„Jobban tudom szeretni e Hazát, mint gyűlölni ellenségeinket.” Ez a Deák Ferenc-idézet ötlött eszembe, ahogyan a Facebookon követtem Karácsony Gergely miskolci fórumának élő közvetítését. Ritkán érezni azt magyar politikusokat nézve, hallgatva, olvasva, hogy igazán azonosulnának ennek az idézetnek a szellemiségével, és ez határozná meg cselekedeteiket. Azonban íme,

 

itt egy választási kampány, amelynek szónoka nem az ellenfelek ellen uszít, nem ellenségképekből kíván táplálkozni,

 

hanem éppen ellenkezőleg, a másik oldalon állókat félti saját maguktól. Irodalmi ritkaság azt hiszem, pedig alapvető kellene legyen.

 

Karácsony Gergely ugyanis, miután elmondta beszédét – amelyben több politikai és szakpolitikai területről vázolt fel igazán gondolatébresztő víziókat – a lakossági fórumok szokásos menetrendje szerint a hallgatóság kérdéseire válaszolt.

 

Ezen kérdések között a második az volt, hogy hogyan lehet a Fidesz-szavazókat eltéríteni, más politikai erő felé fordítani. A kérdésre adott egyszerű válasz így hangzott: „Rövid távon sehogyan.” Utána viszont Karácsony hosszú perceket szánt arra, hogy kifejtse, mennyire fontos, hogy ha a Fideszt leváltják, akkor azokat a Fidesz-szavazókat, akiket – ahogyan ő fogalmaz – „iszonyatosan sokat hergeltek és hülyítettek”, majd „meg kell békíteni” és ehhez „elég bölcsnek és méltányosnak kell lenni”.

 

Fél attól, mondja, hogy képesek lesznek-e erre, mert komolyan gondolja a „Mindenki számít!” gondolatot. Példákat is hoz: talán a legszemléletesebb a CEU-ügy miatt a KDNP-ből kilépett politikus, Lukácsi Katalin meghurcolása, aki az ellenzéki érzelmű, CEU-párti publikumtól legalább annyit kapott, mint a KDNP-től.     

 

Villámcsapásként éri az embert mindezek után, ahogy minden átmenet nélkül egy felszólaló áttereli a szót arra, hogy szerinte az Alaptörvény eleve érvénytelen, és Karácsony Gergely semmit nem tett azért, hogy „ez a rendszer” megdőljön, sőt ő maga is része. Mintha nem is hallotta volna a pár perccel azelőtt elhangzottakat, de fel bizonyosan nem fogta. Kisvártatva veszekedés hangjai lepik el a termet, és az előző percek emelkedettségéből a néző visszazuhan a mindennapi politikai vulgaritás valóságába.   

 

Ez az egész pedig nagyon sokat elmond a magyar közéletről. Például arról, ami pillanatnyilag a magyar közélet egyik legnagyobb tragédiája: hogy

 

az emberek többsége nem tudja értelmezni a zöld pártokat, az általuk képviselt politikát.

 

Nem tudják hová tenni, hogy valakinek egyformán fontos a határon túli magyarok ügye és az antirasszizmus, a gazdasági növekedés és a környezetvédelem. Nem tudják hová tenni, hogy vannak erők, amelyeket a jól megszokott, és a jelenleg éppen (jobbról balra) Vona-Orbán-Botka-Gyurcsány-tengely által meghatározott jobb-bal dimenzióban nem lehet elhelyezni. Amelyek éppen ezért nem hajlandók a már unalomig ismert közhelyekre és ellenségképekre redukálni a kommunikációjukat.    

 

Úgy gondolom, Schiffer András hasonló okokból hagyta ott az LMP parlamenti frakcióját, illetve társelnöki posztját. Meggyőződésem szerint ő a rendszerváltás utáni politika egyik legtisztábban látó szereplője, egyik legkiválóbb debattőre és egyben az egyik leglelkiismeretesebb személy e közegben. Viszont hat év szélmalomharc után elege lett ebből. Szerencsére a közéletben aktív maradt.

 

Nem azt állítom, hogy akár az LMP, akár a Párbeszéd egyedül, vagy akár közösen – amely önmagában elég érdekes fejlemény lenne, ismerve a PM létrejöttének körülményeit – képes lenne vezetni az országot. Azt még kevésbé gondolom, hogy akár csekély esély is lenne arra, hogy ebbe a helyzetbe kerüljenek. Azt azonban tiszta szívemből kívánom, hogy az a gondolkodásmód, világszemlélet, értékrend, amely az ezen pártok arcainak tekinthető politikusok többségét jellemzi, hassa át jobban a magyar közéletet. 

 

comments powered by Disqus
Twitter megosztás Google+ megosztás