A Népszabadság állandósága, a mindennapok viszonylagossága

Népszabadság elnevezésű lap már soha nem lesz, Népszabadság-olvasók még vannak, a népszabadságosok pedig még írnak, zakatolnak. Hallom őket.

2016. október 8-án jelent meg utoljára a Népszabadság.

Az Azonnali ennek apropóján a magyar közélet és közéleti sajtó személyiségeinek és alakítóinak véleményére kíváncsi. Hiányzik? Jó, hogy volt? Mire volt jó? Jó, hogy nincs? Mit hagyott maga után? Van-e űr a helyén? Van-e még sajtó Magyarországon? Egyáltalán: a sajtóról szól még ez az egész, vagy már valami egészen másról?

Elsőként Böcskei Balázs politológus írását olvashatják.

+++

„Aki arra született, hogy lásson, aki arra rendeltett, hogy nézzen,
akit esküje kötött őrhelyéhez, az nem panaszkodhat” (Bálint György)

Bármennyire is nehéz elszakadni, nem lehet az állandó visszanézésben élni, a visszanézésben dolgozni. A jövő küzdelmeit nem a múltban játsszák. Nem csak a Levegőt! kell, hanem levegő is. A tudomásulvétel nyugalom is (könnyű azt mondani), folytatni kell azt és onnan.

A Népszabadság egyik egykori főszerkesztő-helyettese írja le sok-sok antiorbánista Faceboook-posztja végére: „Akkor van vége, ha mi mondjuk, hogy vége van.” Erővel (vagy látszatával) telített sor, és inkább éljünk így (szövegben is), mint hadd ne fejezzem be hogy. Mégis, amennyi tartás jön a sorból, épp annyi traumatizált bosszúvágy is. A bosszú pedig soha nem az igazság. Az igazság a győzelem. A győzni akarás türelmes a várakozásban, mert „nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett” (Apostolok Cselekedetei 1:7). Készülni kell az időre, arra még elő lehet fizetni. Az idő – szemben a Népszabival – nincs lemészárolva.

Néha eszembe szokott jutni, mit élhettek át a lap munkatársai akkor, amikor szembesültek a számukra talán hónapokig megnevezhetetlennel.

Tavaly ilyenkor a lap munkatársai péntek este a Bécsi útra történő költözés tudatában indultak haza, szombat reggelre kiestek térből és időből. Többségüket ma viszontlátjuk más lapoknál, online oldalaknál, stúdiókban. Élnek. Máshogy élnek. Új időszámítással dolgoznak, valószínűleg már nem bíznak semmiben és senkiben. Ilyenkor (persze) valóban csak a múlt lehet a kapaszkodó. Ott van a biztos, akkor még minden egyértelmű volt.

Merthogy napjaink állandósága nem csak a médiahelyzet-, hanem mindennek a viszonylagossága. Szövetségeket kellene kötni, de nagy tévedés azt gondolni, hogy politikai szövetségek működhetnek barátság nélkül. Én a mai napig nem tudom, hogy mit gondoljak arról az urbánus, progresszív értelmiségiről, aki tavaly e napon azért nem tüntetett a Népszabadság mellett, mert annak „genezise” pártállami? Lehet-e politikai szövetséges az, aki csak éjjel az, és nappal meg se ismer (vagy fordítva). Félve mondom azt, hogy „nem”. De ha „igent” mondanék, azt is csak dadogva tenném.

De nem panaszkodhat az, aki ismer olyanokat, akik arra születtek, hogy lássanak (én egy szerkesztőségnyi ilyet ismertem/ismerek), és nem egyezhet bele abba, hogy nincsen egyértelműség, hogy csúszkálunk a (politikai) morál viszonylagosságán. Hiszen volt idő, amikor még magányosabbak voltunk (2010 – 2015. február 6).

„…der Kampf geht weiter.”
„... a harc folytatódik.” (Rudi Dutschke)