+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++

 

A múlt héten talán az egyik legtöbb embert megmozgató és sok kritikát kapó online kampány söpört végig a különböző közösségimédia-felületeken. A kiváltó ok Harvey Weinstein amerikai filmrendező esete volt, akit szexuális zaklatással vádolt meg több női áldozat is.

 

Az amerikai esettel párhuzamosan Magyarországra is elért a hashtagkampány Sárosdi Lilla színésznő „előbújásával”, aki egy húsz évvel ezelőtti zaklatásos esetről számolt be, majd később megnevezte zaklatóját, az ismert színházigazgatót, Marton Lászlót. Ezt követően pedig beindult a kampány elleni kampány, aminek kapcsány néhány dolgot tisztázni szeretnék.

 

Be kell vallanom, a hashtagmozgalom kirobbanáskor nekem is voltak ellenérzéseim, vonakodásaim, hogy ennek a két szónak a kifejezésével egy olyan „csoporttagságot” fejezzek ki, ahol az erőszak legsúlyosabb formáit átélt nők tapasztalatai kerültek felszínre. Számtalanszor volt részem verbális és különbőző mértékű fizkai erőszakban. Volt, hogy a 4-6-oson dörgölőztek hozzám férfiak, a 49-es villamoson is tolta már az arcomba egy férfi a cerkáját, sőt az utcán is markoltak már alám és házibuliban is szorítottak már sötét sarokba. Mégis: úgy éreztem, ezek ugyan mind-mind zaklatások, mégsem tehetők egy lapra a szexuális erőszakot átélt túlélő nők tapasztalataival.

 

Mindenkivel megtörténhet

 

Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy a szociális médiakampány ezen szintjén nem is igazán az számít, hogy egyes nők tapasztalatai egytől egyig rosszabbak vagy jobbak-e, mint más nőké, hanem maga az a felismerés, hogy ez minden nővel megtörténhet különböző formában és olyan mértékben, hogy nem lehet nem belefutni a hírfolyamunkban. A tapasztalatok és következmények ugyanakkor differenciálódnak és reflektálnak a strukturális egyenlőtlenségekre, amelyekbe beágyazódva történnek meg.

 

Egy megerőszakolt roma nőnek más lehetőségei vannak mondjuk arra, hogy feljelentést tegyen és komolyan vegyék az esetét, mint annak, aki egy budai rendőrkapitányságra megy be panaszt tenni iPhone-nal a kezében.

 

Sokan felvetették a hashtagcunamival kapcsolatban, hogy problémás az, hogy ugyanazzal a #metoo-val utal valaki az utcai füttyögésre, mint az, akit megerőszakoltak, azt sugallva, hogy a súlyosabb fizikai esetek jóval elenyészőbbek lennének, mint a „csak” füttyögések, ahhoz képest, amennyire sokan ezt a két szót megosztották. Ahogy görgettem lefelé a saját falamon és olvastam a sokkolóbbnál sokkolóbb történeteket, tudtam, hogy ezek a vallomások nem csupán csakok.

 

Mert egy-egy ilyen verbális vallomás csak töredéke annak a traumának, amit az erőszakot átélt test hordoz.

 

A kimondhatatlan benne van minden egyes mobilszorongatásban és beállított gyorstárcsázásban, hátranézésben az utcán, hogy vajon valaki követ-e, minden egyes éjszakai taxihívásban (már aki anyagilag megteheti, ugye) és összeándult izomban, amikor valaki a villamoson megérint.

 

A szexuális zaklatás, az utcai füttyögések, ártatlannak tűnő érintések ugyanannyira részei a problémának, ugyanabban a rendszerben kódoltak, mint a nemi erőszak. A probléma pedig pont ott kezdődik, ahol az ártalmatlan beszólogatások elhessegetése végződik. Az a kritika, hogy a napi szexuális zaklatások ne lehetnének ugyanilyen előbújások részei, mi több, relativizálják azoknak a tapasztalatait, akiket ájulásig erőszakoltak meg. Megszállottan görgettem lefelé a falamon, hogy a reakciókat olvassam a barátaim poszjaival kapcsolatban.

 

Lekerült a kendő

 

Rengetegen ledöbbentek, hogy ennyire sokan osztották meg a tapasztalataikat. A mennyiség pedig „kvalitatív” szkepticizmusba fordult át. Ennyi nő nem lehet szexuális erőszak áldozatva, biztosan csak elnagyolják azok, akik #metoo-t posztolnak. A gyomrom görcsbe szorult, mert tudom a magyar és nemzetközi statisztikákat.

 

Azt is tudom, hogy ezen megosztások mögött egyéni traumák és sebek vannak, amik maradandó sérüléseket okoztak. Nem, ezek a megosztások nem tehetők egy lapra egy szimpla kliktivizmussal, egy-egy szexuális erőszakkal kapcsolatos eset posztolása feletti ventillálással, hiszen közvetlen, egyéni történetek, amiket két szó valóban nem tud leírni. Azt is tudom, hogy számarányosan jóval több szexuális erőszak történik, mint ahányan azt megosztották a közösségi médiában.

 

Mi okozta akkor a relativizálás elkezdését és a megkérdőjelező reakciókat? Talán az a tudat, hogy olyan társadalmakban élünk, ahol mindenki sérülékeny, ahol bárkivel megtörténhet a szexuális zaklatás és erőszak egyaránt, hiába vannak elméletileg fékek meg feljelentések. Ahol nincs semmi, ami megvédene ezektől az esetektől. Egy olyan világ képéről került le pár napig a kendő, ahol kortól, testtípustól, bőrszíntől és szexualitástól függetlenül bárkivel megtörténhet az erőszak.

 

Egy ilyen világ képe pedig elrettentő, éppen ezért megértem, ha valaki először szkeptikusan pár lépést tesz hátra. Nem így szocializálódunk, a nagyszüleim generációjának más és máshogy normalizálódik, mint huszonéves társaimnak. A nagymamám még mindig inkább azt mondaná, azon kívül, hogy melegen öltözzek fel és egyek rendesen, hogy miniszoknyát ne vegyek fel, hiszen ne adjak félreérthető jeleket.

 

Ő egy olyan rendszert dekódol, ahol a nemi erőszakot megelőzni kell, három réteg ruhával és paprikasprével. Egy olyan rendszerben, ahol permanens módon változtatom meg a viselkedésemet és az öltözködésemet annak érdekében, hogy elkerüljem a zaklatást és a támadást az adott kontextusban.

 

Én viszont egy olyan rendszerben akarok élni, ahol fel sem merül az, hogy valaki jogot formál a testemre, ahol az erőszak elkövetőjén van a hangsúly, nem pedig azon, hogy miért szállt be az autóba, meg miért ment fel a lakására.

 

Pár napig feltárult ez a világ a sok fájdalommal és traumákkal együtt, ahol szeretteinket érte és érheti támadás bármikor. Nem a „szokásos” ismeretlen, éjszaka az aluljáróban részegen/bedrogozva hazaigyekvő fiatal vonzó nő sztereotípiájaként, hanem rengeteg ismerősünk, barátunk traumájaként az utcán, a metrón, az iskolában, a kórházban, a kocsmában.

 

Miért az ellenállás? Ezek a rövidebb-hosszabb posztok e két szónak a végtelennek látszó ismétlődésével, s a láthatóbbá váló egyéni fájdalmakkal alapvetően kis szeletei annak a tehetetlenségérzetnek, ami a strukturális egyenlőtlenségekben gyökerezik. Egy ilyen online kampány pedig egy erőteljes eszköz arra, hogy a passzív, erőtlen áldozati szerepből és az elhallgatás spiráljából kitörve jog formálódjon vagy legalább annak a lehetősége formálódjon arra, hogy a marginalizált visszaköveteljen abból az erőből, amitől megfosztották.

 

Kritikus tömeg

 

A valóság pedig az, hogy a strukturális változásokhoz kellenek az ilyen kampányok, mert a lehető legtöbb emberre van szükség ahhoz, hogy felismerje a sérülékenységet, ami felszínre került, illetve, hogy meghallgassa ezeket a történeteket. Főként azokra van szükség, akik szkeptikusak ennek a felismerésével annak érdekében, hogy az online kampányon túl tudjunk lépni, hogy a feljelentések meg tudjanak történni, az áldozathibáztatás pedig ne csuklóból jöjjön.

 

Ez ugyanis nem a szexről szól alapvetően, illetve nem arról, hogy Marton Lászlónak, illetve más elkövetőknek nem osztottak lapot, hanem a hatalomról és az azzal való visszaélésről. Annak normalizálásáról és elbagatellizálásáról.

 

A hashtagkampány elérte azt a kritikus tömeget, hogy közel lehetetlen félrenézni a hírfolyamunkban. Vajon mi kell ahhoz, hogy a #metoo ne egy visszanézhető, kattintható emlék maradjon egy év múlva a következő tucat Pray for _____ és Je suis ______ között elveszve?

 

+++

 

Van véleményed a témáról? Megírnád, jól? Küldd el nekünk!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Az eddigi adatok alapján úgy tűnik, simán meglesz a célként kitűzött ötvenezer szavazat. Kattints, és elmondjuk, hogy áll most az előválasztás!

Még mindig Szíriából, Afganisztánból és Irakból jönnek a legtöbben, de tavaly már Venezuela is befért a top 10-be.

Egy friss kutatás szerint összehangolt akcióban terjeszthetnek hamis információkat nyugati országban az orosz titkosszolgálatok.

Andrei Babiš ellen még nem biztos, hogy vádat emelnek, miután hozzá kötődő cégen keresztül jutott uniós pénzekhez több családtagja is.

A hét kérdése

Kálmán Olga? Karácsony Gergely? Kerpel-Fronius Gábor? Ez a hét kérdése, szavazz!

Azért ide elnéznénk

Etűdök rókafűrészre és fröccsöntött szarkára címen fut a projekt a PIM-ben. Június 25.

Filmvetítés, majd beszélgetés a román rendszerváltás kérdéseiről június 26-án.

Pécsen amúgy is van pár elég menő épület, most pedig még fényfestéssel is felturbózzák őket. Június 27-30.

JazzTM, július 5-7. között Európa 2021-es kulturális fővárosában. Elég erős lineuppal, a közelben!

Tanúság? Cinkosság? Kortárs művészek fejtik meg a pannonhalmi főapátság galériájában. Egész nyáron!

Ezt is szerettétek

A Fidesz-árvák után az EP-választások eredményeit elnézve létrejött a baloldal árváinak tömege is. Ez ma az egyetlen politikai tér, ahol vákuum lett.

Jó-e, ha politizálnak a zenészek akár a számaikban, akár azokon kívül, vagy inkább idegesíti ez a hallgatóságot? Orfűi videó!

Ahogy bajor politikusból német kancellár se tudott még soha lenni, európai bizottsági elnök se lesz talán. De ez nem is lenne baj. Techet Péter véleménye!

Talán rájöttél, hogy csak akkor leszel valaha államtitkár, ha belépsz a Fideszbe vagy a KDNP-be? Az Azonnali kisokosa sokat segít, hogyan csináld!

Twitter megosztás Google+ megosztás