Még egyszer az Iszlám Államról és a beavatkozók felelősségéről

A Közel-Kelet azért is rendkívül érdekes, mert olyan komplexitással gabalyodik ott össze az egymással harcoló elképesztő számú és bonyolultságú irányzat, frakció és csoport, hogy gyakorlatilag mindenre és mindennek ellenkezőjére is szép számmal találunk példát.

Ideális terep arra, hogy önjelölt elemzők és persze a nagyhatalmak a zavarosban halászva saját pecsenyéjüket próbálják sütögetni. Ettől jellemzően csak még bonyolultabb, még reménytelenebb és megoldhatatlanabb lesz a helyzet. Pedig mindenki arra hivatkozva szól bele és avatkozik be, hogy „megoldást hozzon”, miközben elég nyilvánvalóan önös érdekek vezénylik.

A külpolitikai elemzők persze a zavarosban halászással sokkal kisebb károkat okoznak. Kivéve, ha a beavatkozó hatalmak katonai és politikai döntéshozói követik a tanácsaikat, mert akkor már a különféle elméleteknek és konteóknak valódi áldozatai lehetnek.

Mindenesetre veszélyes sarkos kijelentéseket tenni a Közel-Keletről, mert mindig lehet mindenre ellenpéldákat találni, amire felépíthető egy ellentétes érvelés, avagy cáfolat. Olyan ez mintha aknamezőre lépnénk. Cikkem nem is arra tett kísérletet, hogy a közel-keleti helyzetet előkelő idegenként elemezze; bár sok kommentelő, és az utóbb cikkben választ író Szalai Máté figyelmét ez a perdöntő mozzanat elkerülte.

Hogyan mutatkozik meg a Nyugat felelőssége a hárításban

Legfőképp pont saját felelősségünkre, illetve a nyugati intervenció felelősségére kérdeztem rá, aminek jogosságát Szalai Máté egyébként egészen másra vonatkozó elemzésének végkövetkeztetése még meg is erősítette:

„A szervezet [az Iszlám Állam] – az al-Kaidához és más dzsihádista csoportokhoz hasonlóan – az önkényeskedő hatalomnak kiszolgáltatott, kilátástalan gazdasági helyzetben lévő szunnita arabok támogatására építette fel magát, ugyanakkor áldozatainak többsége ugyanebből a csoportból került ki.

Az igazi kérdés nem az, hogy ki győzi le az Iszlám Államot, hanem az, hogy ki fogja érdemben javítani a „radikalizálható vesztesek” helyzetén, ki fogja megoldani azokat az évtizedek óta fennálló problémákat, amelyek miatt a lakosság egy része a saját kormányára ellenségként tekint.

Lehet, hogy a nyugati országok képtelenek voltak ezt a helyzetet kezelni, és lehet, hogy politikai és gazdasági érdekei mindig is fontosabbak voltak számukra, mint a közel-keleti társadalmak jólléte, de egy biztos: Putyin bombái, Aszad milíciái vagy Irán külpolitikája sem járul ehhez hozzá.”

Azért idéztem ilyen hosszan, mert helytálló elemzésnek, sőt humanista megközelítésnek tűnik, közben mégis kettős beszéd: minden jóindulata ellenére valójában tragikusan ellentmondásos önigazolás. Eszerint csak a részletekben ismerjük el felelősségünket, egészében azonban elhárítjuk. Mintha egy tettes külön-külön beismerné szinte mindazt, amit elkövetett, összességében mégis ártatlannak vallaná magát. Csak a lényeg hibádzik tehát.

Kik idézték elő tulajdonképpen a Közel-Kelet konfliktusait?

Mert hát kik azok az önkényeskedő rezsimek mögött álló hatalmak, akiknek tábornokai adott esetben vonalzóval rajzolták ezeknek az országoknak a határait?

Kik azok, akik azóta is folyamatosan beavatkoznak konfliktusaikba különböző frakciók oldalán – attól függően, hogy épp mi kecsegtet a legnagyobb haszonnal a saját, ki tudja, mennyire jól felfogott nagyhatalmi érdekeik szempontjából? Kik azok, akik a térség országaiban önkényuralmat gyakorló rezsimeket aktívan támogatják, létrehozzák és megdöntik?

Pont erre a felelősségre kérdeztem rá cikkemben. Szalai Máté a kérdést is ignorálta, érvelésében nem is reagált rá, bár végkövetkeztetése nagyon is igazolta azt, hogy miért kellene sokkal őszintébben rákérdeznünk a nyugati beavatkozás felelősségére és annak súlyos demokráciadeficitjére. Miközben a beavatkozás hivatalos ürügye ugyebár a térség országainak „demokratizálása”, a legkevésbé sem adunk példát a demokratikus döntéshozásból a beavatkozásunk módjával, ami kiáltó ellentmondás, mégse szokás beszélni róla

Megszállóként vagyunk ott – Magyarország is

Szalai említi, hogy Magyarország is részt vesz e szégyenkoalícióban – bár tudtommal csak Irakban –, amiről két éve kötcsei beszédében még Orbán Viktor is elismerte, hogy katasztrofális következményekkel járt. A beavatkozás által eszkalált háborús krízis miatti migráció, és az ezzel így vagy úgy összefüggő terrorizmus már nem csak az adott térségre, de ránk nézve is közvetlen fenyegetést  jelent.

Épp csak a józan paraszti vagy polgári ésszel magától értetődő konzekvenciát nem vonta le ő sem: hogy akkor nem kéne részt vennünk benne.

Legyen szabad emlékeztetnem arra a talán nem mellékes tényre, hogy semmilyen ENSZ-felhatalmazása nincs a nyugati intervenciónak. Sem Irakban, sem Szíriában. Sőt: az egész hivatalosan még csak nem is NATO-akció, hanem nettó nagyhatalmi beavatkozás.

Szégyenszemre még annyi jogcímünk sincs beavatkozni, sem nekünk, sem a nyugati erőknek, mint amire az oroszok hivatkoznak, akiket a formálisan mégiscsak megválasztott Aszad-kormány hívott oda. Akkor mégis mit keresünk ott?

Ki hatalmazta fel a nyugati kormányokat ilyen kalandor akciókra?

Mivel a beavatkozó hatalmak hivatalosan demokratikus rezsimek, polgáraiknak azt a kérdést is fel kellene tenni, hogy vajon ki és milyen formában hatalmazta fel kormányaikat, politikai, katonai, netán titkosszolgálati vezetőiket, hogy ilyen kalandor akciókba bocsátkozzanak. Persze a reguláris hadsereg bevetése általában parlamenti hozzájáruláshoz kötött, de mi van a hadseregen kívüli különböző szolgálatokkal és tanácsadókkal? Ezek sokszor jóval gyengébb demokratikus kontrollal, vagy teljesen anélkül működnek.

Az ilyen beavatkozások pedig a migráció, illetve a terrorizmus formájában közvetlen veszélyt jelentenek immár a kérdéses országok civil lakosságára is. Tehát a beavatkozó országok nem csupán az Irakban, vagy ki tudja, még hol vélt érdekeiket szolgáló zsoldosaik életét fenyegetik az ilyen döntésekkel és azok katasztrofális következményeivel.

amire hivatkozva az amerikai-brit koalíció – egyébként szintén ENSZ-felhatalmazás nélkül – beavatkozott.

Volt azóta bármilyen komolyabb felelősségrevonás például a brit és amerikai közvélemény minden bizonnyal tudatos megtévesztése miatt – akár csak ezzel az üggyel kapcsolatban – az érintett országokban? Ezekben a demokráciákban kik hoznak ilyen önkényes döntéseket a választópolgárok nevében, és hogyan, milyen alapon? Ezekre a talán mégsem teljesen mellékes kérdésekre valahogy a nagyon tájékozott és okos elemzések nem szoktak kitérni a fősodratú sajtóban. Mintha a cselekvésünk jogszerűsége, demokratikussága és etikussága egyáltalán nem tartozna a politikai cselekvés elemzésének körébe.  

Ha a nyugati beavatkozás is önkényes, milyen alapon oktatunk demokráciára bárkit?

Pedig a döntő kérdés végső soron ez, minden más mellébeszélés, illetve propaganda. Demokratikus országokban a sajtónak alighanem kiemelten fontos feladata a civil kontroll szinte egyetlen erős intézményeként rákérdezni minden komolyabb demokráciadeficitre, és számon kérni a mindenkori kormányokon, hogy kit és hogyan képviselnek.

Akkor miért teszünk úgy, mintha az a szerző lenne tájékozatlan, netán kiközösítendő konteóhívő, vagy ellenséges putyini eszmék terjesztője, aki egyáltalán rá mer kérdezni arra, hogy vajon mennyiben jelent veszélyt ránk nézve egy ilyen önkényes döntéshozási gyakorlat? Nyilvánvaló közérdek lenne erre közösen megoldást találni, egymást partnerként kezelve.

Olvassuk csak újra idézett mondatait úgy, hogy gondolatban egy pillanatra az Aszad-rezsim önkénye helyébe a nyugati nagyhatalmi beavatkozás önkényességét, és a miatta helyben elszabaduló káoszt olvassuk bele.

Észre kéne venni a saját felelősségünket is

Bizony, a következtetése nagyon is helyesnek tűnik így: csak a felelősséget ezesetben nem másokra hárítanánk, hanem saját felelősségünket is elismernénk, hogy le lehessen végre vonni legalább a legsürgetőbb és legnyilvánvalóbb konzekvenciákat.

Bár formálisan válaszként jelent meg, valójában egész másról szóló cikket írt Szalai Máté, mely érvelésemet alig, vagy egyáltalán nem érinti lényegi pontokon. A fő tézissel kapcsolatban koronatanúként Desportes tábornoktól vett idézetre nem is reagált, hogy szerinte miért az USA felelőssége az Iszlám Állam létrejötte.

Paradox módon egy katonai stratéga volt az, aki a párizsi merénylethullám elindulásakor egyetlen józan hangként fellépett a legmagasabb politikai szinteken hangoztatott hadüzenet-retorika ellen, egy katona volt az, aki az adott esetben irreálisnak és veszélyesnek ítélte a háborús eszkalációt.

Talán jobban járnánk, ha belpolitikai demagógiától sem mentes kalandor külpolitikák és fegyverlobbisták helyett katonákra, stratégákra hallgatnának a döntéshozók, és valós demokratikus kontroll mellett, de szigorúan szakmai alapon születnének olyan súlyos döntések, mint egy ország hadba lépése.

Persze minimum azóta sejthetjük, hogy valójában mi áll az ilyen döntések hátterében, amióta Eisenhower ominózus Farewell Address beszédében kimondta: az amerikai demokrácia a hadipar befolyása alá került. Trump alatt pedig ez minden korábbinál nyíltabban folyik.

Szeretném felhívni a figyelmet néhány érdekes ellentmondásra, mely nem csupán Szalai érvelésére jellemző, bár az egyszerűség kedvéért cikkéből vett idézetekkel fogom illusztrálni, amit kérem, ne vegyen ellene irányuló, pláne személyes polémiának.

Az Iszlám Állam elleni harc, mint a beavatkozás ürügye

Szalai azzal igyekszik cáfolni az egyébként részben általa is elismert amerikai (illetve nyugati) felelősséget az Iszlám Állam létrejöttét illetően, hogy lám, le akarták győzni:

„Az Egyesült Államok vezette koalíció 2014 szeptemberétől kifejezetten az Iszlám Állam legyőzése végett avatkozott be közvetlenül a szíriai polgárháborúba. Washington ugyan az Aszad-ellenes erőket ezelőtt is támogatta valamennyire, így az a kritika jogos, hogy a fegyverszállítások egy része eljuthatott az Iszlám Államhoz.”

A második mondat mindjárt alapjaiban ellentmond az elsőnek és a bizonyítandó állításnak. Ha Amerika le akarta győzni ezt a terrorszervezetet, akkor ennek nem az lett volna a leglogikusabb módja, hogy fegyverekhez juttatja, akár csak közvetlenül az ellenségét. A kérdés valóban rém komplex és persze nem az elemző hibája az ellentmondás, hanem inkább azoké, akiket sajnálatos módon igazolni próbál az érvelése.

Nézzük meg közelebbről az idézet által felvetett konkrét kérdést: akkor tehát az ENSZ-felhatalmazással nem rendelkező nagyhatalom az Iszlám Államra való hivatkozással legitimálta beavatkozását Szíriában, vagyis a terrorszervezet léte is kiváló eszköznek bizonyult számára az adott konfliktusban.

Mennyire kell geopolitikailag naivnak lennünk, hogy ne vegyük észre: az Iszlám Állam elleni harc itt csak hivatkozási alap, casus belli és ürügy volt, ahogy az egyébként valóban szörnyű Aszad-rezsim elleni fellépés is? A nagyhatalmi játszmában a legfőbb érdek az oroszok (és nem mellékesen Irán) kiszorítása volt a térségből, konkrétan annak elérése, hogy megszűnjön az oroszok legfőbb melegtengeri hídfőállása.

A Nyugat terrorháborús ürügyét átvéve Putyin aratta le a babérokat

Persze jogos lenne a formális kritika (amit Szalai érthetően fejti ki), hogy Putyin valójában katonailag nem nyerte meg az Iszlám Állam elleni háborút vagy nem olyan mértékben, ahogy mostani sikerpropagandájával beállítja, de az is nyilvánvaló:

Putyin ugyanúgy instrumentalizálja az Iszlám Államot, ahogy a Nyugat, aki ezennel saját csapdájába esik kommunikációs fronton is. Mert

egyébként nemzetközi jogilag megalapozatlan beavatkozása legitimálására használva azt ürügyként.

Putyin azért tud erőnyerőnek mutatkozni mégis ebben a szituációban, mert bár azt a nagyrészt tömegkommunikációs termékként kreált háborút katonailag nem ő nyerte meg, amit az összes (!) beavatkozó nagyhatalom hivatalosan (a propaganda szintjén) az Iszlám Állam nevű főmumus ellen vívott, de a nyugati befolyásszerzés érdekében kifejezetten Putyin szíriai hídfőállása felszámolására indított valódi háborút viszont mégiscsak megnyerte: nem annyira az ISIS ellen, de a Nyugattal szemben mindenképp.

Nincs okunk örülni Putyin győzelmének, de a tényét is elkenni súlyos hiba, mert így még kevesebb esélyünk van jobb eredményt elérni a következő körben.

Kínos kérdésekre kínos csend a válasz

A vitát elindító cikkem felütése egyébként nem az volt, hogy egyetlen hír sem jelent meg az Iszlám Állam legyőzéséről a mainstream sajtóban, hanem az, hogy a korábbi lefejezős hírdömpinghez képest aránytalanul sommásan kezelik most az IÁ vereségét (államként való felszámolását), mégpedig vélhetően azért, mert a nyugati intervenció szempontjából nagyon kínos kérdések merülhetnek fel ezzel kapcsolatban.

Például az, hogy az oroszokkal szemben a nagyhatalmi játszmában ez a mostani kör bizony nekik (nekünk?) vereség volt. Nemcsak katonailag, hanem kommunikációs fronton, illetve politikailag is. Ezt nem elkenni kéne most, hanem levonni a konzekvenciát és egészen új alapokra helyezni a nyugati Közel-Kelet politikát – ami aligha mismásolással kezdődik egy ilyen vereség esetében.

Eredetileg valóban nem az oroszokkal szembeni fegyverként vethették be az Iszlám Államot azok, akik létrehozták és felfegyverezték, hanem sokkal inkább Irán és a síita erők visszaszorítására: Irakban, Szíriában, sőt a Síita félhold egész térségében Libanontól egészen Jemenig, ahol leginkább szaúdi részről folyik egy felekezeti színezetű, merőben önkényes beavatkozás a síita „lázadók” kiszorítására.

Hogy jönnek a képbe a síiták és Irán?

Hogy miért érdekes ez? Geostratégiailag azért, mert ebben a történetben a szaúdiak nemcsak saját befolyásuk kiterjesztéséért harcolnak, hanem a síiták mögött álló iráni érdekszféra visszaszorításáért, ami jó ideje prioritása az amerikai geostratégiának ebben a térségben.

Olyannyira, hogy a látszólag lokális iraki, jemeni és szír konfliktusok, de még a mostanában kevésbé polgárháborús libanoni konfliktusok füzére is úgy nyeri el értelmét a geopolitikai puzzle részeként, ha a Síita félhold visszaszorítására, megtörésére irányuló átfogó hadműveletként tekintünk rá: mégpedig kimondottan az amerikai nagyhatalmi törekvések perspektívájában.

Hogy jön mindez ide és hogy kapcsolódik az Iszlám Államhoz? Úgy, hogy az Iszlám Állam a szunnitákat bizony nem utolsósorban a síitákkal (a Síita félholdat védő erőkkel) szemben fanatizálta. Akkor kinek a stratégiai érdekeit szolgálták e tekintetben akár direkt, akár indirekt módon? Az előbbiekből elég logikusan következik.

Be kéne fejezni a hárítást

Egyiknek sem volt ENSZ-felhatalmazása a beavatkozásra, mindkettő önkényes, és a békét globálisan is fenyegető, a Közel-Kelet békéjét tartósan romboló intervenció, bár mindkét tábor pontosan az ellenkezőjét állítja.

Akinek az oldalára kellene állnunk ilyen konfliktusokban, az a civil lakosság. A béke és a demokratikus fejlődés alapjainak megteremtése lenne a megoldás, aminek fő akadálya évtizedek óta az, hogy a nagyhatalmak önkényesen beavatkoznak a Közel-Keleten. Ezek végleges leállítása azonban jó eséllyel sose sikerülhet a beavatkozásokat támogató döntéshozó mechanizmusok átalakítása nélkül.

Amíg ebben nincs lényegi fejlemény – legalább itt Európában, a saját házunk táján –, addig nincs értelme részt venni a kérdés körüli polémiákban. Főleg, ha ezeknek a polémiáknak vagy elemzéseknek célja, illetve fő „eredménye” magának a felelősségünkre irányuló kérdésfeltevésnek a hárítása.