+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Krasznahorkai Emma
2017. november 1. szerda, 09:56
Technobuli az Oktogonon, papírrepülő-hajtogatás nemzeti konzultációs kérdőívekből, szamár a színpadon. Ez csak pár példa az elmúlt időszak tüntetéseinek innovációi közül. A kreatívnak szánt feladatok arra hivatottak, hogy megtartsák a tüntetések erőszakmentes jellegét, gyakorlatilag viszont azt érik el, hogy a demonstrációk passzivitásba fulladnak. Kinek van kedve így egyáltalán tüntetni?

 

A lex CEU után megint megszaporodtak a kvázi-kormányellenes tüntetések, de aztán ez a tüntetéshullám is elhalt. A 2010-es kormányváltást követően kialakult egy tradicionális – minden politikai oldalra jellemző – tüntetési módszer. Ennek lényege az, hogy a tüntetni vágyó emberek egy általában szimbolikus helyen összegyűlnek, többnyire egy színpad előtt.

 

Ezen a színpadon elhangoznak beszédek, kulturális szórakoztatásnak, népművelésnek szánt produkciók: zene, vers, performansz, esetleg hozzá jön a tömeg skandáltatása, közös énekleltetése; legyen az a Himnusz, a Szózat, a Kossuth Lajos azt üzente, vagy bármi, amit sokan ismernek. A végén aztán a tüntető tömegeket a szervezők hazaküldik – bár még elindulhat egy spontán vonulás –, általában a rendőrség és a BKK közreműködésével együtt. A BKK egyébként meglepően gyorsan reagál és alkalmazkodik, ha tüntetésekről van szó – ellentétben azzal, amikor esik az eső vagy hirtelen feltámad a szél.

 

Alternatív műfajok a bulitüntetéstől Felcsútig

 

Azonban CEU-ügy óta az ellenzéki tüntetések szervezői mintha maguk is megunták volna ezeket a hagyományos tüntetésformákat, és egymást túllicitálva igyekeznek valami innovatív dolgot kieszelni a tömeg – és főleg saját maguk, de erről majd később – szórakoztatására. Az innováció alatt azt értem, hogy a szervezők a saját szűk körük ízlésének megfelelő „bulitüntetést” szerveznek.

 

De akad példa arra is, amikor népnevelő célzattal a fórumozás technikáira oktatják a részint részeg, Oktogonon táncolni vágyó fiatalokat, esetleg apró, de szimbolikusnak, viccesnek szánt cselekedetekre buzdítják a tüntetőket (hozzatok tollat, és cseréljétek el, hajtogassatok papírrepülőt és ilyesmi), vagy esetleg unortodox helyszíneket választanak a tüntetésre: például Felcsútot vagy az orosz nagykövetséget.

 

A tüntetések szervezői tehát felismerték, hogy a hagyományos tüntetésforma már nem elégíti ki a demonstrálók igényeit. Azonban mivel

 

elsődleges céljuk az, hogy az ő nevük alatt futó tüntetés ne torkolljon erőszakba, és elkerüljék egy újabb 2006 kirobbanását,

 

kényszeresen ismételtetik a mikrofonba a beszédet mondókkal vagy a program konferálóival azt, hogy őrizze meg a tömeg a tüntetések békés és erőszakmentes jellegét. Egyrészről érthető az az elhatározás, hogy személyes vagy morális okokból kerüljék el az erőszakot az emberek.

 

Személyes okokból, hiszen ha „kitör a forradalom”, vagy valamiféle összecsapásra kerül sor a tüntetők és a rendőrök között a tüntetés ideje alatt, akkor a tüntetés bejelentője és a szervezők felelősségre vonhatók. Éppen ezért szokták a színpadról bejelenteni, hogy a rendezvénynek vége van, mert kiszámíthatatlan, mi történik utána, történik-e egyáltalán valami, mondjuk spontán vonulás, amelynek részletei szintén kiszámíthatatlanok. Morális okokból is érthető ez az óvatosság, hiszen sokan egyfajta gandhiánus erőszakmentes ellenállási filozófiát vesznek át kritikátlanul.

 

Erőszakmentesség címén a dühöt sem lehet felvállalni

 

Ezzel azonban több probléma is van. Mivel az ellenkezés kizárólag a tüntetések időtartamára korlátozódik, a tömegben felmerül az a kérdés, hogy mi is a célja a demonstrációnak. Látható, hogy a „mutassuk meg, mennyien vagyunk!”, mint cél, egyáltalán nem működik. Egyrészt azért, mert sokszor nagyon kevesen jelennek meg a tüntetéseken, másrészt azért, mert még ha sokan is vannak, akkor sem történik változás. Ráadásul önmagában a létszám nagyon szubjektív: nehéz megmondani, hogy mikor elég vagy sok.

 

Emiatt a céltalanság miatt egyre kevésbé mennek el az emberek ilyen tüntetésekre, mert

 

elkedvetlenítő egy olyan rendezvényen részt venni, ahol nem adnak nekik feladatot, illetve ahol az elsődleges feladat – azaz, hogy a tömeg gyakoroljon nyomást – nem valósul meg.

 

Így maximálisan feleslegesnek érezheti magát mindenki, és az is nagyon rossz hatással van az emberekre, ha még egy tüntetésen sem vállalhatják fel a jogosnak vélt dühüket. Hogy a résztvevők dühét csillapítsák, különböző ironikus, szarkasztikus, gúnyolódó szimbolikus feladatokat szoktak kitalálni a szervezők, hogy a „népharag” ne söpörjön el senkit, és elitista felsőbbrendűségük bizonyításaképp a résztvevők is „kulturált emberek módjára” fejezzék ki ellenkezésüket: például a már említett papírrepülők hajtogatásával, amely visszatérő elem lett.

 

A düh felvállalása pedig az egyik legfontosabb kérdés.

 

A társadalom struktúráját nézve azok, akiknek nem szabad dühösnek lenni, a nők. Érdekes, hogyan fonódik össze a társadalmi nemekhez kapcsolt sztereotíp elvárás és egy alapvetően inkább nőket foglalkoztató téma és színtér, az aktivista szcéna. Az aktivisták között többségben vannak a nők, más kérdés, hogy úgy rendeződik a struktúra, hogy a karizmatikusnak nevezett vezetők már férfiak.

 

Az aktivista közegben megjelenik a feminizmus, mint eszme, de a gyakorlatban úgy jelentkezik, hogy ahelyett, hogy a nők azzal foglalkoznának, miért a férfiak vannak reflektorfényben és aratják le a babérokat; inkább azáltal igyekeznek bizonyítani feministaságukat, hogy a mániákus erőszakkerülést választják. Ezt összekutyulják azzal morális alapként, hogy a patriarchátus erőszakos elnyomás, ami rossz, tehát mi sem lehetünk erőszakosak, ha nem akarunk rossz emberek lenni.

 

A legfőbb probléma azonban az, hogy a tüntetéseken résztvevő emberek nem tudják, hogy mi számít erőszaknak, mi a valódi jelentése az erőszakmentességnek, és mégis mit jelent az adott helyzetben a béke szó. Érdekes módon a tüntetések szervezői arra reflektálnak, hogy a társadalom egésze nincsen tisztában ezekkel a fogalmakkal, és vélhetően azonnal el is utasítja az erőszakot, azaz: ne történjen semmi erőszakos, mert az rosszul néz ki és elidegenítően hat a médiában. Sokan írtak arról különböző fejtegetéseket arról, hogy mi számít erőszakosnak, mi fér bele, vagy mi alapján férhet bele az erőszak az aktivizmusba, de

 

most az alapelv nagyjából az, hogy ne történjen semmi, amit erőszaknak mutathat a média.

 

Egy székházdobálás is azért problematikus, mert a feldühödött csürhét fogja látni a tévénéző, de ezt a fajta véleménynyilvánítást semmiképp sem váltja ki egy abszolút erőtlennek ható szamár a színpadon. Hogy hol a határ a halálosztó rigmusok skandálása és a személy elleni erőszak között – és hogy a rendőrség, mint csoport „személyeknek” számít-e ebben a vonatkozásban –, az bőven meghaladja ennek a cikknek a kereteit.

 

Ahelyett viszont, hogy tájékoztatnák ezekről a fogalmakról a nagyközönséget – legalább azokat, akik elmentek a demonstrációra –, a tüntetésszervezők általában a legkönnyebb megoldást választják:

 

összemossák az erőszakmentességet a passzivitással. Így a tüntető emberek nem kapnak megfelelő eszközkészletet arra, hogy haragjukat kinyilvánítsák, konstruktív formába öntsék.

 

A viccesnek szánt feladatok csak a passzivitást konzerválják

 

Ezt pedig valamilyen szinten a tüntetésszervezők is felismerték: ezért jelennek meg a fentebb sorolt innovatív ötletek, hogy az emberek dühét valahova csatornázzák. Ők inkább lefoglalni akarják a tömeget, és valami feladatot vagy célt adni nekik. Nem látják azonban azt, hogy ezek az innovációk csak arra jók, hogy passzívvá tegyék a tömegeket.

 

Érthető, hogy félnek a dühtől, és nem akarják vállalni érte a felelősséget, de az a stratégia, amit most folytatnak, hosszú távon nagyon káros a társadalom számára, mert olyan szinten hitelteleníti el az aktív politikai részvétel lehetőségét, hogy a folyamat vége a még jelenleginél is nagyobb társadalmi-politikai inaktivitás lehet.

 

Ahhoz, hogy ez változzon, és az aktivizmus ne legyen öncélú, először is önreflexívebb aktivista szcénára lenne szükség. Ehhez látni kell persze a valóságot, és erre a valóságra kell reagálni. Az aktivizmus hajlamos kitermeli magából azokat a főszereplőket, akik végül uralják a szcénát és megmentőként kezdik látni saját magukat – hogy ez ne így történjen a jövőben, az aktivistaközösségeknek kritikusabban kellene vizsgálni saját működésüket.  

 

Valóban érdekes például Szrgya Popovics könyve, az Útmutató a forradalomhoz; de nem szabad elfelejteni, miről szól: diktatúrák megdöntéséről.

 

Diktatúrában az emberek legnagyobb része tudja, hogy diktatúrában él, és nem akar abban élni. Magyarországon nyilvánvalóan nem ez a helyzet, így felesleges diktatúradöntő programokat hirdetni:

 

ez csak nevetségessé teszi a kormányváltás vagy más politikai cél ügyét.

 

A bűntudatkeltés a legrosszabb módszer

 

Ha nem is tudatosan, de a nevetségessé válás problémája nagyon is sokszor felmerül, ehhez pedig az akár civil, akár pártpolitikai mozgalmárok gyakran egyfajta „értelmiségi gőggel” viszonyulnak. Ehhez kapcsolódik a mindent átható és régóta jelenlévő öngyarmatosító hozzáállás Magyarország ügyeihez.

 

Vagyis a magyarországi konfliktusokat is azon a hegemón szemponton keresztül szemlélik egyes aktivisták és jogvédő szervezetek, hogy

 

külföldi példáktól várják a megoldást: egyszerűen egy az egyben ráhúzzák a konkrét kérdésre a nyugati választ.

 

Az például, hogy a Jobbik olyan válaszokat tud adni kérdésekre, amely egyszerűnek, megvalósíthatónak tűnnek, nem azért van, mert az emberek vidéken „elmaradottak” vagy „nem elég liberálisak”.

 

Ha bűntudatot keltünk a magyar társadalom tagjaiban azért, mert „nem elég jó emberek”, „nem látják, hogy diktatúra van”, apolitikusak, nem elég progresszívek, befogadók, nem elég okosak; azzal kizárjuk őket egy körből, ami mintha hierarchikusan felettük álló emberekből állna. Így pedig arra késztetjük őket, hogy „a legjobb védekezés a támadás” elve szerint cselekedjenek, és dacosan ellenálljanak mindannak, amit kommunikálni akarunk.

 

Végső soron itt a felelősség abban, hogy (az elsősorban budapesti) aktivistaközösségek erősítik-e az együttes fellépést, vagy épp ellenkezőleg, elmélyítik az ellentéteket a társadalom különböző csoportjai között. 

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Mi történt pontosan Szombathelyen, és mi fog történni a városban az őszi választáson? Az Azonnali helyben járt utána!

Egy amerikai zoológus válaszolt az égető kérdésre: nem kell például állandóan zabálniuk, mint a teheneknek.

Tommy Robinson szerint a brilépés leghangosabb szószólója végső soron ugyanúgy egy milliomos tőzsdebróker, aki lenézi a melósokat.

Sok-sok gyerek születik, mi meg döntsük el, milyen Európában nőjenek fel. Erről szól a klip.

Mutatjuk 2019 Budapestjének valószínűleg legígéretesebb gyakornokságát: a miénket.

A hét kérdése

A Notre-Dame hétfői katasztrófája egész Európát megmozgatta. De vajon mi tudná összehozni a magyarokat?

Azért ide elnéznénk

Az Azonnali összeültet vitázni pár ifjú politikust április 25-én az Aurórában. Regisztráljatok!

Működik-e az ökologikus vidékfejlesztés? Mit kéne csinálniuk az önkormányzatoknak? Konferencia április 26-án.

Bringázz április 28-án a Margitsziget és a Városliget között több száz másik emberrel!

Április 25–28. között a Millenáris Parkba ismét kivonulnak a kiadók, és sok szerző is ott lesz.

Hogyan teljesített az Európai Bizottság a luxemburgi Jean-Claude Juncker vezetése alatt? Április 29-én a Corvinus Egyetemen megtudhatod.

Ezt is szerettétek

György Péter a Notre-Dame-on kívül a legújabb trianoni emlékmű terveiről is beszélt az Azonnalinak. Interjú!

Mi történt a dél-balkáni országgal és a Magyarországon menedékjogban részesített Nikola Gruevszki pártjával?

Révész Máriusz kormánybiztos Azonnalinak tett ígérete szerint kátyúzni is fognak a pénzből!

Elmentünk egy kampányfórumra Újvidéken, mert most először szavazhatnak az EP-választáson a vajdasági magyarok. Riport!

Twitter megosztás Google+ megosztás