Ma már egy aláírásgyűjtés is politikailag érvényes

Optimistán nézve a dolgot, egyetlen pozitív hozadéka biztosan volt a tavaly októberi kvótanépszavazásnak: a kopasz verőemberek választási iroda elé küldése helyett némileg kifinomultabb eszközökkel akadályozza meg a kormánytöbbség az ellenzéki népszavazások megtartását.

Amelyekbe a Nemzeti Választási Bizottság bele tud kötni jogi érvek alapján, azokat úgy, amelyekbe meg nem, azoknak inkább elébe mennek: még az is kisebb pofára esés, mint kivárni, hogy egy népszavazáson milyen sokan szavaztak volna a kormányzati akarat ellen. Ilyen volt a vasárnapi boltzár eltörlése, a budapesti olimpiai pályázat visszavonása, legutóbb pedig a korrupciós bűncselekmények elévülésének meghosszabbítása.

A tavalyi érvénytelen kvótanépszavazást követően hatalmas sikerről és elsöprő felhatalmazásról harsogó kormányzat ezekkel a visszatáncolásokkal azt mutatta meg:

hanem az intézkedései ellen tiltakozó kezdeményezések is.

A vasárnapi boltzár eltörlése és a korrupció elévülésének meghosszabbítása egész biztosan olyan ügyek voltak, amire a szavazók nagy többséggel rábólintottak volna, viszont a részvétel nem ugrotta volna meg a bűvös 50 százalékot. Az olimpiai pályázat visszavonása inkább kétesélyes volt, de a Fidesz jobbnak látta ebben az ügyben is biztosra menni, és itt is a meghátrálást választotta.

A Fidesz véleménynyilvánító népszavazása: a „politikailag érvényes” referendum

A teljes képhez mindenképp hozzá tartozik, hogy az a faramuci helyzet, hogy Magyarországon ma gyakorlatilag legfeljebb „politikai értelemben érvényes” népszavazásokat lehet tartani, épp a fideszes alkotmányozásnak köszönhető, ugyanis az új Alaptörvény kötötte (újra) 50 százalékos részvételhez a népszavazások érvényességét. (Eredetileg is ilyen részvételi küszöb volt érvényben a rendszerváltás óta, azonban a NATO-csatlakozásról tartott népszavazás előtt tartottak tőle, hogy emiatt érvénytelen lesz a szavazás – az is lett volna –, ezért ahhoz kötötték az érvényességet, hogy az összes választópolgár 25 százaléka egységesen – azaz igennel vagy nemmel – szavazzon. Ez a szabály volt érvényben egészen 2011. december 31-ig.)

A küszöb magasságának realitását jól illusztrálja, hogy ezt az arányt a négyigenes népszavazás óta csak a vizitdíjas népszavazáson érte el a részvétel, legutóbb, a migránskvótás szavazásnál pedig

És ebbe azok is beleszámítanak, akik elmentek ugyan voksolni, de direkt érvénytelenül szavaztak.

Az Alaptörvény eltörölte a népi kezdeményezést, amihez a népszavazáshoz szükségesnél jóval kevesebb, csupán ötvenezer aláírást kellett összegyűjteni, de ez csak az adott kérdés megtárgyalására kötelezte a parlamentet. Jellemző módon az történt, hogy a parlament napirendre vette az ügyet, megtárgyalta, majd az esetek nagy többségében elutasította – a jogintézmény tehát jórészt parasztvakításként működött, hogy a választópolgárok mégis úgy érezzék: van valamiféle beleszólásuk.

Hasonló funkciót töltött be az úgynevezett „véleménynyilvánító népszavazás” is, amely gyakorlatilag az eleve csupán politikailag érvényesnek szánt népszavazás szinonimája, hiszen a parlamentnek egy ilyen referendum után nem volt kötelező követni a népszavazáson meghozott döntést.

Ha nem tudod megakadályozni, állj az élére!

A Fidesz mindkét jogintézményt – önmagában abszolút el nem ítélhető, sőt, üdvözlendő módon – eltörölte, azzal érvelve: lám, mi vagyunk az igazi demokraták, mostantól csak ügydöntő népszavazás lesz, tehát olyan, ami kötelező a parlamentre. Szuper! Csakhogy az ilyen bátran bevállalt ügydöntő népszavazás csak akkor érvényes, ha a választópolgárok több mint fele elmegy szavazni.

– amint arra a fentebb emlegetett trendek utalnak.

Miután pedig a migránskvótás népszavazásukról bemagyarázták a közvéleménynek, hogy az „politikailag érvényes” és hatalmas siker, az is tudatosult bennük, hogy ugyanezt majd az – akár parlamenten kívüli – ellenzék is mondhatja, ha sikerül összehozniuk egy népszavazást.

Az tehát a fontos, hogy ne hozzanak össze. Ha pedig a kérdést a kezdeményezőknek sikerül olyan ügyesen megfogalmazni, hogy a mégoly szemfüles NVB sem talál benne kivetnivalót – és a kopasz verőembereket sem lehet hetente az NVI elé küldeni ugye – akkor egy megoldás marad: elébe kell menni a dolognak.

hiszen a korrupció elévülésének parlament általi – ritkán látott egyetértésben elfogadott – meghosszabbítása már a sokadik példája volt ennek a megelőző stratégiának.

Csakhogy a korábbi jogi helyzettől eltérően most nem utasíthatja el a parlament csak úgy a kezdeményezők javaslatát, hiszen ott fenyeget az „ügydöntő” (valójában „politikailag érvényes”) népszavazás réme. A magyar gyakorlat tehát megvalósítani látszik azt, ami sok helyen Európában a szabályozás szintjén is létezik: mielőtt népszavazást írnak ki egy kérdésről, a parlamentnek is szavaznia kell róla, és a népszavazást csak akkor tartják meg, ha a parlament elutasította a dolgot.

Veszélyesség alapján szelektálnak

Mégsem tud az ember ennek a fejleménynek felhőtlenül örülni, még ha elsőre haladónak látszik is. Pont azért, mert hiányzik belőle a jogbiztonság. Korántsem kerül minden ellenzéki népszavazási kezdeményezés a parlament elé így;

és így, hogy egyáltalán a parlament napirendjére kerül-e az ügy. Vagyis, hogy „politikailag érvényes” lesz-e egy ellenzéki kezdeményezés már az aláírásgyűjtés fázisában.

Ezzel szemben a kormány Brüsszelről, migránsokról és Sorosról tartott nemzeti konzultációi persze mindig „politikailag érvényesek” – amennyiben ezalatt azt értjük, hogy a párszázezer visszaküldött kérdőív alapján nyilatkoztatják ki rendre a kormánypárti politikusok, hogy mit akarnak és mit nem akarnak „a magyarok”. Mind. Ha viszont ezt ennyire jól tudták eddig is, akkor az eltelt egy év fényében sem világos, hogy miért kellett még népszavazni is a kvótákról.

Mások bezzeg népszavazás nélkül is sikeresen kibekkelték a migránskvótát

„Politikai érvényesség” ide, „98 százalékos” elutasítottság oda, az eltelt időszakban továbbra sem fogadtunk be egyetlen menedékkérőt sem az uniós kvóta alapján ránk rótt 1294-ből. Ne mondja nekem senki, hogy ez a népszavazás miatt történt így, és ha az a hárommillió ember nem szavaz, akkor Orbán meghunyászkodva tárt karokkal fogadta volna az EU által ideküldött migránsokat.

A menekültkvóta kibekkelése enélkül is könnyen megoldható:

De még a Willkommenskulturt harsogó Németország is csak a kvóta egynegyedét teljesítette.

A kormány persze hiába bukta el a népszavazás után a kvótapert is, ez inkább csak további muníciót ad a kampányban a Brüsszel-ellenes harchoz, még akkor is, ha az ítélet amúgy részsikerként is elkönyvelhető. Ezzel kapcsolatban pont a Fidesz frissen kinevezett frakcióvezetője, Gulyás Gergely szólta el magát egy interjúban: az Európai Bíróság ugyanis azt is leszögezte az ítéletben, hogy a menedékkérők kvóta szerinti szétosztásáról csak rendkívüli helyzetben, ideiglenes jelleggel dönthet a tanács. A pert ott buktuk el, hogy a Bíróság szerint 2015 ősze ilyen volt.

Ettől fásulnak a választók – és valószínűleg pont ez a cél

Elvonatkoztatva a konkrét kvótaügytől, igencsak felemás tanulságokat hordoz a politikailag érvényes népszavazásoktól a politikailag érvényes aláírásgyűjtésekig ívelő, fentebb emlegetett tendencia és a korábbi népi kezdeményezés visszacsempészése a gyakorlatba. Legalábbis egy olyan országban, ahol a népszavazásokon irreális elvárás az 50 százalékos részvétel, és a parlamenti választásokon jó, ha a szavazásra jogosultak kétharmada részt vesz.

Figyelemreméltó tendencia, hogy a rekord-aktív 2002-es választás óta – amelyen a jogosultak 70 százaléka vett részt – átlagosan nagyjából 3 százalékponttal esik minden országgyűlési választáson a részvételi arány: legutóbb, 2014-ben már csak 61 százalék volt. (Érdekes ezt összevetni a „hanyatló nyugattal”: a szeptemberi német választásokon például most 76 százalék voksolt, egy csökkenő tendencia után újra növekedést jelent, de a legalacsonyabb részvétel is magasabb volt, mint nálunk a rekord.)

Ha az emberek nem mennek el egy választásra vagy népszavazásra, annak valószínűleg az az oka, hogy nem hisznek benne, hogy a szavazatukkal érdemi befolyást tudnak gyakorolni arra, hogyan mennek a dolgok.

Nem segít rajta az 50 százalékos részvételi küszöb sem: ez ugyanis pont nem arra motiválja a választót, hogy elmenjen népszavazni – ha nagy ritkán erre mégis alkalma adódik –, hanem arra, hogy otthon maradjon, mondván: minek szavazzak, ha úgyse lesz érvényes? Pont hogy a küszöb eltörlése vagy lejjebb szállítása hatna élénkítőleg, mert aki nem akarja, hogy egy hangos kisebbség döntsön helyette, az csak azért is elmenne szavazni.

Úgy tűnik, a választásokig most már ezen fásultság konzerválása a cél. Az alacsony részvétel a Fidesznek kedvez, szóval

Ezért is érte meg belemenni a korrupció elévülésének meghosszabbításába, hiszen ki fog már arra emlékezni – pláne ellenzéki sikerként emlékezni – jövő tavasszal?

Van azonban még egy aláírásgyűjtés, ami egyelőre nem érte el azt a veszélyességi fokot, hogy politikailag érvényes legyen: Vágó Gábor azt szeretné, hogy az állami cégvezetők ne kereshessenek többet a köztársasági elnöknél. Több ellenzéki párt is segít gyűjteni Vágónak, bár az aláírásgyűjtő akciókkal leginkább villogó Momentum pont nem. Ugyan a bérplafon ellenében súlyos érvek hozhatók (például tovább erősíti a kontraszelekciót az amúgy sem mindig megfelelő kvalitású állami cégvezetők között), a néplelket és az általános irigységet ismerve ez a kérdés sem a kétesélyes-kategóriába tartozik.

A kormány feltehetőleg csak arra vár, hogy kiderüljön: sikerül-e veszélyes mennyiségű aláírást gyűjtenie Vágónak. Ha igen, jöhet itt még megelőző csapásként bérplafon-törvény – aztán meg meglepetésszerű köztársasági elnöki illetményemelés.

+++

Megvolt Pápay György vitaindító cikke a kvótanépszavazás évfordulója kapcsán? És az LMP-s Ungár Péteré?