Petróczi Rafael
2017. december 27. szerda, 08:59
Aki politikával foglalkozik, falakba ütközik. A „politikai” kommenteket sokszor letiltják a közösségi oldalakon, és a tanárok sem nézik jó szemmel, ha egy gimnazista érdeklődve figyeli a politika történéseit. De miért utasítja el reflexszerűen a politikát a magyar társadalom? A válasz – legalább részben – a történelemoktatásban rejlik.

 

Az RTL Klub Magyarul Balóval című műsorának egyik novemberi adása a kötelező olvasmányok reformjának időről időre visszatérő kérdését járta körbe. A műsorba Arató Lászlót, a Magyartanárok Egyesületének elnökét, Fenyő D. Györgyöt, a budapesti Radnóti Miklós Gimnázium irodalomtanárát és Nényei Pált, a fővárosi Piarista Gimnázium magyartanárát hívták meg. Szakemberek vitattak tehát meg szakmai problémákat, nyilván szakpolitikai témákat is érintve.

 

A beszélgetés során bejátszott snittek között megpillantottam az egyik művészi közösségünk tagját, ezért a közösség Facebook-oldalára posztoltam is a műsort azzal a viccnek szánt kommenttel, hogy a legnagyobb kereskedelmi csatorna megszállása elkezdődött. Miután többen is kifogásolták az oda nem illő „politikai” tartalmat, a bejegyzésemet – éles viták közepette – törölték.

 

Egy esztendővel korábban, 2016 őszén egy választható egyetemi órán ültem. Attitűdvizsgálatot végeztünk, melynek során egy tárggyal vagy fogalommal kapcsolatos vélekedéseket, értékeléseket vizsgáltunk. A tanár kérte, hogy mondjunk valamit, amit ily módon vizsgálhatnánk a jelenlévők körében. Kifejezetten érdekelt volna, hogy a döntő részt nem politológusokból álló hallgatóság milyen attitűdökkel rendelkezik a bevándorlásról. Amikor azonban felvetettem az ötletet,

 

a tanár pár másodpercnyi zavarodottság után azt felelte: Legyen inkább az attitűdtárgyunk a bevándorlás helyett a jégkrém!

 

Nagyot ugrunk vissza az időben, 2013 tavaszán járunk. Az év elején kezdtem el követni a közéletet, főleg a hallgatói tüntetések kapcsán. Rövid időn belül azonban kiderült: nekem nem elég az, hogy híradókat és beszélgetős műsorokat nézzek. Van véleményem is, amit nyilvánosan ki akarok fejteni, amivel hatást kívánok gyakorolni. Így 2013 áprilisában, harmadikos gimnazistaként elindítottam a Politika egy fiatal szemével nevet viselő közéleti blogomat, ahova – nyilván az akkori tudásommal és szintemen – írtam publicisztikákat. Még abban a tanévben magához hívott egy jóindulatú tanárom azzal a kérdéssel, hogy biztosan kell-e nekem ezt forszírozni. Merthogy a tanáriban inkább negatív felhanggal beszélnek az írásaimról, s azt vetik fel, hogy egy 11. osztályos diák mégis mit érthet a politikához, meg amúgy is, politika…

 

+++

 

Nem azért idézem fel ezeket a kellemetlen élményeket, hogy panaszkodjak, netán revansot vegyek. Sőt, a fenti szituációk némelyikében joggal lehetett kritizálni engem is. Az ok az, hogy

 

mindegyik példában van egy közös vonás: a politika reflexszerű elutasítása – mikor milyen motivációból.

 

Ezen mentalitás kialakulásában és térnyerésében van véleményem szerint hatalmas szerepe a történelemoktatásnak. Az a szomorú helyzet alakult ki ugyanis, hogy politika nélkül próbáljuk megtanítani azt, ami minden más tantárgynál jobban, lényegét tekintve politikai: a történelmet.

 

Megtanítják például, hogy az ókori Spártában keményen, katonai szempontok alapján nevelték a gyerekeket. Azt a kérdést viszont már nem tesszük fel, hogy mégis miért. Pedig, ha megtennénk, könnyen eljuthatnánk arra a következtetésre, hogy a hatalom fenntartásának politikai eszközeként szolgált a híres spártai fegyelem.

 

A politikai jogokból ugyanis csupán a társadalom kis szelete részesült, míg a lakosság döntő többségét a polgárjogot nem kapott úgynevezett körüllakók és helóták tették ki. A döntéshozatalból kirekesztett tömeget nem volt szabad engedni olyan politikai közösséggé szerveződni, ami egységesen fellépve megdönthette volna az uralkodó kurzust. A spártai állam így mindent annak a szempontnak rendelt alá, hogy ezt megakadályozza. Ez a rendfenntartó, a hatalom megőrzését célzó politikai szellem hatotta át a társadalom minden porcikáját, a politikai intézmények kialakítását és a döntéshozatalt is. Ez a rendszerszintű cél azonban már nem derült ki a történelemórákon. Ahogy sok más sem.

 

Megtanítják például az Árpád-házi királyaink intézkedéseit, hogy hogyan követték egymást a trónon, jó esetben még a köztük lévő viszonyokat és konfliktusokat is feltérképezzük.

 

Arra viszont már nem teszünk erőfeszítést, hogy annak láttassuk őket, akik valójában voltak: koruk politikusainak.

 

Istenkáromlással egyenértékű lenne felvetni – Török Gábor példája nyomán – hogy Szent István gátlástalan hatalompolitikus volt, aki – a kor szellemétől nem idegen módon – brutálisan, az erőszak válogatott formáit alkalmazva törte le a politikai ellenakaratokat. Így négyelte fel példának okáért a törzsi, pogány hagyományokat követő politikai ellenfelét, Koppányt, s tűzette ki a négy vár fokára testrészeit.

 

Aztán megtanítják az 1867-es kiegyezéshez vezető út sarokköveit, az 1848-49-es forradalom bukását, az azt követő újabszolutista Bach-korszak elnyomását, az erre válaszul adott magyar rendi ellenállást, illetve a Habsburg Birodalom nemzetközi vereségeit. Azt viszont már elfeledjük megemlíteni, hogy mindezek eredményeképp egy olyan politikai szituáció állt fel, amiben a mértékadó személyiségek gondolatai, cselekedetei végtelenül felértékelődtek.

 

Deák Ferenc és az általa vezetett Felirati Párt hozott egy politikai döntést, aminek értelmében a Habsburg Birodalmon belüli korlátozott szuverenitást tette meg politikája vezérlőelvének. Ha Deák nem ebből, hanem a nemzeti önrendelkezés eszméjéből indult volna ki, a tárgyalásokat elindító 1865-ös húsvéti cikkében eszébe sem jutott volna a birodalom megbonthatatlan egységét hangsúlyozó Pragmatica Sanctio-t alapul véve a megegyezés irányába mutató javaslatokat tenni.

 

+++

 

Mire akarok mindezzel kilyukadni? Arra, hogy történelemoktatásunk nemhogy nem tudja, nem is akarja rádöbbenti a diákokat arra, hogy a spártai szigor, Szent István uralkodása vagy a kiegyezés létrejötte politikailag értelmezendő jelenség: ugyanúgy, mint a Fidesz Soros György elleni kampánya, az orosz politikában használt összeesküvés-elméletek, vagy Jeruzsálem elismerése Izrael fővárosaként.

 

A történelemoktatás nem tölti be az egyik leglényegesebb funkcióját. Azt, hogy megértesse a fiatalokkal: a politika egy természetes, minden korban és minden helyen megtalálható képződmény.

 

Imígyen a politika a múltban nem létezett, a jelenbe zárt ködös fogalommá válik, ami természetellenes, ami nem tartozik hozzá az élethez, s ami így végérvényesen összeolvad a modern kori, tömegdemokrácián alapuló politizálás árnyoldalával, a be nem teljesülő ígéretek sokaságával, az elvtelen szavazathajhászással, a durva, személyeskedő negatív kampányokkal, a visszatetszést keltő cicaharcokkal, az ablakba tett korrupcióval és kapzsisággal.

 

A félreértések elkerülése végett: az általam elképzelt történelemoktatás nem azt tűzné ki célul, hogy az emberek megszeressék a politikát. Ezt elérni a politikusok, s nem az oktatás dolga. Az sem lenne célja, hogy politikailag aktív választókat termeljen ki, akikkel meg lehet vitatni a közélet eseményeit. Ez egyéni elhatározás kérdése, abba nem kell másnak beleszólnia.

 

Amit viszont mindenképpen el kellene érnie, hogy a politikát magától értetődő jelenségként írja le, s tudatosítsa: az a mindenkori emberi közösségek elengedhetetlen tartozéka. Ha ez megvalósulna, ha a politikára valóban természetes, hozzánk tartozó tevékenységként gondolnánk, talán nem váltana ki heves tiltakozást egy szakmai vita megosztása, nem kevernék le az átpolitizált fogalmat vizsgálni akaró hallgatót, s nem néznének ferde szemmel a politizáló diákra.

 

 

NYITÓKÉP: Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése

 

comments powered by Disqus
Twitter megosztás Google+ megosztás