Teleki Bálint
2017. augusztus 30. szerda, 14:18
A skanzen-politika még a Trianon-szindrómánál is károsabb: a romániai magyar realitások helyett egy romantikus, nosztalgikus Erdély-kép fenntartására törekszik. Nézzünk szembe végre a romániai magyar mindennapok realitásaival, bármennyire kellemetlen is!

 

Az elmúlt hetekben az Azonnalin több gondolatébresztő cikk látott napvilágot a székely autonómia, illetve egyáltalán a székely megmaradás kérdéskörével kapcsolatban. Buzás Ernő és Gergely Előd Gellért írásaira az anyaországban született és élő, félig székely emberként reflektálok. 

 

Ne a románoktól várjuk a segítséget!

 

Alapvetésként egy megjegyzésem volna: az a gyakori érv, miszerint várni kell, hogy a román kormány, illetve a nemzeti érzelmű román civil szervezetek ne legyenek ellenségesek a székely autonómiatörekvéssel szemben, meglehetősen abszurd.

 

Ha háborúzom, nem várom el, hogy egy ellenséges katona átszaladjon hozzám segíteni tárat cserélni.

 

Ha ki akarom szorítani a rivális vállalatot a piacról, nem várom el, hogy önként felkínálják magukat felvásárlásra alacsony áron.

 

Akkor miért várnám el – és ezt a gondolatot Buzás Ernő is felveti cikkében – hogy a románok készséggel asszisztáljanak az autonómiatörekvéseinkhez, vagy akár csak jó érzéssel tekintsenek a székelyekre? Egyáltalán, a románoktól e téren semmi egyebet nem szabad elvárnunk, mint amire a nemzetközi és európai uniós jogból, illetve a román alkotmányos rendből fakadóan kötelesek. Azt természetesen ki kell kényszeríteni, bármi áron, de itt álljon is meg a románokra támaszkodás, illetve a románok hibáztatása bármiért!  

 

Ha valódi autonómiát akarunk, akkor ezt az ügyet székely-magyar oldalról kell megoldani,

 

méghozzá úgy, hogy őszintén szembenézünk azzal, hogy mi kell a székelység (és az erdélyi magyarság meg a moldvai csángók), szülőföldön való megmaradásához, és ha lehet, a sokasodásához. A helyes népesedéspolitika döntő fontosságú, gyakorlatilag a legfontosabb eszköz, és a kívánt demográfiai eredményekhez az oktatáson és a gazdaságfejlesztésen keresztül vezet az út.

 

Családot ott alapítanak az emberek, ahol látnak jövőt maguk, illetve leendő gyermekeik, unokáik számára. Ma – és ezt Buzás Ernő szintén említi – Székelyföldön igen magas a munkanélküliség és az ebből fakadó elvándorlás, romániai összehasonlításban is. (Valamint sajnos az azonos tőről fakadó alkoholizmus és az öngyilkosságok aránya is, teszem hozzá.) Miért nem látni odaát a jövőt?

 

Minek terheljük a romantikát a mindennapok realitásával?

 

Hogy megértsük, kezdjük kicsit távolabbról, nézzünk szét egy cseppet a saját házunk táján itt, az anyaországban. Ugyanis itt, Magyarországon kell, mert csak itt lehet leszámolni azzal, amit én skanzen-politikának nevezek. (Tudják, a skanzen amolyan szabadtéri, gyakran interaktív néprajzi múzeum.) Buzás Ernő azt veti fel, hogy mi lenne, ha egy Hajdú-Bihar megyényi kvázi homogén nemzetiségi tömb lenne itt Magyarországon? Hogyan bánnánk mi velük?

 

Én ehelyett azt kérdezem meg nagy tisztelettel, hogy ha a Székelyföld lenne a határainkon belül, akkor is így bánnánk velük?

 

Vajon Székelyföld (vagy Partium, Csángóföld, stb.) akkor is az a távoli romantikus hely lenne, ami ma? Ami valaha a miénk volt, és ahová el lehet menni a csíksomlyói búcsúra spirituálisan feltöltődni, ahova Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr belovagolhat fehér lovon, nem túl szerencsés történelmi időket és személyeket idézve, amiről csodálatos hagyományőrző műsorokat készíthet a köztévé, ahova osztálykirándulásra küldhetők, sőt most már küldendők az iskolás gyermekek?  

 

A válaszom: Nem, nem az lenne!

 

Mert akkor már – elsősorban a kormánynak – felelősséget kellene vállalni például a helyi gazdaságpolitika és kapcsolódó egyéb politikák teljes spektrumáért is. Hogy mennyire prosperálnak a helyi kis- és középvállalkozások, hogy mernek-e ott egyáltalán vállalkozni az emberek. Hogy elegendően magas-e a bérszínvonal a megélhetéshez. Hogy van-e módja a családoknak egyetemre küldeni a gyermekeiket, hogy van-e bármilyen társadalmi mobilitás. Hogy aszály vagy jégverés idején ki kártalanítja a helyi termelőket, és úgy egyébként ki védi meg az érdekeiket a multiktól.     

 

Csupa olyan kérdés, amivel a magyar jobboldal által örömmel alkalmazott, bár soha nevén nem nevezett skanzen-politika nem törődik, és nem is akar, mert nem is kell törődnie vele. Ugyanis

 

így nem kell az egyszeri anyaországi magyar lelkét és gyönyörű, romantikus Erdély-vízióját az erdélyi mindennapok realitásával terhelnie.

 

Mondok egy példát.

 

A skanzen-politika a köztévé hagyományőrző műsorában meghatottságtól szipogó műsorvezetőnővel mutatja be a moldvai csángó falut, konkrétan nagyrészt egy esküvőt: egy tizennyolc éves, vagy még fiatalabb lány esküvőjét.

 

A felelős nemzetpolitika itt feltenné a kérdést, hogy vajon valaha volt-e ennek a lánynak bármi más kilátása az életben, mint amilyen korán csak lehet, férjhez menni nyolc általánossal?

 

Valamint ezzel összefüggésben azt is, hogy a sok tízezres nagyságrendű, ám javarészt igen aluliskolázott, múlt századi paraszti életmódot folytató moldvai csángóknak elég lesz-e mindez a 21. századot túlélni? Ha közülük értelmiségiként maximum néhány falusi tanító emelkedik ki, informatikusok, vállalkozók, orvosok nem, az meddig lesz elég? Mert erre lenne szükség, ez lenne jó nekik, nem pedig az, ahogyan például az anyaországi köztévé körülrajongja ezt az eleven skanzent.

 

Rovásírás előtt románul kellene tanulni

 

Ide kapcsolódik a következő pont. Állandó sérelem, hogy az erdélyi, különösen a székelyföldi románok nem beszélnek magyarul. Drága székely-magyar testvérek!

 

Lehet, hogy ők nem beszélnek magyarul, de ők nem fognak akkorát koppanni miatta, mintha a ti gyerekeitek nem beszélnek románul,

 

legalább olyan szinten, hogy ha nem is egyetemet, de legalább egy szakközépiskolát el tudjanak románul végezni.

 

Gyönyörű dolog a nemzeti romantika, de drága erdélyi magyar szülők, tegyétek már meg, hogy a rovásírást csak akkor tanítjátok meg a gyerekeknek, ha románul már legalább alapfokon tudnak. Mert bár a nemzeti megmaradás záloga elsődlegesen az, hogy az eljövendő magyar generációk beszéljenek, írjanak-olvassanak magyarul (a latin ábécé bőven elegendő), ugyanakkor

 

megszakadhattok, odaát akkor is a románok az államalkotó többség, és az ország neve Románia.

 

Még csak kimondott közvetlen diszkrimináció sem kell hozzá, hogy aki nem tud románul, az rengeteg területen ne tudjon érvényesülni. (Az angol nyelv ismerete sem ártana, szintén még a rovásírás előtt a rangsorban.)

 

A skanzen-politika hajlamos mindezt alulértékelni. Viszont ha már az oktatásnál tartunk. Rendkívül felelőtlen ötlet például hozni egy olyan törvényt a CEU ellen, amilyet itt Magyarországon hoztak, mert másnap azt olvassuk, hogy Victor Ponta Romániában benyújtja annak tükörképét, ezzel veszélybe sodorva a romániai magyar egyetemek közül két igen sikereset: a Sapientiát és a Partiumi Katolikus Egyetemet.

 

A skanzen-politika megcsillogtatja, hogy milyen szépen részt vesz az erdélyi magyar oktatás finanszírozásában, de amikor egy ilyen lépés határon túli magyarokra tett hatásairól lenne szó, egyből bukik a józan nemzetpolitika.

 

Ki segít a székely kkv-nek, ha nem Csíki Sörnek hívják a termékét?

 

Nagyon hasonlóan állunk a gazdaságfejlesztéssel is. A skanzen-politika hősiesen beállt az Igazi Csíki Sör mögé a gaz román elnyomó bíróságok és a nyugati multicég, a Heineken elleni harcban. Ez önmagában még jó is, igaz, meglehetősen protekcionista lépés, tehát nem biztos, hogy hosszú távon fenntartható állapotot eredményez. Ráadásul egy év sem telik bele és ideát a Heineken gyárthatja a szimbolikus Fradi-sört. Vajon mikor egyeztek meg erről eredetileg?

 

A fő kérdés azonban, amit a csíki sörös történet felvet, nem ez. Hanem, hogy

 

mutasson nekem valaki egy olyan átfogó fejlesztési programot, amely általában segít vállalkozni és talpon maradni a székelyföldi kkv-, illetve mikrovállakozói szektorban, úgy, hogy a termék nem hírértékű és nem hazafias szimbólum.

 

Vagy ami általánosságban meggátolná a székely fiatalok elvándorlását: jobb esetben ide, vagy Ó-Romániába, de manapság inkább egyenesen Nyugat-Európába. Nincs ilyen, mert az elvándorlást itt Magyarországon sem tudja megoldani a politika.

 

Összegezve, a székely autonómia, és egyáltalában a határon túli magyar kisebbségek megmaradásának eléréséhez az alábbi pontokat javaslom sorvezetőnek:

 

1. Lépjünk fel a románok bármilyen jogszabályokat sértően vagy megkerülve kivitelezett magyarellenes lépéseivel szemben, és ilyenkor a jogszabályok adta kereteken belül harcoljunk a végsőkig, minden fórum előtt. Ezen túlmenően viszont ne a románoktól várjunk megoldást a romániai magyar gondokra, és ne is őket hibáztassuk! Aki pedig ott él, tanuljon meg románul, és minden egyszerűbb lesz!

 

2. Egyszer és mindenkorra számoljunk le a Trianon-szindrómánál is károsabb, jelenleg kormányzati szinten működő skanzen-politikával, amely a romániai magyar realitások helyett egy romantikus, nosztalgikus Erdély-kép fenntartására törekszik. Nézzünk szembe a romániai magyar mindennapok realitásaival, bármennyire kellemetlen is!

 

3. Az előző pontokat alapul véve kell a romániai magyarságnak az anyaországi magyarsággal, elsősorban a mindenkori magyar kormánnyal együtt olyan oktatási és gazdaságfejlesztési programokat kidolgozni, amelyek képesek megteremteni egy hosszú távon (azaz még legalább évszázadokig) fenntartható Székelyföld (Csángóföld, stb.) gazdasági és demográfiai alapjait.

 

4. Mivel utóbbi törekvések sikerét nagyban elősegítené egy autonóm Székelyföld, ezért minden lehetőséget megragadva, de a fenti keretek között küzdeni kell érte! 

 

comments powered by Disqus
Twitter megosztás Google+ megosztás