintett katalán elszakadási népszavazást nagyjából mégiscsak megerősítő decemberi katalán választás eredménye megmutatta, hogy mennyire nem látjuk még ennek a függetlenedési folyamatnak a végét. Leginkább csak az elejét láttuk eddig. 

 

A regionalizmus felerősödése és a régiók növekvő autonómiaigénye közvetlenül a nemzetállami struktúrák korlátait jelzi, uniós szinten pedig súlyos rendszerhibára, illetve demokráciadeficitre utal. Ha már a nemzetállami szinten központosított döntéshozást is túl távolinak érzik a polgárok, ezen egy még távolabbi (inkább bürokratikus, mint demokratikus) uniós döntéshozás aligha segít.

 

Főleg akkor nem, ha Brüsszel kizárólag szuverén nemzetállamokat tekint partnernek, ami egyébként ellentmond a szubszidiaritás elvének, a gazdasági-kulturális téren eddig folyó egész kohéziós politikának, sőt, az európai integráció alapvető céljainak is.

 

Az Unió jelenleg úgy működik, mint egy hosszú ideje elhúzódó próbaházasság a tagok között. El kéne végre dönteni, hogy komolyan gondoljuk-e a házasságot. Ha igen, az minimum egy laza föderációt jelentene: valamilyen sorsközösség és közös alapértékek vállalását, egy közös országot. Legalább egy közös hadsereggel, közösen intézett pénzügyekkel és közös külpolitikával; ugyanakkor sokkal nagyobb helyi és régiós autonómia biztosításával, a nemzetállamok történelmi korlátain túllépve és azokat lebontva.

 

A jövő évben dőlhet el, hogy sikerül-e elmozdulni a régiók Európája irányába, vagy csúszunk tovább a válságba.

 

Az EU válságának elmélyülése ahhoz vezethet, hogy a keleti és nyugati blokk közti ellentétek fokozódásával nem sikerül megteremteni a tartós európai béke feltételeit, hanem visszaáll az uniós status quo előtti állapot, azaz „szuverén” nemzetállamok harcának és háborúinak terepévé válik újra a kontinens, ahogy a korábbi évszázadokban mindig.

 

Mit hozhat a politikai generációváltás Közép-Európában és Magyarországon?

 

A másik, sokak szemében jelentősebb idei fejlemény egy új európai politikusgeneráció színre lépése Macron májusi megválasztásával. A napokban újabb ifjú titán, az osztrák Néppártot a maga képére formáló Sebastian Kurz zajos sikere igazolta a trendet, hogy Európában a politikai dinoszauruszok helyett új arcok kellenek.

 

Az új európai szelek Magyarországra még nem hoztak alternatívát: a Momentum ifjú titánjai még szűkebb, pesti értelmiségi körökben sem váltottak ki hasonló lelkesedést, mint Kurz vagy Macron a választók többségénél. De azért talán eljátszhatunk a gondolattal: vajon mit várhatnánk egy ilyen generációváltástól, ha egy szép napon hozzánk is elérne. Ha végre nem ugyanazokat az elunt arcokat kellene minden nap nézegetni és hallgatni a hírekben.

 

Nálunk sajnos a mai napig egy szerepébe egyre kínosabban belekövülő ifjú titán játssza a térség és Európa fenegyereke szerepét, immár negyedszázada.

 

Később vissza kell még térni majd a hazai összefüggésekre, de legalább egy évértékelőben érdemes a sorsunkat inkább meghatározó fő globális, illetve európai erővonalakra koncentrálni az aktuális pártpolitikai lufieregetések és a sorosozás- vagy orbánozás típusú propagandagumicsontokon való rágódás helyett. Ha legalább ilyenkor megpróbálunk szintet lépni és felülemelkedni a magyar közéleti horizonton, akkor talán ennek korlátait is jobban láthatjuk.

 

Új, francia vezetés az Unióban és a világban

 

A szervezeti és személyi megújulás képessége Macron megválasztása óta az európai politika legfőbb zsinórmértékének tűnik. Jó eséllyel Merkel választási vergődése is nagyrészt erre vezethető vissza. Vele szemben a szintén dinoszaurusz Schulz nem jelentett új alternatívát.

 

Nemcsak személyi és generációs megújulás jeleit nem tudták felmutatni, de egyértelműen a régi pártstruktúra konzerválását képviselik. Pedig Európában most mindenhol egyszerre kell új pártstruktúrát hozó erő és új arc a váltáshoz, vagy legalább annak esélyéhez.

 

A régi kétpárti struktúra és a rá épülő bal-jobb váltógazdálkodás először pont abban az országban omlott össze, ahonnan ez a koncepció származik.

 

Macron volt az első technokrata politikus, aki szinte a semmiből lett pár hónap médiakampánnyal Franciaország és – sokak szerint – Európa vezető politikusa, egy új európai generáció zászlóvivője.

 

A francia elnök új dinamikát adhat az erre nagyon is rászoruló Európai Uniónak, mely akár nagyhatalomként is vezető szerepet játszhat a nemzetközi térben, a Donald Trump amerikai elnök által diszkreditált amerikai szuperhatalom visszaszorulásával kialakuló világpolitikai vákuumban.

 

A szeptemberi ENSZ-csúcson és a klímapolitikában Macron Európa nevében fellépve már lényegében átvette a vezető nyugati hatalom ideológiai szerepét a nemzetközi térben, bár ehhez még nem rendelkezik kellő gazdasági és katonai tekintéllyel.

 

A trumpi izolacionizmust jellemző „Make America great again” szlogennel szemben Macron „Make our planet great again” jelmondata erős szimbóluma ennek a folyamatnak, ahogy az is, hogy a Trump által megszüntetett klímakutatói státuszok kapcsán Macron az eddigi agyelszívás irányát megfordító programot hirdetett: Európába hívta a legkiválóbb tudósokat. A fő üzenet itt is az, hogy a jövő vezető ereje újra Európa lehet.

 

Fontos kiemelni, hogy az ENSZ-csúcson elmondott beszédében

 

Macron az egypólusú, Amerika által dominált világ helyett multilaterális világpolitikáról beszélt, amit sokkal inkább elfogadható Kína, Oroszország és a feltörekvő regionális hatalmak számára,

 

mint a Trump által meglehetősen gyengén és hiteltelenül előadott egyoldalú erőpolitika.

 

A szabad piac a legerősebb gazdasági hatalomnak fontos – lassan már nem Amerikának

 

A korábban megingathatatlannak tűnő angolszász globális dominancia látványos megroggyanásának van egy szinte banális gazdasági oka, amiről ma még alig esik szó. Az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank létrehozásával, a dollár megnövekedett kínai kitettségével, illetve az újabb és újabb plafonokat áttörő amerikai eladósodással megszűnt Amerika globális hegemóniája a pénzpiacokon és vezető gazdasági hatalomként is csak idő, illetve számítási szempontok kérdése, mikor előzi meg Kína Amerikát.

 

Hogy mi következik ebből? Az, hogy a szabadpiaci dominanciára épülő egész angolszász hegemónia és annak ideológiája is dominóként dől össze. Mert

 

a szabad piac, a szabadkereskedelem és általában a szabadság mint szempont annak a hatalomnak fontos, amelyiknek elemi érdeke fűződik hozzá.

 

Ez pedig minden korban a gazdaságilag is domináns hatalom.

 

Amíg ez Amerika volt (vagy korábban a Brit Birodalom), addig mindenhol liberalizációt követelt a világban; miközben saját maga meglehetősen protekcionista gazdaságpolitikát követett.

 

Ideológiai és gazdasági alapját is elveszti a demokráciaexport

 

Amióta fordult a kocka, és Kína válik domináns tényezővé a világpiacon, azóta Amerika érvelése egyre inkább kifelé is protekcionista. Trumppal jött ezen a téren a nagy fordulat, és uralkodóvá vált az amerikai izolacionizmus.

 

Egyre több alkalommal leszünk tanúi különféle témák kapcsán, hogy Kína fog úgy érvelni, ahogy eddig Amerika szokott,

 

szabadabb kereskedelmet, gazdasági liberalizációt követelve, ami a mindenkori vezető gazdasági hatalom elemi érdeke.

 

Ezzel viszont a nyugati demokráciaexport egész ideológiai érvrendszerének gazdasági alapja is megrendül. Ugyan milyen alapon fognak a jövőben is arra hivatkozni, hogy ebben vagy abban az országban legyen a szabadpiacot garantáló demokratikus kormányzás és szabad választások, ha ez már nekik kevésbé lesz érdekük gazdaságilag, mint akár Kínának?

 

Végképp kiderülhet, hogy a nyugati kormányok eddig sem szép eszméik, hanem érdekeik jobb érvényesülése miatt álltak ki a szabadság és a demokrácia terjesztése mellett.

 

Meglehet, hogy ezen a téren is drámai fordulat várható a világban.

 

Nem anekdotikus tényezőről beszélünk, hanem a nyugati civilizáció ideológiai motorjának besüléséről. Átmeneti megoldást hozhat, ha az EU tölti be a vezető nyugati hatalom szerepét, bár ehhez aligha elégséges gazdaságilag vezető hatalomnak lennie, ha nem válik katonailag is és minden tekintetben önálló nagyhatalmi tényezővé.

 

A brit izolacionizmus: brexit és látványos befelé fordulás

 

Nagy-Britannia a brexit megszavazása óta gyakorlatilag semmilyen jelentősebb globális ügyben nem játszott markáns szerepet: mintha eltűnt volna nagyhatalmi tényezőként a nemzetközi porondról.

 

Bár voltak, akik azt jósolták, távozásuk az Európai Unióra mér megsemmisítő csapást, ennek egyelőre sokkal inkább az ellenkezője bizonyosodott be. A brexit által az Unió nemcsak az európai befolyás úgyszólván kizárólagos platformjának bizonyul, de tekintélye paradox módon jelentősen megnőni látszik a nemzetközi térben is.

 

Kérdés persze, hogy az Egyesült Királyság miért kerülhetett abba – a Brit Birodalom történetében példátlan – helyzetbe, hogy hosszú ideje szinte kizárólag a belső ügyeivel van elfoglalva: nem csak a brexit, de az annak nyomán újra felerősödő skót függetlenségi törekvések miatt is.

 

Hogy mi következhet még ebből a jövőben, az nyilván külön elemzést igényelne, de a drámai brit befolyásvesztés jeleként magáért beszél, ahogy a londoni City kezd kiürülni, és Frankfurtba, illetve Párizsba teszik át európai központjukat a nagy bankok. Az Európai Bankhatóság központjáért folyó versenyt pedig novemberben Párizs nyerte.

 

A mai brit politikai helyzet alapján egyelőre nincs reális esély arra, hogy az Egyesült Királyság újra világhatalmi tényezőként jelenjen meg belátható időn belül

 

– akár az európai porondon, akár a világpolitikában. May jó eséllyel indulhatna az évszázad leggyengébb angol vezetője címért. Hiszen, ha a pozícióját nem is vesztette el, de nagyon csúnyán leszerepelt az általa kiírt és időzített előrehozott választáson – amelyen a változatosság kedvéért ismét két kiöregedett dinoszaurusz mérkőzött meg: ő, és a paradox módon az ifjú újbalosok hőse szerepre aspiráló Jeremy Corbyn.

 

A britek tehát egyelőre fogatlan oroszlán benyomását keltik, ami akkor is évtizedekre visszavetheti nemzetközi pozíciójukat, ha ez nagyrészt csupán látszat és valós helyzetük vélhetően kevésbé tragikus, mint a meglehetősen szánalmas kép, amit a brexit című szappanopera sugároz róluk. Mert a politikában és különösen a nagypolitikában ez a fajta látszat egyáltalán nem mellékes, hanem sok tekintetben döntő mozzanat: legalább annyira alapvető tényező egy nagyhatalom nemzetközi tekintélyében, mint mondjuk a gazdasági vagy a katonai erő.

 

Trump és May bénázásával vége lehet az atlantizmus virágkorának

 

Ezért nem csupán stiláris kérdés, hogy Trump és May vezetésével bohózatba hajló fordulatokkal tarkítva látványosan hanyatlik a korábbi két vezető nyugati hatalom pár éve még megkérdőjelezhetetlennek tűnő globális vezető szerepe. Az angolszász vezetés és vele együtt egyre inkább az atlantizmus is megkérdőjeleződhet.

 

Amerika, illetve a szintén izolálódó Nagy-Britannia egotripjének bírálata óhatatlanul az atlantizmus egyre nyíltabb kritikáját is jelenti Berlin és Párizs szempontjából. Ez geostratégiailag olyan globális fordulatot jelez, amelyben immár az oroszokkal és Kínával kiegyezni kész kontinentalizmus lenne az irányadó a korábbi atlantizmus helyett.

 

Első körben persze gazdasági érdekek mentén, de egyre inkább öltheti ez politikai együttműködések formáját. Különösen az energetikában ez már olyan elköteleződést jelentene – főként Németország esetében –, amely alapjaiban kérdőjelezné meg előbb-utóbb az atlantizmust mint katonai szövetséget is.

 

Ha lesz európai haderő, azt nem kéne a németekre bízni

 

Bár egy valóban önálló európai haderő ma még távolinak tűnik, a törekvés egyre markánsabb megfogalmazása felgyorsíthatja a folyamatokat, melyek valóságosan is elvezetnek egy új katonai reálpolitika kialakításához. Az sem mellékes körülmény, hogy Németországban a mai napig ott vannak a stratégiailag meghatározó amerikai katonai bázisok, és bár politikailag nem minősül megszállt országnak, katonailag tulajdonképpen mégiscsak az maradt.

 

Ezzel szemben Európa vezető hadereje és a brexit óta egyetlen atomhatalma a francia. Szomorú látni a magyarországi elemzésekben, hogy a valódi európai erőviszonyokat meghatározó legnyilvánvalóbb katonapolitikai, illetve geopolitikai tényeket is milyen sokan ignorálják. Pedig

 

vakon bízni egy vélt német leadershipben és a britekben ma veszélyesebb illúzió lehet ránk nézve, mint valaha.

 

Macronban viszont itthon többnyire csak egy távoli és meglehetősen érthetetlen jelenséget látnak.

 

A francia elnök, mint Európa erős embere

 

Pedig Macron nemcsak az uniós politikában lép fel globális vezetői ambíciókkal, hanem például a líbiai, libanoni krízisben is vezető nagyhatalomhoz illő döntőbírói, arbitrázs szerepet játszott: elég meggyőzően, viszonylag látványos sikerekkel, bár egyelőre inkább csak kommunikációs szinten.

 

Trump Jeruzsálem nemzetközi jogban elfogadott státuszát egyoldalúan felrúgó döntése tovább gyengíti az USA nemzetközi tekintélyét, mivel ezzel a lépéssel gyakorlatilag elveszítették a Camp David-egyezmény minden eredményét, és az USA ott megerősített döntőbírói-moderátori arbitrázs-státuszát az arab-palesztin oldal többé nem fogadja el.

 

Ha helyette a jövőben új moderátort keresnének, az leginkább megint Macron Európája lehetne. Nem Merkel Európája, mert Merkel inkább az ancien régime, a „brüsszeli bürokrácia” épp most kihaló dinoszaurusz-uniójának képviselője, ami minden jelentősebb politikai megmérettetésen megbukik, vagy ha nagy nehezen megnyeri a választásokat, akkor is legfeljebb bukdácsolni tud.

 

Egy kritikus, háborús fenyegetésekkel terhelt helyzetben nem is olyan nagy baj, ha momentán nem Németország, hanem Franciaország vezetője lehet Európa erős embere a világban,

 

és ha világnézetileg sem a németek mutatnak új irányt a globális leadershipet illetően.

 

Kérdés azonban, hogy Macron mennyire tud úrrá lenni a belpolitikai nehézségeken, hiszen mélyreható államreformjában sokan csak a gazdagok érdekérvényesítését látják, ami még jelentős szociális feszültségeket válthat ki az e tekintetben nagyon érzékeny francia társadalomból.

 

Márpedig otthoni támogatottság nélkül aligha tudja folytatni nagyszabású uniós politikai reformterveit. Ha azonban nem érjük be a mainstream sajtóban uralkodó elemzésekkel, hanem mélyrehatóbb elemzést akarnánk adni, akkor ennél is súlyosabb kérdések merülhetnek fel az ifjú titánok új generációja kapcsán.

 

A politika ifjú titánjai: új remények zászlóvivői vagy távirányítható technokraták?

 

Az idilli képet jelentősen árnyalhatja, hogy az ifjú európai titánok nemcsak különféle lobbik által ideálisan távirányítható karrierista technokratáknak tűnnek, de sikerük objektíven nézve egy profin felépített médiatermék sikere, vagyis valójában azoké, akik lehetővé tették az ifjú titán sikerét.

 

Macronnal kapcsolatban állandó jelzővé vált a francia sajtóban, hogy „a gazdagok elnöke” – épp most jelent meg, hogy tucatnyi milliárdos, azaz eurómilliomos van a kormányában. De már az elnökválasztási kampánya alatt magyarázkodnia kellett például azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen célból kapott hasonló beosztású kollégáinál jóval magasabb fizetést a Banque Rothschildtól, mielőtt gazdasági miniszter lett.

 

Ez elég logikussá teszi a gyanút, hogy később miniszterként nekik tett szolgálatokat honoráltak ilyen formában korábbi főnökei. Ismerve a francia média tulajdonosi szerkezetét, parádés és költséges kampánya csak megerősítheti a korábbi gyanút.

 

Kurz koalíciója mögött, ha lehet, még sötétebb erővonalak rajzolódnak ki: nem utolsó sorban a kormányában koalíciós partnerként részt vevő szélsőjobbos FPÖ neonáci múlttal, illetve elhajlásokkal vádolt miniszterei és tisztviselői miatt.

 

A nyugati sajtóban többen is felhívták a figyelmet a náci Anschluss óta példátlan precedensre, hogy az osztrák fegyveres testületeket, a titkosszolgálatot és a külügyet az egyébként köztudottan Putyin-barát FPÖ kapta, bár az uniós kapcsolatokat Kurz közvetlenül a kancellária ellenőrzése alá vonta, hogy kevésbé tűnjön tragikusnak az új osztrák felállás Brüsszelből. Első útja is épp emiatt oda vezetett.

 

Ha viszont az európai politikai ifjú titánjai királycsináló lobbicsoportok képviselői, mint Macron, vagy Putyin érdekeit szolgáló migránsozással csinálnak politikai karriert, mint Kurz és az FPÖ;

 

akkor hatalomra kerülve is kiszolgáltatottak maradnak bizonyos érdekcsoportoknak. Hiszen ugyanazzal a médiahatalommal és informális befolyással, amivel felépítették őket, bármikor le is tudják járatni és meg tudják buktatni őket. Ez viszont azt jelenti, hogy

 

vélhetőleg pont azzal a szuverén hatalommal és játéktérrel nem rendelkeznek, amiben sokan reménykednek velük kapcsolatban,

 

és ami az idejétmúlt intézményrendszer és a pártstruktúrák gyökeres megújításához kellene.

 

Ténylegesen új alternatívák helyett berögzült ideológiai válaszok

 

Van azonban emellett egy másik alapvető hiányosságuk is ezeknek az ifjú titánoknak: mégpedig az ideológiai-világnézeti hátterük zavarossága. Világnézetileg egyáltalán nem kínálnak valóban új alternatívákat.

 

Sőt: sikerük nagyrészt pont annak köszönhető, hogy az egyre mélyülő globális ökológiai és civilizációs válságban az emberek bármibe belekapaszkodnak, ami még fogódzónak tűnhet. Akkor is, ha nem új válaszokról, hanem a régi ideológia magukat legmakacsabbul tartó elemeiről van szó.

 

Márpedig az ifjú titánok azt a technokrata vonalat (Macron), illetve egy már-már fasizáló populizmust (Kurz vagy Orbán, mint öreg titán) erőltetik továbbra is, ami világnézetileg avagy civilizációs szempontból sokkal inkább maga a probléma és nem a megoldás. Ez bizony a XX. század végére globálisan végleg zsákutcába vezető gondolkodásmód folytatása egy olyan korszakban, amikor már végképp valami egészen mással kellene előállni.

 

Azonban a valódi alternatívák megfogalmazása még az ökopolitikában, és a társadalmi-gazdasági modellt illetően is mindmáig teljesen marginális maradt. Miközben mindenki tudja, és a kevésbé tájékozottak is legalább érzékelik, hogy a nyugati „jóléti” gyarmatmodell, a bolygófogyasztói társadalom nem fenntartható;

 

valódi alternatívák megfogalmazása helyett a régi rendszer foltozgatását árulják a politikai piacon vadiúj termékként: a nyugati Macron éppúgy, mint a keleti modellt képviselő Kurz vagy Orbán.

 

A technokrata elitizmus ugyanolyan veszélyes, mint az oligarchikus keleti populizmus

 

Már nyugati mainstream lapok elemzői is egyre nyíltabban beszélnek arról, hogy a polgári demokráciák mély válságát nem lehet sem a macroni technokrata receptekkel – vagyis az elitek és a nagytőke szerepének még drámaibb erősítésével –; sem a Kurz- vagy Orbán-féle populista demagógiával megoldani.

 

Lényegében mindkettő, a nyugati és a keleti verzió is még oligarchikusabb kormányzást jelent. A technokratább nyugati modell inkább csak stílusában, ideológiájában és nagyhatalmi beágyazottságában tér el a másiktól, a keleti blokkra jellemző populista modelltől.

 

Talán nem is csak geopolitikailag van különbség, mert Kelet-Európában sajátos történelmi hagyományok is állhatnak annak hátterében, hogy itt jellemzően jobban tudtak terjedni a fasizáló vagy kommunista-autoriter oligarchikus modellek.

 

Mivel mifelénk történelmileg sokkal kevésbé tudott meghatározó politikai tényezővé válni a középosztály és a nagypolgárság, akitől ez a modell idegen, és amely inkább a francia-brit, vagyis nyugati kapitalizmusra jellemző politikai rendszereket támogatja. Azokat, ahol nem elég a parlementarizmus puszta látszatának fenntartása, hanem annak a társadalom széles köreiben viszonylag hitelesnek is kell lennie.

 

Már Trump megválasztása élesen mutatta, hogyan és miért fenyegeti a polgári demokráciát a középosztály kiszorítása a hatalomból egyre szűkebb érdekcsoportok által Amerikában. Európában és globálisan is ugyanezt az elitista-populista oligarchikus hatalmi hullámot látjuk végigsöpörni szinte mindenhol.

 

A „fasizálódás” vélt és valós veszélyei

 

Főként a balos (putyinista terminológiában „balliberális”) sajtóban az amerikai szélsőségek erősödésére is már sokan fasizálódást kiáltottak, amikor pedig az új osztrák koalícióban neonáci nézetek gyanúját felvető emberek kerültek pozícióba, és egy szélsőjobboldali párt kapta meg a fegyveres testületek, a titkosszolgálatok és a külpolitika ellenőrzését, akkor a történelmi analógia már olyan fenyegetőnek tűnhet, hogy már alig merik kimondani.

 

Főként balos és liberális körökben a fasizmus kísértetétől rettegnek, és ideológiai veszélyt látnak ott, ahol egészen más jelent sokkal reálisabb veszélyt.

 

Olyasmi, amiről a közvéleményt fasiszta kísértetekkel alarmírozó cikkek egyáltalán nem, vagy csak elvétve tesznek említést.

 

Mert ami nemcsak Ausztriát, de az egész kelet-közép-európai térséget Anschluss-szal fenyegeti az nem az zsidóüldözés veszélye (a kérdéses körök jelentős része Izrael-barát), és még az is csak részben lehet igaz, hogy ma inkább az arabellenesség tölti be a korábbi zsidóellenes háborús uszítás szerepét. (Az arabok is szemita nép, tehát akár ezt is lehetne antiszemitizmusnak hívni). 

 

Az általános migránsgyűlölet is csupán olyan ideológiai kellék, ami idővel változhat. Nem ez a voltaképpeni veszély, legfeljebb annak tüneti felszíni része, a jéghegy csúcsa.

 

A fasiszta típusú oligarchikus rezsimekre az éppen uszításra használt ideológiánál sokkal mélyebben és strukturálisabban jellemző az, hogy milyen társadalmi-gazdasági modellre épülnek. Egy nagyon szűk csoport kezében koncentrálnak minden hatalmat, akik a demokratikus moderációban érdekelt középosztályt azáltal tudják teljesen félreállítani, úgy tudnak hatalmukat legitimáló tömegbázisra szert tenni, hogy a lecsúszott tömegeket mobilizálják és jellemzően ezért van szükségük meglehetősen ostoba jelszavakra, olcsó migránsozásra és egyéb ordas eszmékre.

 

Az ideológiai tényező, ami a fasizáló vagy kommunista keleti rendszerek propagandájában annyira markánsan központi elemnek tűnik, teljesen mellékes díszlet. Valójában a társadalmi-politikai modelljük a meghatározó.

 

Ránk és jövőnkre is elsősorban ez jelent veszélyt, és nem az aktuális sorosozás vagy más tetszőlegesen cserélhető gyűlöletkeltő fordulatok és ellenségképző szólamok, amire kár túl sok figyelmet pazarolni.

 

Az ifjú titánok csereszabatosak: mindegy, mi az eszme, csak sikeres legyen

 

Itt érünk el az elemzés döntő pontjára: látszólagosan kiáltó ideológiai ellentéteik dacára Kurz és Macron technokrata ifjú titán figurája mélységesen azonos. Mert épp az a közös és leginkább veszélyes vonás bennük, hogy szinte mindegy is, milyen program vagy ideológia mentén lehetnek sikeresek.

 

Az eszmék felcserélhetőnek tűnnek, és maguk a technokrata politikusok is – mint a konkurens multik csúcsmenedzserei – csereszabatosak. Sőt: nagyon is annak kell lenniük, hiszen ez az őket alkalmazó tulajdonosok (a nagytőke) elemi érdeke.

 

Ami pedig a stílust illeti, posztmodern jelenség, hogy

 

„anything goes”: egy ponton túl úgyszólván mindegy is, mit képviselnek, csak sikeres legyen. Ebben a Momentum és felkent ifjú vezetője sem tűnik kivételnek. Orbán „sikerének” is ez a kulcsa.

 

Ezt a gátlástalan populista-karrierista figurát hozza mind a mai napig, immár negyedszázada. Ezért nem bír sehogy kiöregedni a magyar közéletből. Meg azért, mert nálunk máig ókonzervatív nyugdíjasok egy bizonyos rétege maradt a királycsináló társadalmi csoport, valamint azért, mert a politikai kultúránkban (is) elmaradt a rendszerváltás.

 

Ebben a rétegben a klasszikus náci tematikát visszahozó migránsfóbia (megölnek, megerőszakolják a lányainkat) kiválóan párosítható a kommunista pártállami nosztalgia felhangjaival. Ebben a kontextusban még a nyugati típusú technokrata vezetés iránti igény sem tudott érdemben megjelenni.

 

Akiknek ifjú helyett öreg titán jut

 

Bár eleinte, a ’80-as évek végén még úgy tűnt, jól áll Orbánnak az ifjú titán szerep, mára már szavakat is nehéz találni rá. A Wałęsa-Havel rendszerváltó generáció máshol már kihalt, illetve kikopott a kelet-európai politikából. A mi márciusi (vagy októberi) ifjúnk viszont belecsontosodott forradalmár szerepébe.

 

Modellje, Putyin sikeresebb az örökifjú titánkodás műfajában. Hihetőbben alakítja ezt a szerepet és nemcsak nyugdíjasklubokban népszerű vele.

 

Olyanok ők ketten, mint valami fordított matrjoska-babák. Ha megnézzük, kicsoda-micsoda lehet Orbán mögött, akkor egy nála sokkal nagyobb formátumú figura pattan elő a kisebb figurából.

 

Ha a köldöknéző magyar politikai elemzések békaperspektíváját egy pillanatra meghaladva geopolitikailag nézzük az egészet, akkor nem is a saját, öreg titán szerepe már, amit Orbán alakít, hanem inkább azé, akinek az európai politikában sokkal logikusabb nagyhatalmi érdeke egy erős orbánizmus és a demokratikus alternatívákat egyre nyíltabban elimináló populizmus erősítése, mint magának Orbán Viktornak.

 

A világ idei helyzetében sajnos nem az orbánizmus a tényező, hanem az általa hűbéresi következetességgel képviselt orosz érdekek és a putyini modell erősödése.

 

Jó lenne, ha mindez nem tűnne evidensnek rajtunk kívül immár egész Európa elemzői és politikusai számára úgy, hogy eközben itthon sokan még mindig azt sem értik, mi a kérdés. Jó lenne, ha legalább maga Orbán hihetőbben tagadná a vádat, vagy kevésbé kitérőleg reagálna rá.

 

De leginkább az lenne jó, ha találnánk akárcsak egyetlen olyan lépést, amivel Orbán érdemben szembement volna a putyini vonallal az utóbbi két-három évben. Leszámítva persze a Brüsszelnek előadott pávatánc-lépéseket, illetve az Oroszországgal szembeni olyan közös uniós szankciókat, ahol túl nyilvánvaló árulás lenne kilógni a sorból.

 

Az „orbánizmus” azonban csak egy tünet, önmagában nem érdekes. A magyar politika beszűkülésének strukturális oka az önreflexió drámai hiánya, az ország sorsát nyilvánvalóan meghatározó gazdasági és nagypolitikai tényezők makacs ignorálása a főbb kérdéseket illetően, illetve egyfajta geopolitikai vakság vagy analfabétizmus, ami sokszor még a legokosabb elemzéseket is jellemzi.

 

Épp ezért egy ideig szisztematikusan minden belpolitikai témát kontextusba kellene helyeznünk, folyamatosan ki kéne zoomolnunk, és kívülről is meg kéne néznünk a helyzetünket, hogy túllépjünk ezen a begyöpösödött szemléleten, ami eluralkodott. Ezzel lehetne momentán a legtöbbet tenni egy polgáribb és szabadabb országért.

 

Az ifjú titánok inkább veszélyt jelentenek, mintsem alternatívát

 

Jó okom volt kerülni az olcsó triumfalizmust, a bal-jobb kétpártrendszer összeomlásának egyre egyértelműbb jeleit látva, hogy lám „én már vagy tíz éve megmondtam”, és azóta is többször írtam e beteljesedő folyamat szükségességéről. Most még sem tudok önfeledten örülni neki.

 

Nem gondoltam, hogy akár rosszabb is jöhet helyette. Nem gondoltam, hogy egy szép napon azt fogom gondolni:

 

a hagyományos pártstruktúra és politikai kultúra bizonyos szélsőségektől akár megvédhetett volna, de az új eleve képtelen bármitől megvédeni, mert csak a pillanatnyi siker látszatáról, a pillanat uralásáról szól benne minden.

 

Főleg itt Kelet-Európában vált fenyegetővé az autoriter modell terjedése. Ilyen típusú fenyegetéssel kapcsolatban nem pánikolni, riogatni vagy siránkozni kellene, hanem lehetőleg népfrontos jellegű polgári alternatívát megfogalmazni, és sürgősen cselekedni. Ez az, amit ma nem látunk egyelőre: sem az egyes országokban külön-külön, sem európai szinten.

 

Ebben az esetben pedig az egyre vérmesebb ifjú titánok sikere a politikában (vagy akár a gazdasági életben és a kultúrában) inkább veszélyt jelent Európa jövőjére, békéjére és biztonságára nézve, mint új reményeket és valódi alternatívát.

 

Pedig globálisan ma jóval nagyobb és sürgetőbb szükség lenne valódi alternatíva megjelenítésére, mint bármikor a modern korban. Végső soron a globális ökológiai és civilizációs válságot, az ipari és fogyasztói társadalom egyre apokaliptikusabb méreteket öltő válságát, illetve az erre adott érdemi válaszok hiányát lovagolják meg az új politikusgeneráció ifjú titánjai.

 

Akár balra, akár jobbra húznak inkább, lényegileg

 

sem Macron sem Kurz nem kínál valódi alternatívát, hanem csak annak a látszatát nyújtják, mint tömegkommunikációs terméket.

 

Macron felismerte a zöldítés növekedő ideológiai poteciálját, de egyelőre inkább csak kommunikációs célra használja a klímavédelmet is. Nicolas Hulot-ról az „ökológiai váltás” francia miniszteréről és eddigi közismert környezetvédő aktivistáról például most derült ki, hogy hat, kevéssé környezetbarát autója van.

 

A Macron-féle klímavédelem a valódi környezetvédők szerint leginkább greenwashing, globális parasztvakítás, ami főleg a technológiai váltásban érdekelt ipari lobbik érdekeit szolgálja, nem pedig egy valódi szemléletváltást.

 

Eufóriára tehát az EU Macron által vázolt jövőjét illetően aligha van okunk. Mindezen fenntartások ellenére úgy látszik, egyelőre nincs más járható út: hiszen térségünkre nézve a putyini út lenne a másik opció.

 

A megoldás: egy EU-párti polgári demokratikus fordulat

 

A béke és közép-európaiságunk fenntartása érdekében mégis egyértelműen a Macron által képviselt, nagyhatalmi tényezőként is megerősödő mag-Európa tűnik az egyetlen lehetőségnek a magyar érdekek szempontjából is.

 

Ha Kelet-Európa ezt az irányvonalat továbbra is szabotálja, és a – gyakorlatilag egyfajta új KGST-ként funkcionáló – V4-ek egész különutas politikája az orosz befolyás kiterjesztését szolgálja, az nem csupán gazdaságilag és kulturálisan lehet végzetes a térségünkre. Rövid úton olyan konfliktusok európai eszkalációjához is vezethet, mint amilyen az ukrán polgárháború.

 

Ha valamiben pozitív változást várhatnánk tehát az új esztendőben, akkor az leginkább egy határozottan uniópárti polgári demokratikus fordulat lehetne. Meg kéne értenünk végre, hogy geopolitikailag már egy ideje nem a hidegháborús amerikai-orosz szembenállás Európában az irányadó.

 

Nem Soros vagy Putyin (alias: Orbán) között kell választanunk, hanem a Párizs-Berlin tengelyhez kellene végre igazodnunk és Nyugat-Európát kellene fő szövetségesünknek tekinteni

 

minden téren, a jelenleg csupán Moszkvának kedvező brüsszelezés helyett.

 

Önmagában nem az oroszokkal való együttműködéssel van baj, hiszen a Párizs-Berlin-tandem is efelé tendál. Viszont, ha velük együtt közelednénk Moszkvához, az erősítené az Uniót, míg most velük szembehelyezkedve állunk az orosz oldalon, ami az Uniót is gyengíti, minket pedig teljes kiszolgáltatottságba taszít.

 

Brüsszelben, Párizsban vagy Berlinben ugyanis szükség van ránk, és ezért valódi partnerként lehetne velük tárgyalni, ha nem az ellenségképző retorika és a brüsszelezés lenne végre az alapállás. A világhelyzet változása már adott mindehhez, viszont az ország helyzete még nem követi a világ változását.

 

Ja, igen, az új esztendőben talán kéne akkor egy másik ország, ha már karácsonyra nem kaptuk meg ajándékba. Elképzelhető, hogy valamit tennünk is kéne érte.

 

Polgárok nélkül aligha lesz itt polgári demokrácia. Sem Magyarországon, sem Európában.

 

Hírszolgáltatás

A Jobbikot próbálja megfejteni a Gaymobil. Nehéz dolog a néppártosodás.

Kósa Lajos az Azonnalinak arról beszélt, Márki-Zay Péternek nem az a dolga, hogy végigbumlizza az országot.

A refugee porn kifejezésre leadott keresések ugrásszerűen megnövekedtek az elmúlt időben a pornószájtokon.

A CEU közölte: megfelel a lex CEU követelményeinek, és felszólítja a kormányt, hogy írja alá a megállapodást.

Jávor Benedek elmagyarázza, mennyire vegyük komolyan a néppárti ultimátumot.

A hét kérdése

Győri Péter indul a július 8-i józsefvárosi polgármester-választáson a baloldali ellenzéki pártok közös jelöltjeként. Mi lesz, ha nyer? Szavazzatok!

Azért ide elnéznénk

Kerekes Band, Fran Palermo, Péterfy Bori, na meg egy csomó sörfőzde. Május 25-től 27-ig.

Május 26-án beerjesztik Budapestet! A Tabánban lesz tea, bor, kenyér.

David Snyder különleges ügynök mesél az American Cornerben a Corvinuson május 29-én.

Zene, mozi és kiállítás a lengyel függetlenség visszaszerzésének 100. évfordulóján. Június 2-3.

Kortárs ukrán képzőművészet a Ludwigban június 24-ig.

Ezt is szerettétek

A parlament alakuló ülésén Techet Pétert a kordon sem tántorította el semmitől!

A franko-amerikai vezetéssel alakuló új világrendben az illiberális nacionalizmus a fő ellenség: Orbán és Putyin.

A kétharmad kísértésbe visz: nem arra való, hogy egy párt azt csináljon vele, amit akar – mondja Elmar Brok. Interjú.

Jó ötlet volt az Európai Unió keleti bővítése? Strasbourgban, az Európai Parlament egyik székhelyén kérdezősködtünk.

comments powered by Disqus
Twitter megosztás Google+ megosztás