Kardos Gábor
2017. október 12. csütörtök, 09:00
Katalónia nem valami ismeretlen idegen zabigyereke. Az a tét, hogy képesek vagyunk-e elismerni, mint az európai integráció első törvényes gyermekét.

 

Az utóbbi hetekben jól láthattuk, mennyire instabil mindaz, amit évtizedekig megingathatatlannak véltünk Európában. Ma már nagy európai országok integritása, határaik megváltoztatása is a lehető legélesebb kérdésként merül fel. Ennek fényében nagy hiba lenne a katalán elnök kedd esti nyilatkozata miatt hirtelen elfelejteni az utóbbi napok bizonytalanságait, elhessegetni minden kétséget a katalán függetlenség kikiáltásának elhalasztására hivatkozva.

 

Attól még, hogy Spanyolország nem ma esik szét és így nem lesz földcsuszamlásszerű hatással más, autonómiát követelő régiókra Európa-szerte; a katalán válságban feltárult bizonytalanság még megmarad az országon belül – és egész Európában is.

 

Az derült ki ugyanis, hogy Spanyolország nagyjából annyira létezett csupán, mint egykor Jugoszlávia. Bár a külvilág megfeledkezett erről a történelmi tényről, Katalónia sosem önszántából vett részt a „spanyol egységben”, hanem leginkább kényszerből. Utoljára éppen a spanyol polgárháborúban, mikor Franco tábornok szétverte a Második Köztársaságot Barcelona elfoglalásával, majd hosszú évtizedekre betiltott minden autonómiát, és durván korlátozta a katalán nyelv nyilvános használatát.

 

Csak Franco halálával és a demokratikus átmenettel jött létre a máig fennálló közjogi helyzet, a katalán autonómia máig érvényes jogállása, ami persze több a semminél és a Franco-diktatúra alatti teljes jogfosztottságnál, de jóval kevesebb annál a teljes önállóságnál, amire Katalónia törekedett az utóbbi fél évezred során.

 

Az egész vita során nagyon sokan elfelejtenek valamit, ami nélkül életszerűtlen minden felvetés.

 

Az együttélés alapjában véve népek közt sem más, mint egy házasságban: a kényszer vagy a puszta érdek önmagában kevés a fenntartásához,

 

ha a felek meggyűlölik egymást és elidegenednek egymástól. Akkor ugyan minek erőltetni? Túl a népek önrendelkezésének egyetemes jogelvén, vagy a törvények betartásának követelményén, amire a spanyol (pontosabban kasztíliai) kormány hivatkozik, valójában ez a döntő kérdés: akarja-e mindkét fél az együttélést, vagy nem. Elég, ha csak az egyik nem akarja, annak úgyis nyögés a vége, mindegy, ki mire hivatkozik egyébként.

 

A régiók Európája az egész Unió jövőjének kulcsa

 

A katalánok nem véletlenül hangoztatják folyton, hogy valójában európai ügyről van szó. Gazdaságilag és kulturálisan is Európa egyik legfejlettebb régiójáról van szó, ahol jól láthatóan megvalósult mindaz, amit az uniós integráció szorgalmazott.

 

Létrejött az első olyan nép (vagy mára eléggé hitelét vesztett szóval: nemzet), amelyiknek egyszerre hazája Európa és saját régiója.

 

Fővárosuk, Barcelona ennek nemzetközi szinten is jelképévé vált mint multikulturális központ. Amíg Madrid a spanyol kultúra központjaként pozícionálta magát, Barcelona sokkal inkább az európaiságot képviselte. Nyilvánvaló, hogy nemcsak Katalónia fővárosa, de az európaiság egyik legjelentősebb központja Párizs és Berlin mellett, sőt, sok tekintetben ezeknél is előbbre mutató módon plurikulturális.

 

Az egész uniós integráció döntő kérdése, hogy mennyire, illetve mikor tudunk végre Európára mint közös hazánkra tekinteni.

 

Végső soron egyáltalán nem függ ez a kohéziós alapok anyagi támogatásának összegétől vagy az európai egységről szóló semmitmondó nyilatkozatoktól. A döntő kérdés az, hogy mikor válik ez emberek millióinak álmává, mikor tudnak vele teljességgel és szívből azonosulni mint identitásukat meghatározó dologgal. És tessék:

 

végre megvalósulhat ez az európai álom, végre katalánok milliói azonosulnak európai identitásukkal.

 

Olyan mélyen, hogy ahhoz képest már elfogadhatatlan számukra egy spanyol nemzetállami identitás igája – de közben más országokban ma még olyan kevesen ismerik fel mindezt, hogy összetévesztik e törekvést az Európában sajnos futótűzként terjedő és egyre több helyen fasizálódó tendenciákat mutató nacionalizmussal.

 

Pedig épp ellenkezőleg: annak valódi alternatívája van kialakulóban Katalóniában. Jövőnk és hosszabb távon Európa békéje, a békés egymás mellett élés lehetősége múlik azon, hogy végre felismerjük, mi történik és mi a megoldása a katalán válságnak, ami valójában egy új Európa születése, a régiók Európájának vajúdása.

 

Katalónia önállósodása az európai integráció első kiteljesedése

 

Van valami abszurd és paradox abban, hogy amikor végre beérne az európai integráció első igazi gyümölcse Katalóniában, amit lényegében az összes kohéziót, illetve régiós fejlődést segítő alap és integrációs program szolgált, akkor az Európai Unió hirtelen nem érti, mi történik és értetlenül áll az eredmény előtt.

 

Katalónia nem valami ismeretlen idegen zabigyereke. Az a tét, hogy képesek vagyunk-e elismerni mint az európai integráció első törvényes gyermekét.

 

Nem előző házasságokból hozott gyerek, mint az eddigi tagországok nemzetállamai, hanem elég nyilvánvalóan az európai integráció édes gyermeke. Amikor az első igazán európai identitású nép mint szülőatyjához fordul Európához, hogy lehetne letagadni azt, hogy bármi közünk lenne hozzá?

 

Azért olyan kínos ez a szülés és az eredmény elfogadása, az apaság és a felelősség elismerése Európa számára, mert egyúttal rácáfol a nemzetállami szuverenitásra épülő egész eddigi uniós rendszer legitimitására. Alapjaiban kérdőjelezi meg az eddigi uniós rendszert és nem kívülről hozott érvekkel, hanem az európaiság legalapvetőbb közös eszméi alapján.

 

Mára lejárt a nemzetállamok szavatossága

 

Katalónia első virágkorában, a középkorban még létezett a régiók Európája és évszázadokig viszonylag stabil legitimitási keretet biztosított a feudális rend logikája szerint. A modern polgári forradalmak borították fel ezt a rendet, élükön a francia forradalommal, létrehozva a modernnek mondott nemzetállamokat, ám ezek történelmi szavatossága mára gazdaságilag és kulturálisan is lejárt.

 

A globalizáció korában külön-külön még Európa legnagyobb nemzetállamai sem versenyképesek – épp ezért kényszerültek létrehozni közös piacként az Európai Uniót. Ennek legsúlyosabb és egyre végzetesebbnek bizonyuló ellentmondása azonban épp az, hogy

 

máig szuverénnek vélt nemzetállamok Európájaként működik, azaz pontosabban épp emiatt nem igazán működik.

 

Épp a lényeg, a közös európai álom és közös európai hazánk, a közös identitás hiányzik. Amikor meg a katalánok ennek úttörőjeként lépnek fel, sokan ujjal mutogatnak rájuk, mintha valami retrográd nacionalizmus pestisét hoznák közénk.

 

Épp ellenkezőleg, a katalánok Európa jövőjének hírnökei, az első igazán európai nép.

 

Ha Európa jobban megértette és hatékonyabban támogatta volna szabadságharcukat a spanyol polgárháborúban, a második világháborút is jó eséllyel elkerülhettük volna. A történelem e tekintetben ismétli magát.

 

A tét most a harmadik világháború elkerülése

 

Ha Európa rossz válaszokat ad a katalán válságra, nem az a legnagyobb veszély, hogy kiújul a spanyol polgárháború (amitől most sokan tartottak és nyilván nem alaptalanul). A legnagyobb veszély az, hogy a nagyhatalmi és nemzeti (nemzetállami) törésvonalak középpontjában egy gyenge Európa ismét nem képes megakadályozni a háborús eszkalációt. E tekintetben nagyon fontos példa, hogy a katalán függetlenségi mozgalom példásan békés – most még függetlenségük kikiáltását is elhalasztották Európa békéjének megőrzése érdekében.

 

A nemzetállamok azonban nemcsak azért kerülnek most a történelem süllyesztőjébe mert nem képesek megállni a helyüket a globális versenyben, amihez túl kevésnek, túl kicsinek bizonyulnak. Más szempontból, ökológiailag és a demokrácia fejlődése szempontjából is elavultak, a fejlődés fő akadályává váltak, mert az önkormányzatiság és az ökológiai rendszerek szempontjából túl nagy és nehézkes, túl autoriter és adminisztratív működésű az intézményrendszerük.

 

Túl távol vannak az emberek és az adott élőhelyek problémáitól a fővárosok minisztériumi főosztályaiban és alosztályaiban fontoskodó hivatalnokok, hogy egyáltalán lássák és megértsék a konkrét problémákat, ami bármilyen megoldás legnyilvánvalóbb előfeltétele lenne. Tehát

 

a globalizáció piaci versenyében túl kicsik, a globális krízis ökológiai és demokratikus (civilizációs) válságához pedig túl nagyok és nehézkesek a nemzetállamok.

 

Előbbinek csatáiban olyannak tűnnek, mint amikor lovas bandériumokat küldtek rohamra a tankokkal szemben, utóbbiban pedig ágyúval lőnek a verebekre. A nemzetállamokat tehát minden irányból utoléri a végzetük.

 

Az alternatíva: az önkormányzatiság elve alapján újjászervezett Európai Unió

 

Az ökológiai és társadalmi-civilizációs válság demokratikus megoldása csakis az önkormányzatiság elvének radikális újragondolása és kiteljesítése lehet. Az Unió szempontjából ez a hatalom gyakorlásának teljes átalakítását jelenti.

 

Szuverénnek a jövő Európájában nem a nemzetállamokat kellene tekinteni, hanem azokat, akik hivatalosan, alkotmányaink betűje és szelleme szerint ma is a nemzetállami szuverenitás alapját jelentik: vagyis az állampolgárok és az általuk szabadon alkotott közösségek szuverenitása lenne az alap – egyszóval az önkormányzatiságra épülő államszerveződés.

 

Ennek az átmenet fázisában nyilván megmaradna a nemzetállami szintje, aminek az előkészítetlen eltörlése olyan drámai folyamatokkal járna, hogy az önmagában háborúkhoz vezethetne. Azonban világosan kell látni, hogy az organikusan kialakult közigazgatási szintet évszázadok óta régiónak hívjuk Európában.

 

A régiók eredendően nem egy központi hatalom által mesterségesen (az adminisztráció érdekében) létrehozott egységek, hanem az adott tájnak, éghajlatnak és a rá jellemző erőforrásoknak megfelelően történelmileg kialakult egységek. Vagyis

 

eredendően csak a régiók fenntarthatók ökológiai és gazdasági szempontból is.

 

Egy fenntartható Európában tehát a régió és a régiós autonómia (önkormányzatiság) fontosabb szuverenitási egység lesz, mint a véres forradalmak hatalmi harcaival – és sokszor kisebb népek durva leigázásával – mesterségesen létrehozott nemzetállamok.

 

A nemzeti kultúra és a nyelvi identitás kérdései

 

Persze szép gondolat, és erősen hat érzelmeinkre, ha valaki a nemzetállamok védelmében nemzeti kultúránkra és anyanyelvünkre hivatkozik, mint ami a közös haza horizontját kijelöli számunkra. Csak ne feledjük, hogy akkor sürgősen saját hazát kell adnunk a baszkoknak és katalánoknak, ahogy a kurdoknak és sok más népnek is a világban. Nem is beszélve arról, hogy a határokon kívül élő magyar kisebbségeknek mit jelent idegen többségű nemzetállamokban élni.

 

A nemzetállam a legritkábban jelent nyelvileg és kulturálisan abszolút homogén országot, ennél sokkal gyakoribb a nemzetiségek, etnikai kisebbségek elnyomása és az, hogy a többségi nemzet nyelvét, illetve kultúráját valójában rákényszerítik a kisebbségekre. Erre épp mi, magyarok tudnánk sorolni annyi fájó példát.

 

De arról sem kéne megfeledkeznünk, hogy Európa legpusztítóbb és a civil lakosságra nézve a történelemben példátlanul pusztító háborúit szintén a nemzetállami nacionalizmusnak és erőszaknak „köszönhetjük”, mely a nemzetek korábban teljesen ismeretlen szembenállását és gyűlölködését is elhozta.

 

Ez az örökség nem fenntartható.

 

Ha békét akarunk Európában, ugyanúgy el kellene határolódnunk a nemzetállami nacionalizmus minden formájától, ahogyan a fasizmust elítéltük a második világháború nyomán.

 

Az utóbbi két évszázad messze legtöbb és leggyilkosabb háborúja épp e kontinens nemzeti (nemzetállami) megosztottsága miatt robbant ki. Képzeljük csak el egy pillanatra, hogy mi lenne a legbiztosabb garancia arra, hogy soha többé ne háborúzhassanak egymás ellen Európa nemzetei.

A válasz döbbentesen egyszerű és pragmatikus: ha a jövőben csak közös európai hadsereg létezne (mint a világ vezető hadereje) és egyetlen európai uniós nemzetnek sem lenne saját hadereje, akkor soha esélye sem lenne annak, hogy Európa nemzetei újra egymásnak essenek és halomra gyilkolják egymást pusztán azért, mert nem ismerik és nem tisztelik szomszédaik kultúráját és közös európai kultúránkat.

Európa legnagyobb értéke etnikai sokszínűsége, mely kiugró fejlődésének motorja volt mindig is, és máig fő gazdasági erőforrásunk kulturális gazdagságunk, diverzitásunk.

 

Miért küzdene ma Kossuth is a spanyol önkény ellen?

 

1848 polgári forradalmaiban sem csupán a nemzeti függetlenségért harcoltak azok a hősök, akiket a legtöbb országban máig példaként emlegetnek.

 

Európa népeinek önrendelkezéséért és a világszabadságért küzdöttek: egymással szolidárisan, vállvetve az olasz Garibaldi, a magyar Kossuth, a lengyel Bem és hosszan sorolhatnánk a népeket és nemzeti hőseiket. Az ellen az önkény ellen harcoltak, aminek ma legfőbb megtestesítője a spanyol karhatalmi erőszak, amivel a népszavazást próbálták megakadályozni Katalóniában.

 

Ugyanennek az önkénynek a megtestesülései a nemzetállami kormányok, amelyek máig kisajátítják maguknak az Európai Uniót és legfőbb akadályai egy közös európai álom megvalósításának:

 

annak, hogy végre valóban létrejöjjön közös európai hazánk és megvédjük a békéjét.

 

Ehhez olyan forradalmi szemléletváltásra lenne szükség, mint 1848-ban, de remélhetőleg jóval kevésbé véres átalakulással járhat, ha kellő civil határozottsággal megy végbe és követjük a katalánok békés építkezésének példáját.

 

Le a brüsszeli és budapesti bürokratákkal!

 

A nemzetállamok hatalmi rendszerét úgy lehet a mai önkényuralmi rendszerből egy fenntartható állapotba kormányozni, hogy jogosítványaikat szét kell osztani a régiós és uniós szintek között.

 

Nagyon tévednek, akik ma azt hiszik és azzal riogatnak, hogy odavész a szuverenitásunk és brüsszeli bürokraták fogják irányítani az életünket,

 

az Unió intézményrendszerét ugyanis a mainál is sokkal jobban delokalizálni kellene a regionalitás elve szerint. Szét kellene teríteni a tagországokba, illetve jelentősen erősíteni, intézményesíteni kell a polgárok és közösségek közvetlen uniós képviseletét, hogy úgyszólván bármilyen ügyben folyamodhassanak uniós fórumhoz a régiós központban, vagy akár megyei-járási szinteken: például minden kormányablakban létrehozva egy uniós kormányablakot. Ugyan mi akadálya lehetne egy ilyen reformnak, ha a közös akarat megvan hozzá? Ez különösen korrupciós ügyekben tűnne létfontosságú jogi garanciának.

 

Ugyanakkor sokkal közelebb kerülne hozzánk a velünk kapcsolatos döntések nagy többsége azzal, hogy kiteljesedne az önkormányzatiság.

 

Praktikusan a ma országosan, jellemzően a fővárosban gyakorolt jogkörök és stratégiai döntések a régiós központokba kerülnének, a régiós parlamentekben pedig sokkal jobban átláthatnánk a vitás kérdések tétjét. Jobb esélyünk lenne ismerni vagy kiismerni az adott ügyben felszólaló képviselőket, és döntésükre akár személyes ismeretségeinken keresztül ténylegesen hatni, mint akkor, ha tőlünk távolabb dőlnek el ezek a kérdések.

 

Abszurdum, hogy a vidéki képviselők ma Pesten élnek és így nyilván kevésbé tudják átélni, vagy akár csak megismerni azoknak az életét és valós helyzetét, akiket a parlamentben képviselni hivatottak.

 

Tehát nem csupán a brüsszeli, de a budapesti bürokraták önkényétől is megszabadíthatna minket a régiók Európája

 

a nem is túl távoli jövőben. Sose feledjük el, hogy mindaz a kritika, amivel a brüsszeli bürokratákat vádolják, éppúgy érvényes rájuk, a központi kormányzatokra is, ha végre a régiókból és valós életünkből nézzük őket, és ennek alapján döntünk arról, hogyan képviseljenek minket a jövőben: szűkebb pátriánk, régiónk érdekei szerint.

 

A nemzetállami központok máig gyarmatként kezelik a régiókat

 

Évszázadok óta pontosan azt a közigazgatási egységet nevezzük régiónak, amelyiknek alapvető érdekei egyeznek, mivel ugyanabban a tájegységben, egy klímán élnek és valóban évszázadok óta közösek a hagyományaik, a kultúrájuk. Minden kultúra eredendően az adott tájegységgel való sok évszázados együttélés kultúrája, a táj és a közös történelem alakította.

 

Sokszor markánsan eltérő kulturális, sőt vallási identitásbeli különbségeket eredményezett ez még azonos nyelvet beszélő közösségek között is. Erre nemcsak német vagy olasz példákat lehet hosszan sorolni, hanem szinte minden európai országban, ahol markáns régiós különbségek vannak, sokszor még minimális dialektusbeli különbség mellett is a régiós közösségek identitását meghatározó, markánsan elkülönítő kulturális különbségek lehetnek.

 

Ezeknek legextrémebb formáit nyilván a vallási különbségek jelentik. Ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy az adott nyelvi közösségen belül mennyire diszkriminálják mind a mai napig az egyes régiókra jellemző tájszólást, ami nem csupán folklorisztikus jelenség, hanem pontosan annak a jele, hogy mennyire kinevetik, illetve semmibe veszik a régiók identitását. Nyilván ugyanúgy veszi semmibe saját igényeiket, érdekeiket a központi kormányzat, ahogy a fővárosi nyelvi norma nevében kinevetik a tájszólásokat: a palócokat, vagy a szögedi beszédet.

 

Gondoljuk végig, mi mindent fejez ki ez a megvetés és milyen tragikus politikai következményekkel jár az ilyen központosító „kultúra” az egyes régiók érdekérvényesítési képességére nézve.

 

A régiós önkormányzati fórumokon és intézményrendszerben

 

megfordulhatna végre ez a szemlélet, ott a pesties dialektus csengene idegenül és a tájegységre jellemző kultúra igényei és érdekei lehetnének irányadók.

 

Ezeket pedig közvetlenül képviselhetnék az Unió megújuló intézményrendszerében európai szinten is.

 

Demokratikus szempontból nem túl sok a huszonnyolc szuverenitás képviselete, hanem rettentően kevés.

 

Ennél sokkal több és sokkal árnyaltabb érdekrendszert kellene tudnia közvetlenül becsatornázni az uniós döntéshozási mechanizmusoknak. Nem túl nagy ár ez, mert cserébe végre a polgárok magukénak érezhetnék Európát és intézményrendszerét a jövőben, a régiók Európájában.

 

A katalánok tehát közös európai hazánk és jövőnk felé tettek egy döntő lépést. Fel kell számolni a nemzetállami önkényt és az Uniót máig túszul ejtő hamis nemzetállami szuverenizmust nemcsak Spanyolországban, hanem egész Európában.

 

Ezért ma új aktualitást kapott a spanyol polgárháborúban a szabadság jelképévé vált mondat: No pasarán! Sokkal határozottabb civil támogatásra van tehát szükség, mint a spanyol polgárháború idején, amikor szintén az európaiságot képviselték és Európa békéjét is védte volna köztársaságuk. Ezzel ma nemcsak Katalónia, hanem egész Európa közös jövője mellett állunk ki.

 

+++

 

Rövid linkográfia a témához

 

Európai hazánk fogalmáról és annak jelentőségéről a magyar történelemben, sőt: a mai magyar politikai alternatívákat illetően.

 

Emmanuel Macron is az európai megújulást írta zászlajára, és az unió himnuszára vonult be megtartani első elnöki beszédét, ám számos jelét adta annak is, hogy elsősorban a nagytőke érdekeit képviseli azzal is, hogy a nemzetállami kereteket feszegeti, illetve lebontásukat célnak tekinti.

 

Baloldali olvasatban más okokból, és történelmi levezetés nélkül Jánisz Varufakisz is arra jutott, hogy a katalán kérdés nem tragikus fejlemény, hanem történelmi lehetőség Európa újrafogalmazására.

 

+++

 

NYITÓKÉP: Eugène Delacroix nyomán Bukovics Martin

 

comments powered by Disqus
Twitter megosztás Google+ megosztás