A katalánok szavaznak vérontás helyett: szörnyű, ugye? Válasz Puzsérnak

Sajnálom, hogy nem tudok Puzsérral egy platformon, a Magyar Nemzetben vitatkozni a kijelentéseivel. A lap véleményrovata sajnos ezt nem tette lehetővé.

Puzsér Róbert beárazta a katalán függetlenségi törekvéseket a csütörtöki Magyar Nemzetben: a katalánok gazdagok és szűkkeblűek, sőt, még a vérüket sem ontanák a függetlenségükért, hanem csak áldozati szerepben akarnak tetszelegni az egész népszavazási mizériájukkal, ami valójában egy „brexit mértékű jóléti blöfföt” készít elő.

Biztosra veszem, hogy ha ezt nem egy egész népről és régióról írta volna, akkor – a jelenlegi közhangulatban pláne – már rég a szemére hányták volna Puzsérnak kedvenc kifejezését, az „áldozathibáztatást” is. Mindenki nyugodjon meg, ezt a szót többet nem fogom leírni ebben a cikkben, azt viszont előre kell bocsátanom: sajnálom, hogy nem tudok Puzsérral egy platformon, a Magyar Nemzetben vitatkozni a kijelentéseivel. A lap véleményrovata sajnos ezt nem tette lehetővé.

A szemfülesebb Puzsér-rajongók észrevehetik, hogy a csütörtöki cikk nagyjából a leirata azoknak az érveknek, amiket Puzsér a szokásos stílusában Kardos Gábor filozófus arcába ordított a múlt pénteki, Mika Tivadar Mulatóban tartott Hard Talk elnevezésű rendezvényen. Kardos amellett próbált érvelni, hogy a katalán függetlenségi mozgalmat nem a nacionalizmus fűti, és valójában a régiók Európája felé tett első lépés lehetne a spanyolországi régió függetlenedése. Bár a víziója szerintem is eléggé irreális és idealizált, de azért mindenképpen érdekes gondolatkísérletként megfontolni az elméletét, amit a vita előtt egyébként már az Azonnalin kifejtett egy vendégcikkben.

Puzsér a vitán úgy tett, mintha nem akarná megérteni Kardos érveit, és helyette inkább olyasmiket üvöltözött, hogy bezzeg a migránsokat beengedné Katalónia, csak Spanyolország felé húzna falat – hogy ezt hol olvasta, sajnos nem árulta el –, illetve a katalánok olyan szar alakok, hogy nem adják a vérüket a hazájukért; legfőbb filozofikus eszmefuttatása pedig az FC Barcelona focicsapat mezéről szólt.

A vita végén Kardos találóan meg is jegyezte, hogy nagyjából a habonyi-fideszes érvelés eszköztárát vonultatta fel Puzsér. Hozzátenném, hogy az üvöltözés, a „Kussolj!”-felkiáltások és a vitapartner faképnél hagyása egy „Na jó ezt nem bírom tovább, elmegyek WC-re!” kíséretében azért mind olyan előadói mesterfogások, amiket még Németh Szilárdnak, a Fidesz-sajtótájékoztatók legkiműveltebb standuposának sem sikerült egyelőre elsajátítania.

No de ne szomorkodjon az sem, aki a rendezvényről lemaradt. 

Alább pontokba szedem, miért haragszik rájuk ennyire Puzsér, és azt is, hogy miért van óriási tévedésben.

1. Törvényi alap nélkül írták ki és tartották meg a népszavazást

Nahát. Mintha lett volna más választásuk. A konkrét katalán példától elvonatkoztatva, minimális politikai- és jogérzékkel könnyen belátható, hogy egy ország sem fogja az alkotmányában megengedni, hogy egyes – az autonómia kisebb, nagyobb, vagy semmilyen formájával nem rendelkező – régiói a saját szakállukra népszavazást írhassanak ki az elszakadásukról. A függetlenségi népszavazást a „központnak” kell megengednie, különben hasraütésszerűen tarthatnának aktuálisan éppen felháborodott megyék vagy városok népszavazást a kiválásukról.

Szerencsésebb demokratikus hagyományokkal és politikai kultúrával rendelkező országokban az ilyesmit úgy kezelik, hogy mikor a „központ” látja, hogy egy adott régiónak ez az ügy tényleg nagyon fontos, a politikusok jó ideje lobbiznak egy függetlenségi referendumért, az emberek pedig a helyi függetlenségi pártra szavaznak, akkor önként, magától megengedi a népszavazást. Nem feltétlenül és elsősorban azért, mert ekkora önfeláldozó demokrata és gentleman, hanem jól felfogott érdekéből is: mert felelősen gondolkodó politikus nem akarja a végletekig megosztani a társadalmat és kiélezni az ellentéteket, ehelyett inkább észérvekkel tartaná egyben az országot.

Ez a kulturált szcenárió játszódott le a 2014-es skót függetlenségi népszavazással, ami azért jöhetett létre, mert Westminster azt megengedte. A harcos retorika ellenére a skótok végül is hideg fejjel az érdekeik mellett döntöttek és a maradásra szavaztak. Nem kis részben pont azért, mert a brit kormány nem nézte őket cselekvőképtelen óvodásnak, hanem kikérte a véleményüket, a kampányban pedig érvekkel meggyőzte őket. A szavazás után pedig a biztonság kedvéért további devolúciós hatásköröket adott Skóciának, hogy ne akarja magát egyhamar meggondolni. (Más kérdés, hogy a brexit-referendum nagyot csavart ezen a helyzeten, de erről később.)

Ehhez képest

Az ilyen hozzáállást nem is lehet mással jutalmazni, mint hogy „csak azért is kiválunk” – miközben a katalánok között is sok egységpárti volt eredetileg és van még mindig. Rajoy arrogáns, nem csak az empátiát, de a politikai taktikai érzéket is teljességgel nélkülöző viselkedése azonban azt is dafke függetlenségpártivá teszi, aki korábban bizonytalan volt.

2. Csak 42 százalék ment el szavazni

Ez az érve Puzsérnak akkora torzítás, hogy bármely fideszes szóvivőnek becsületére válna.

ugyanis egy csomó szavazóhelyiségből menet közben elkobozták a rendőrök szavazóurnákat.

Arról pedig végképp egy szót sem ejt Puzsér, hogy a teljes harci díszben felvonult rohamrendőrök agresszív viselkedése hány katalánt akadályozott meg a szavazásban, vagy rettentett el tőle már előre. Látva az internetet október elsején bejárt videófelvételeket a békés szavazni próbálókat rugdosó és gumibotozó rendőröktől, nem csodálnám, ha sokan kétszer is meggondolnák, tesznek-e kísérletet a szavazásra egy ilyen helyzetben.

3. Még azt sem lehet tudni, hogy akkor most kikiáltották-e a függetlenséget vagy nem

Puzsér nem tudja megemészteni Carles Puidgemont katalán elnök azon beszédét, amelyben a referendumot követően kikiáltotta ugyan a függetlenséget, de rögtön fel is függesztette azt: annak reményében, hogy sikerül párbeszédet kezdeni a központi kormányzattal.

Ha Puidgemont nem kiáltotta volna ki a függetlenséget, az behódolás lett volna Madrid előtt: annak demonstrálása, hogy meghátrált a rendőri erőszaktól és Rajoy fenyegetőzésétől. Ha viszont kikiáltja, azzal további erőszakot, a helyzet eszkalálódását idézheti elő. Épp a minap kényszerültek egyébként a – bátor harcuk miatt Puzsér által sokkal inkább nagyra becsült – kurdok is a függetlenségi szavazásuk ugyanilyen felfüggesztésére, miután Irak rájuk küldte a hadsereget.

A függetlenség kikiáltásának felfüggesztése – bár valóban nagyon hülyén hangzik –, de egy ügyes időhúzási próbálkozás volt, amivel Puidgemont azt is igyekezett megmutatni: ő nem egy keményfejű szakadár, hanem nyitott a tárgyalásokra. Hiába, ha Rajoy viszont nem az. Ha a hadsereget nem is küldte Katalóniára a miniszterelnök, de a spanyol alkotmány hírhedt 155-ös cikkével kezdett fenyegetőzni, és azzal, hogy új választásokat rendelnek el a régióban.

Miután a 155. cikk aktiválásával nyilvánvaló lett, hogy Madriddal nem lehet beszélni, Puidgemont is bekeményített. Pénteken a katalán parlament egyoldalúan megszavazta, hogy kinyilvánítják a függetlenséget. Rajoy válaszul kirúgta a katalán kormányt és december 21-re kiírta Katalóniában az eddig csak ígérgetett előrehozott választást. Hogy ettől mit remél, az más kérdés:

Egyelőre itt tartunk, nem tudni, hova fog kifutni az egész – Puzsérral ellentétben én remélem, hogy vér nem fog folyni. És ezzel el is jutottunk a legkritikusabb ponthoz.

4. A katalánok áldozati pózban hisztiznek, ahelyett, hogy a vérüket adnák a függetlenségért

A legálságosabb és legarcpirítóbb Puzsér érvei közül ez, érdemes szó szerint is idézni, mit írt a Magyar Nemzetbe: „A katalán kormány taktikája egyszerű: addig kell provokálni a spanyol kormányt és a spanyol hatóságokat, amíg azok hibát nem követnek el. Addig kell szítani a spanyol társadalom nacionalizmusát, míg az ki nem követeli a spanyol jobboldaltól a legkeményebb fellépést. Ekkor végre áldozati pózokba vághatják magukat, és nem is kell mást tenniük, mint várni, hogy a világ közvéleménye kihisztizze nekik azt a függetlenséget, amit ők nem tudtak.”

Tehát a népszavazás és a pénteki parlamenti függetlenségi szavazás is arról szól, hogy a katalánok kiprovokálják: Rajoy küldje oda a hadsereget, folyjon egy kis vér, mert ők maguk lusták és gyávák rendesen megharcolni a saját függetlenségükért – sugallja Puzsér, aki a cikkében „bezzeg a horvátokkal” és „bezzeg a kurdokkal” jön: nekik van vér a pucájukban harcolni, és nem félnek a vérüket adni a hazáért.

Én mondjuk Puzsérral szemben nem vagyok történész, de így is

Dicsőséges bátor baszk siker a békésen népszavazgató és tüntetgető képmutató gyáva katalánokhoz képest, ugye? Ja, nem!

Az meg főleg nem világos, hogy mire gondol pontosan Puzsér, mikor arra célozgat, hogy a világ közvéleménye majd kihisztizi a katalánoknak a függetlenséget. Arra az EU-ra gondol vajon, amelyik a szokásosnál is semmitmondóbb, ejnyebejnyét nyomokban sem tartalmazó bullshiteléssel volt képes reagálni arra, hogy az egyik tagállamában a demokratikus jogaikat békésen gyakorló embereket gumibottal verik a rohamrendőrök?

Persze a demokratikus jogállam őreként tetszelgő EU részéről elég kiábrándító az ilyesfajta reakció, de sajnos cseppet sem meglepő: hogyan is várhatnánk a nemzetállami logika alapján intézményesült uniótól, hogy kiálljon a katalán függetlenségnek akár csak a lehetősége mellett is? Ha valakik segítenének is kihisztizni valamit a katalánoknak, azok legfeljebb a világ közvéleményének olyan kevésbé befolyásos alakítói lehetnének, mint mondjuk a székelyek – de persze ők sem őszinte önfeláldozásból és szimpátiából tennék ezt, hanem a saját pecsenyéjük későbbi sütögetése érdekében.

Ez persze abszolút érthető, de valahogy Puzsér mégis a katalánok halálos bűnének látja az érdekvezéreltséget, ami amúgy az emberek és a társadalmak egyik normális motivációja.

5. Ez egy brexit mértékű „jóléti blöff”, és különben is, fizessenek a gazdagok!

A katalánok megbocsáthatatlan bűne abban gyökerezik Puzsér szemében, hogy gazdagok. Az a bajuk, hogy a spanyol GDP 20 százalékát megtermelik és csak nyolcat osztanak nekik vissza. Ez nem csak megbocsáthatatlan szemét kapzsiság, de nem is kifizetődő hosszú távon, mert lám, a britek is hogy megszívják most a brexittel – következtet Puzsér. Hogy a brexitet miért kell a fülénél fogva iderángatni, az kevéssé érthető: ilyen téren, ha valami párhuzam, akkor az a skót népszavazás (lásd 1. pont). Az viszont biztos, hogy a brexit kapcsán hangosan hülyéző és öntökönszúrást emlegető okoskodóknak nem ártana felidézniük a demokrácia műfajának a lényegét.

A brexit maximum annyiban jön ide, hogy a katalánok, ha függetlenednek, valószínűleg az EU-n kívül találnák magukat, és külön kérniük kellene a felvételüket – Spanyolország pedig ennek biztosan nem lenne lelkes támogatója. Viszont ha Puzsér úgyis a bátor kockáztatást várja el a katalánoktól, akkor akár el is szakadhatna a középkori „adják a vérüket a szent ügyért!” narratívától, és beláthatná, hogy

A katalánok gazdagságára vonatkozó érvelés pedig azt a tipikus csőlátású gazdagellenességet sugallja, aminek Magyarországon nagy hagyománya van, legfrissebb példája pedig a „true baloldali fordulatba” belebukott Botka László szlogenje volt, miszerint fizessenek a gazdagok. (Ezt a szlogent Kardos Gábor is felemlegette Puzsérnak a múlt pénteki vitán, de érdemi választ nem kapott rá.)

Mindegy, ha valaki megdolgozott érte: gazdag, tehát nem szolidáris, tehát ki lehet (vagy akár kell) vele tolni, mert így igazságos. Ez a logika sugárzik Puzsér érveléséből, aki Magyarországról akarja megmondani a katalánoknak, hogy milyen – euróban is mérhető – mértékben legyenek szolidárisak Spanyolország elmaradottabb részeivel. Én ilyesmire nem vetemednék, döntsék el inkább az érintettek. Az mindenesetre

És épp a jobbos néppárti Rajoy miniszterelnök volt az, aki erre egyáltalán nem volt hajlandó. A párbeszéd a részéről abban merül ki, hogy közölte: nem is volt függetlenségi népszavazás, de aztán meg mégis kirúgta miatta a katalán kormányt. Tisztelettel kérdezem, hogy ha valaki miniszterelnökként beleáll az országa leggazdagabb részének ész nélküli csesztetésébe anélkül, hogy érdemben szóba állna vele, az biztosan jó helyen van-e a politikai pályán, és nem kellene-e inkább elmennie mondjuk Andalúziába narancsot szedni?

6. Amit Puzsér megtanult a Habony-művektől: focis hasonlatok és migránsozás

A cikk legmélyebb filozofikus fejtegetése az FC Barcelona mezéről szól, és arról, hogy a csapat sokáig nem volt hajlandó reklámot tenni a mezére, így kiárusítani azt; még akkor sem, mikor rá lettek volna szorulva a Franco-érában. Sőt, később még ők fizettek az Unicefnek, hogy a jótékonysági szervezet logóját használják a mezükön. Aztán, miután lejárt az Uniceffel az együttműködés, immár a leggazdagabb fociklubok egyikeként a Barcelona – és itt jön az eget rengető bűn – eladta a mezén a reklámhelyet a gazdag arab olajsejkeknek, így azon most a katari légitársaság logója látható.

Az egyik dolog, hogy a sztorit többféleképpen is lehet értelmezni. Akár úgy is, hogy szegényen kitartani az elvek mellett pont, hogy nemeslelkűségre vall, gazdagon már ez nem lenne igazi áldozat. Azt meg ugye senki nem várja el egy üzleti alapon működő focicsapattól, hogy az idők végezetéig támogassa az Unicefet azért, mert egyszer ezt a szép gesztust örvendetes módon megtette?

A másik, és fontosabb szempont, hogy egyetlen focicsapat szponzorációs politikáját rávetíteni egy nép függetlenségi törekvéseire, és az adott nép „en bloc romlott lelkét” vizionálni benne; nos, ez akkora ordenáré kamuzás, hogy Orbán Viktor is megirigyelné.

A katalán „néplélek” hasonlóan általánosító meghatározását olvashatjuk Puzsértól a migrációs téma kapcsán – hiszen a szemét nacionalista katalánokkal szabad általánosításokat puffogtatni, az ugye olyankor nem csúnya rasszizmus. Szóval mint azt Puzsértól megtudjuk: a katalánok, miközben Spanyolország felé határt akarnak, tárt karokkal várják az arabokat és a „wilkommenpolitikát” szorgalmazzák – mind, kollektíve természetesen.

Ezt abból vezette le Puzsér, hogy volt egy nagy migránssimogató tömegtüntetés Barcelonában azt követelve, hogy Spanyolország fogadjon be több menekültet. Az mellékes, hogy volt ilyen Madridban is. A fontos az, hogy egy százhatvanezres (és nem háromszázezres, ahogy Puzsér állítja) tömegtüntetés teljes mértékben reprezentálja a katalánok véleményét a migránskérdésben, de egy népszavazás, amin a lakosság legalább 42 százaléka (de inkább több, lásd 2. a pontot) részt vett, az nem reprezentálja a katalánok akaratát a függetlenség kérdésében.

Gratulálok Puzsér Róbertnek ehhez a konzekvens gondolatmenethez, és egyúttal kérdezem, hogy mikor kíván csatlakozni a Habony-művek nagyszerű csapatához.